Azt mondják a barátaim: csak anonim segítségnyújtás, illetve jótékonyság létezik. A névvel ellátott jótékonyság, az nem jótékonyság: az reklám. Ezért az ő kérésükre, akinek ebben az írásban nem változtattam meg a nevét, annak is csak a keresztnevét, vagy monogramját használom.
Hi Irene, hi Abbey!
és szevasz Vera, és szia Gyuri!
and hi Judy és Tibor!
és szevasz Zsuzsi és Ákos!
and hi Tanja and Mark; Chris, Kevin, and Anne!
and hi Margeaux; és szia Bandi és Andris!
and hi Irwin and Tom, és szevasztok Kati és Gyuri, és szevasz Zsuzsi!
*
Persze ez is egy lista, de nem a Kubatov elvtárs listája, és nem Schmidt Mária főnéni listája, és nem az a lista, amelyet Gyöngyösi pártszolgálatos testvér gründol az összeírandó zsidókról…
Ilyen listára ezek gondolni se tudnak, ilyen listáról ezek álmodni sem mernek.
Ez a szeretet listája, ez a magyarországi listázókat sárgaságba ejtené.
Ez azoknak a listája, akik csak annyit tudtak, hogy itt van a feleségével egy öreg író Magyarországról, aki ráadásul zsidó is, és a hazája elüldözte, mert le merte írni a kormány politikájáról és a közállapotokról a véleményét.
Segítségre szorul.
És segítettek. Még csak köszönetet sem vártak érte, olyan magától értetődő gesztus volt számukra, hogy ahol szükség mutatkozik, ott az ember segít.
Ennyi.
Köszönet helyett kölcsönös barátság és olyan szeretet született, amilyenről eddig nem hittem el, hogy létezik, mert nem tapasztaltam sosem.
Montrealban nem volt egy ember, aki fogadni bírt volna bennünket. Volt ugyan itt régebbről néhány barátunk, de azok vagy elhúztak a vadlibákkal Miamiba telelni, vagy más okokból nem tartózkodtak a városban. És akkor eszembe jutott Irene és Abbey.
Amikor 2009-ben turistákként itt jártunk, futólag találkoztunk velük. Akkori vendéglátónk ismerősei köréhez tartoztak, már nem tudom, hogyan, milyen szálakon. Rokonszenves házaspár volt, és mint dokumentumfilmeseknek megőriztem a névjegyüket, de 2009 óta nem kerestem velük a kapcsolatot. Amikor a taxi letett minket a kapuban, Irene azt mondta: – Hát ti vagytok azok? – akkor ismert meg. A második mondata ez volt: – Éhesek vagytok, mi?! Mit ennétek?
Az történt, hogy pár napja fölhívta őket a barátunk, F. Tibor, de az ő nézőpontjukból egy ismeretlen pasas Torontóból, hogy van itt egy házaspár, Magyarországról menekülő zsidók, akikkel ők – vagyis Irene és Abbey – három éve találkoztak, a pasas író, összekülönbözött a hatalommal, ezért menekülnie kellett, és most segítségre lenne szükségük.
Nem nagyon emlékeztek ránk.
Jöjjenek, mondták magától értetődően. (Hogy mint filmeseknek akkor éppen nem volt munkájuk, a tartalékjaikat élték föl, az nem volt szempont.)
Febr. 29-én érkeztünk, másnap őrületes hóesés, minimum tíz fok hideg, jeges szél (de ez itt már a tavasz, mert télen akár a mínusz 20-30 fok hideg sem ritka), szóval ennek tükrében értékelendő, hogy Irene-ék befogadtak, két jóformán ismeretlen alakot, födelet adtak a fejünk fölé, nem kellett, mondjuk, a parkban, vagy egy Metro állomáson éjszakáznunk, és Irene másnap mindjárt el is vitt kocsival a Refugee Office-ba, gőzünk se volt, hol van, egyedül a szomszéd utcáig sem jutottunk volna el.
