Jön a májtörő, aki a szagával csajozik, és könyörög, hogy csak most az egyszer, csak most az egyszer ne, hagyjuk a vérbe a politikát, kapaszkodjunk valami másba, mert az év elkezdődött, az év, ami sokkal rosszabb lesz a vártnál, és a többi démon is, akik ilyenkor mindig, mind a fülembe másznak, rágják és fenyegetőznek, ígérgetnek, mintha politikusok lennének, de épp ezt akartam elkerülni, csak szimpla démonok, ebben a démonok nélküli világban.
Voltak rosszabb éveim egyébként. Annál is, ami volt, és annál is, ami jön, tényleg felesleges lenne most tele szájjal belekiabálni a formátlan, alig-alig sejthető 2014-be, hogy le vele, főleg, hogy abcúg, nem lenne elegáns, ízléses, de ami a legfontosabb: nem lenne produktív semennyire sem, mert az új év már csak olyan, hogy jön, az újságíró meg vagy belekiabál, vagy nem, és most ez az utóbbi, tényleg elsősorban magam miatt, de a kedves olvasóra sem szívesen eresztem rá az artikulálatlan dühöt, frusztráltságot és reménytelenséget már az első napokban, hadd legyen neki egy jó hete, még akkor is, ha szerencséjére messze él innen, ahonnan én kiabálni szoktam.
A rossz ízlés diktatúrája rossz ízű válaszokra próbál kényszeríteni, de majd hülye leszek.
Az első ember egyébként, akit ebben az évben megláttam, egy nejlonszatyorral közeledett az úton, vajszínű kabátban, és minden tízedik lépésnél megállt. Először azt hittem, valamit észrevett, de nem, megint ment, aztán megint megállt. Kopott térdízületeket sejtettem a háttérben, semmi sötét titok, semmi varázs, csak egy ember, aki megy, aztán megáll.
Pont azon gondolkodtam, milyen szomorú történetet tudnék belőle kerekíteni, aztán meg azon, hogy milyen vidámat. Aztán végül nem kerekítettem belőle történetet. Nem kell mindenből történetet kerekíteni.
Az év vége fémes fáradtságot hozott, így aztán Szilveszter éjjelén aludtunk, se himnusz, se tréfás műsorszámok a tévében, és akkor meg is jegyezném, hogy átmenetileg egy tévé nélküli világban élünk, persze, sok rádióval.
A berendezkedés éve lesz.
Nem tudom megszámolni, hányszor rendezkedtem már be, kipróbáltam mindent, otthonossá tenni azt is, ahol csak hat napig, illetve dobozok között éveken át éltem, egyik sem volt különösebben pokoli, csak amilyen egy átlagos pokol.
Amikor estére érzem a homlokom súlyát, és a koponyámon átfúrt hűvös vasrudat, nehezebben alszom el, mint máskor, amikor csak nagyon nehezen, és most, hogy alaposabban belegondolok, könnyen megeshet: az ilyenkor érkező démonok nem is démonok, hanem angyalok, csak nagyon fáradt vagyok. Szárnyuk van, beszélnek hozzám – tényleg lehet bármi.
Abból kéne rájönnöm, naná, hogy mit mondanak, de ilyen könnyen nem lehet átverni: én beszélek akkor is, ha ők szólnak, és azt mondják, amit mondok, bár könnyebb lenne tényleg, ha kívül helyezhetném magamon a világ tengelyét, letudnám ezt az egészet azzal, hogy a küldetés, a gonosz hangok a fejemben, vagy a neveltetés, genetika, környezet, de sajnos/szerencsére mióta vagyok, minden azért van, mert úgy döntöttem, hogy legyen.
A szabad akarat, barátaim, és most akkor egy kicsit hajtsunk fejet.
Ha nem lenne világos: mindenért, ami volt, és ami jön, bármily kézenfekvő és kényelmes is volna, nem okolhatunk senki mást, és ez például kifejezetten nagyszerű, amikor éppen jó dolgok jönnek. Ellenkező esetben ellenkező eset. A Vénuszon vagy a Marson például nincs válság, csak jelzem.
Nyilván nem hangsúlyoznám túl a szabad akarat jelentőségét a bolygóméretű eseményekben, de azért azt is kár lenne elhallgatni, hogy a folyamatok kezdetén mindig volt egy döntés, aztán a folyamatok közepén is döntések és döntések tornyosultak, míg végül mindenki csak állt, mintha odaállították volna, pedig dehogy. És még ilyenkor is lehet dönteni.
Délelőtt egy kutya sétált előttünk, már jóval a szakaszosan sétáló szatyros ember után, aztán egy ember haladt banánszínű autóval, és egy kutyát keresett. Milyen kerek lehetne ez is, ha kiderült volna, hogy ugyanazt a kutyát kereste, amelyikkel találkoztunk, de nem: németjuhász veszett el, a kutya pedig zsemleszínű volt, és nem tartozott egyetlen nyilvántartott fajtához sem.
Ha végtelen lehetőségeim lennének, már lenne egy plusz kutyám, és egy szatyros emberem.
