Colin Firth VI. György király szerepében A király beszéde című filmben, Fotó: AP
A kisfiú gyerekkora nem volt éppen boldog és gondtalan, mert úgy adódott, hogy az akkori brit király, V. György volt az apja, David pedig, a trónörökös, a bátyja.
1936-ban, apjuk halála után a legidősebb fiúból, Davidből lett VIII. Eduárd brit király, aki viszont a királyi teendőit elhanyagolva inkább amerikai kedvesének, a kétszer elvált Wallis Simpsonnak szentelte figyelmét, és kevesebb mint egyévi uralkodás után lemondott a trónról, hogy feleségül vehesse Simpson asszonyt. A herceg sajnos később Hitlerrel teázgatott németországi körútja során, ezzel is ékesen bizonyítván, hogy a birodalom nem lett volna jó kezekben, ha ő marad trónon.
Így lett tehát a mi kisfiúnkból 1936 decemberében VI. György király, akiről A király beszéde című film szól. A film középpontjában nem a Hitlerrel vívott háború és annak előkészületei állnak, hanem egy nagyon is közönséges emberi csata, egy olyan, amelyet előbb vagy utóbb minden embernek meg kell vívnia saját magával. A kisfiú ugyanis, akit a családon belül Bertie-nek hívtak, dadogott. A nagy brit birodalom élén álló, egy világháborúban éppen részt venni kívánó királynak viszont nem szabad dadognia, hiszen a fél világ figyel szavaira, az akkoriban már élő egyenes rádióadásban közvetített rendkívül fontos beszédeire.
Bertie 1895 decemberében született, és kicsi korától beteges, félénk gyerek volt. Balkezesként arra kényszerítették, hogy jobb kezét használja domináns kézként. Gyomorpanaszai voltak, lábát sokáig fémsínek tartották. Testvérei – főként David, de apja is – csúfolták gyengeségéért és dadogásáért. Bármikor elsírta magát. Dadogása felnőttkorában is megmaradt és akadályozta abban, hogy hercegi teendőit méltóságteljesen ellássa. Felesége, Elizabeth (Helena Bonham Carter), akit mi már csak Queen Motherként (anyakirálynőként) ismerünk, támogatta férje ama igyekezetét, hogy a dadogásból kigyógyuljon. Miután végigpróbált mindenféle orvosi technikákat, amely közül egy sem segített, Elizabeth rátalált egy bizonyos Lionel Logue-ra, aki Ausztráliából költözött Londonba. Logue nem éppen szokványos, de láthatóan sikeres praxisa először nem tetszett a hercegnek, aki nem volt hajlandó arról beszélni, mely gyermekkori trauma okozhatta dadogását. A fizikai gyakorlatokat viszont, amelyek a felsőteste és torka ellazulására szolgáltak, valamint a színészvilágból ismert légzési és beszédtechnikákat tisztességesen gyakorolta.
A film két fontos folyamatról szól. Az egyik a leendő király küzdelme dadogásával és belső haragjával. A másik pedig a két férfi barátságának alakulása. Az elején Logue (Geoffrey Rush) az, aki bizalommal és diszkrécióval kezeli Bertie (Colin Firth) helyzetét. Később a hercegnek és királynak kell viszonoznia a bizalmat Logue irányában. A film egyik kulcsjelenetében Logue úgy olvastatja Bertie-t, hogy az közben hangos zenét hallgat, így nem hallja saját magát. A felolvasást az akkoriban feltalált bakelitlemezre rögzíti Logue, de Bertie mérgében, hogy ilyen sületlenségre kényszerítik őt, nem hajlandó meghallgatni a felvételt és kiviharzik Logue szobájából. Később otthon, egy különlegesen nehéz lélektani pillanatban mégis meghallgatja a lemezt és döbbenten jön rá, hogy Logue-nak igaza volt: amikor nem hallja magát, dadogás nélkül, folyékonyan képes nehéz Shakespeare-szövegeket felolvasni. Bertie újra visszatér Logue praxisába.
A király persze nem szabadul meg – mint egy varázspálca-suhintása által – a dadogásától. De Logue támogatásával képes úgy végigmondani beszédeit, hogy nem dadog. Ez sikernek számított, méghozzá nem akármilyennek. Az akkori brit politikai körökben minden fontos szereplő számára világos volt, hogy Bertie-ből sokkal jobb király lenne, mint Davidből, így VI. György politikailag az akkori miniszterelnök, Chamberlain és a következő miniszterelnök, Churchill által támogatott és kívánatos partner volt. VI. György királynak két lánya volt, Elizabeth és Margaret – az előbbit koronázták apja halála után, 1953-ban II. Erzsébet angol királynővé.
A király beszéde című film, melyért Colin Firth januárban megkapta a legjobb drámai színészi alakításért járó Golden Globe-díjat, remek mozi. Igaz, hogy nem nyújt tágabb belelátást az akkori világ politikai és történelmi pillanataiba, viszont testközelből, néha kínosan közeli kameraállásokkal remekül illusztrálja, hogy a király is csak – egy saját démonaival küzdő – halandó, akinek az a hálátlan feladat jutott, hogy a világgal elhitesse, ő mégsem egy egyszerű, szorongástól, dadogástól és emésztési zavaroktól szenvedő ember, és egy világháború küszöbén igenis hallgatni kell a szavára. VI. György megnyerte ezt a játszmát saját emberi gyengéivel szemben. Lehetséges, hogy Bertie-ként és Logue nélkül erre nem lett volna képes.