Két hét múlva Irene szerzett egy teljesen fölszerelt, nagyon elegáns lakást nekünk három hétre, ahol szintén nem kellett fizetni egy fillért sem. Anne, Irene barátja a barátja Christophnak, aki nyelvész és három hétre Európába utazik, addig a lakása szabad, és a pasi (nem is zsidó, Anne sem, Margeaux sem, ez itt nem szempont) átadta az otthonát mindenestül, hűtőszekrényestül a benne levő kajákkal együtt, két tök idegen menekültnek, mert ha a barátjának a barátja azt mondja, rászorulnak és megbízhatók, akkor ő is megbízik bennük.
B. Gyuri és a felesége Vera: egy másik vonal. Gyuri 82 éves, nagyjából kortárs, egy rakás közös ismerőssel és élménnyel ifjú korunkból. Ötvenhatban lépett le, ő élesztette föl Londonban és adta ki sok éven át az Irodalmi Újságot. Vera Évával egyidős, nagyon vonzó, sokoldalú, minden vonatkozásban nagyszerű asszony, igazán a védőangyalunk volt májusig, amíg fönt laktunk mellettük a hegyen, sőt tovább, amíg az ő segítségükkel be nem költöztünk első bérelt lakásunkba. Mert ők Morin Heights-on élnek, Montrealtól körülbelül hetven kilométerre északra. Mellettük üresen állt a barátjuk, Rick háza, és elintézték nekünk, hogy oda költözhessünk június végéig, Rick azt üzente, hogy a barátom barátja nekem is a barátom, hiszi vagy sem a kedves olvasó, ez itt így működik. De hirtelen Rick öccse úgy gondolta, hogy május elején följön az unokákkal, és az unoka az első – ez világos! Mindegy, a másfél hónap haladék, és az élet fönn a hegyen, a fantasztikusan szép tájban külön ajándék volt az élettől és a Vera-Gyuri házaspártól. És még külön plusz ajándék volt, hogy megismerhettük őket.
Valahogy kinyomozták, hogy itt vagyunk, ők kerestek meg, hogy segítsenek nekünk. Személyesen nem is ismertek, egy-két regényemet olvasták, meg azt a bizonyos Nyílt levelet az Amerikai Népszavában. Akkor hát miért?
Nincs magyarázat. Csak. Itt az emberek ilyenek.
Életem legjobb döntése volt, hogy abból a magyar sivatagból eljöttem, hogy éppen Kanadát választottam; ha a szülőföldemen maradok, már nem élnék. Ha nem vernek agyon az utcán, valamilyen ürüggyel előzetesbe vágtak volna, ahonnan nem szabadulhatnék, míg nincs tárgyalás és ítélet. A nyolcvan évemmel rég elpusztultam volna.
Pészachkor még javában fönn laktunk Morin Heights-on, Vera és Gyuri lejöttek széderezni a városba a családjukhoz, úgy volt, hogy mi egyedül maradunk a hegyen, csakhogy Irene nem feledkezett meg rólunk, és mintha a családjukhoz tartoznánk, meghívott minket széder estére, Gyuriék lehoztak, és három napig ismét Irene-éknál laktunk.
Még sohasem éreztem, hogy mi, zsidók, csakugyan a szabad emberek népe vagyunk, és hogy mennyire idegen tőlünk minden szolgaság. A Pészah az Egyiptomból való szabadulás ünnepe, „meséld el gyermekednek”, mondja az Írás, hogy ami történt, ne merüljön feledésbe soha, hogy az Úr és Mózes kivezették a zsidókat a rabszolgaságból. Ilyenkor a szabadságunkat ünnepeljük: nem véletlen, hogy ezt még soha nem éreztem ilyen intenzíven, mint akkor, hiszen mi is alig pár hete menekültünk ki a mi rabszolgaságunk földjéről.
Hogy milyen finomakat ettünk, az egy dolog, de az igazi élmény az a magától értetődő szeretet volt, amivel fogadtak. A nyelvet is alig beszélő idegeneket azon az alapon, hogy a barátom barátai, akkor a mi barátaink is, és egy távoli fasiszta országból menekülő emberek. Itt ismerkedtünk meg Tanjaval és Markkal, Irene barátaival, és ebből az ismeretségből is életre szóló barátság lett. Hogy Tanja mit segített, mennyit cipelt ide-oda kocsival, hogy töltött el velem félnapokat a kórházban, amikor megbetegedtem, hogy milyen érzés az, amikor az embert fölhívják: otthon vagytok? jó, akkor jövök, és az illető fél óra múlva beállít, mert sütött valami akármit, és hirtelen úgy gondolta, meg kell kínálnia minket is, azt alig lehet elmondani; az ilyen apróságoktól lesz egy idegen ország, idegen város egyszerre úgy az otthonod, mintha mindig is itt éltél volna.