Ha zavarna, hogy nincsenek végtelen lehetőségeim, szoronganék, és boldogtalan lennék. Izzadna a tenyerem. Ha nem lennék tudatában, hogy nincsenek végtelen lehetőségeim, nem zavarna semmi, mert azt hinném, hogy végtelen lehetőségeim vannak. Így meg dolgozhatok rajta, hogy feldolgozzam. Van benne munka, hogy nem zavar. Nagyjából ötven év.
Rendíthetetlen év lesz, egy nagyszerű, magában teljes, mégis magán túlmutató, csodálatos év. Mondja, csak mondja, angyal lesz ez mégis, hogy örüljenek.
Igy van ez Para, egy ilyen belassult januari napon ennyi van az ember fiaban, szatyros ember ide, zsemlekutya oda.
.
Mivel az atlagmagyarnak 365 napja ilyen (4 evene +1), ezert mi is megengedhetjuk magunknak, hogy igy ovatosba’ melazgassunk egy kicsit.
A szabad akarat lehetővé teszi hogy végy egy szatyrot és szakaszosan sétálj.
Így már félúton lehetsz a végtelen lehetőségek felé. :-)
Hasonlóan fura gondolatokkal indul nálunk is az újév. Az a nagy kérdés, hogy a túlélésre való berendezkedés ‘végtelen lehetősége mennyire determinált, a függő keletkezés által.
Mivel a lineáris élet a függések láncolata, így kénytelenek vagyunk nappali démonokat álmokbéli angyalokkal kipótolni, hogy ne veszítsük el a valósághoz való viszonyunkat.
(igazán nehéz gondolatokkal kezdem az évet,hasonlóan Parához. Középkorúként kényszerrel felismert állapot,hogy nem leszek már idealista forradalmár.Viszont keserű nyállal a számban még mindig küzdök az ellen, hogy belássam: tényleg ezt kell élnem? tényleg a történelem könyvek legrosszabb sztorijait kell a saját szememmel látnom, és démoni döbbenettel figyelni, hogy a sehová nem vezető vezetők diadalittas hazugságokkal kábítanak embereket, és azok közül sokan természetes lendülettel be is veszik azt ami a régi írásokból mint tragédiák sora- tanulságként olvasható.)
Azt szeretném, ha egyszerűen ballaghatna az akinek meg-meg állni van kedve, mehetne kóborolni bármelyik “eb”, de aztán haza is találhatna.Nem verné és gyalázná a gazdája, a szomszéd, meg aki épp látja.
Azt hittem -régen -hogy egy normális országba születtem.Csak valami akadályozta az embereket, hogy egymással jót tegyenek,és hagyják a földet forogni.Mostanra kezdem felfogni…de azért berendezkedek./Na megyek jön a kedvenc hajlék nélkülink, készítettem neki kabátot, meg táskát.Hátha lesz benne valami neki is az idén;ő is olyan lassan mendegélős /… kösz Para…és bocs a hosszúért
Kár volt koptatni a billentyűzetet ezért a cikkért.
Nem volt kár. Ez bizony egy jó cikk, mélázós, sétálós, elgondolkodós. Aki nem így gondolja, olvasson mást. Annyi mindent írt már össze az emberiség.
Ankica 2014. január 3. péntek 13:31
.
Az írásban gyakran felbukkanó allegória teszi a cikket nagyszerűvé.
Lassan olvassa. Meglátja mennyire mesteri.
.
Mondjuk tényleg nem egy remekmû, de ha màr a poklokat említed :
a minap kiszàmoltam, hogy mennyi az az annyi, amirôl dràga mesterem beszélt.
Tehàt, ha 50 földi év egyenlô egy isteni nappal és 500 isteni év egyenlô egy pokoli nappal, akkor az àtlagosnak tekinthetô 500 éves bünti a pokolban egyenlô 4,5 milliàrd földi esztendôvel ! ! ! Ha még el is szàmoltam a nagysàgrendet egy nullàval, akkor is borzasztó, ezúttal màr csakugyan nem kéne elnézni semmit ! És érthetô, ha minden “forràs” örökkévalósàgról beszél, ez tényleg csak egy nyúlfarknyival rövidebb ! DDD
Amit mellesleg , és ez nagyon témàba vàg, egyes-egyedül mi szabunk ki sajàt magunknak, nincs jutalmazó és büntetô isten, a rendszer tökéletesen ônmûködô . ( attól persze még vannak istenek, csak nekik semmi közük a hülyeségeinkhez…)
Köszönöm, kell a remény, épp, mint a reggelek felderengése, íze, a szabad asszociálgatás poroszkáló nyugalma…
nagyon jó. és optimista (eléggé). a szerzőtől meg is lepett kicsit.
A végtelen lehetőségekről – így másnaposan – valamiért eszembe jutott egy régi filmjelenet.
Alaszkában az aranyláz idején berontott egy ember a kocsmába és elkáltotta magát: – Aranyrögök a medvesziklánál !
Az egész kocsma elrohant, és az illető elvitte a kasszát.
A tömeg délután visszatért, és egyikük lehangoltan mondta: – Már FÉLÚTON jártunk, amikor eszünkbe jutott, hogy nincs is a környéken medveszikla.
NA ÍGY JÁRT AZ ORSZÁG IS ORBÁNNAL.