Itt természetes, hogy a széder estén, a zsidók nagy ünnepén részt vesznek olyan barátok is, akik nem zsidók. Ez Kanada. A zsidó nép szabadulásának ünnepe minden nép szabadságának is az ünnepe, ezt nem is kell tovább ragozni. Az első estet Irene-éknál ünnepeltük, a második széder estre a házigazdáink meg voltak híva egy marokkói szefárd családhoz, és természetesen magukkal vittek minket is, mintha a családjukhoz tartoznánk. Mediterrán ruhák és színek és ízek és gyönyörű fekete lányok és héberül folyt a szertartás. Tényleg csodálatos volt, mintha a Paradicsomban lennénk – mondta Éva. Csakugyan, főleg a magyar lelki, szellemi, morális sötétség után.
Amikor Morin Heights-ot váratlanul el kellett hagynunk Rick öccse és az unokák miatt, Gyuri annyira szívére vette a dolgot, mintha ő lett volna érte a felelős; lakást szerezni és költözni olyan intenzíven segítettek mindketten, hogy én már szégyelltem magam, de ők úgy álltak hozzá, hogy a mi gondunk az ő gondjuk is. Május elején nem volt könnyű megfelelő bérlakást találni, mert itt július a nagy költözködések ideje. A kutyáink még nem voltak itt, de tudtuk, kerül, amibe kerül, mindenáron kihozatjuk őket, olyan házat kell hát találnunk, ahová a kutyákat beengedik. Napokon keresztül hosszú órákat autóztak velünk Gyuriék keresztül-kasul a városon, ha néha elcsüggedtünk, Vera bölcs nyugalma és rendíthetetlen optimizmusa tartotta bennünk is lelket. Már a sokadik napon gurulunk fölfelé a Queen Maryn, Vera fölhív minden számot minden ház előtt, ahol kiadó lakást hirdetnek, a huszonötödiknél stop. Ez az! Én már nem remélek semmit, de a két nő fogadkozik. Öreg ház, de a lakás tiszta, világos, nagy, két fiatal lány éppen kötözik belőle kifelé, május negyedike-ötödikétől szabad, a lakbér megfizethető, a házmesterné (janitor) öreg, töpörödött, de angolul beszélő hölgy, Lady Doreen, foga nincs, de a hangja nagy, nehezen érteni, sebaj!…
És csakugyan. Bérlők lettünk a 4810 Queen Mary-n.
Hárman állunk a ház előtt, Gyuri elugrott valahová egy falat kajáért, és kijön a házból egy férfi, két gyönyörű óriás uszkárral.
Kutya! – kiáltunk fel mind a hárman magyarul, és odaperdülünk a pasas elé – maga itt lakik, ebben a házban? A férfi meglepetésében még válaszol is: –igen – és ezekkel a kutyákkal? – természeten – a dialógus itt megszakad, mind a hárman zavarunkban a kutyákra vetjük magunkat; angolul, magyarul, jaj de édes, milyen szép, kutya, kutyuli, kutyulilulili!!! – a férfi már bizonyára azt hiszi, elmebetegek vagyunk, diliházból szökött ápoltak, és futva menekül a kutyáival a park felé, miránk meg, de főleg a két nőre csillapíthatatlan röhögőgörcs jön rá… elképzeljük, hogy élte meg ezt a kutya gazdája (különben normális, harminc és negyven közötti, jóvágású fiatalember), hogyan meséli el az ismerőseinek…
Persze, majd, ha megjönnek a mi kutyáink, és találkozunk kutyasétáltatás közben, vagy a kapuban, ki fog derülni, mi volt, miért örültünk meg annyira, hogy ilyen szép nagy kutyák élnek itt a házban. De addig… a lányok újra és újra, a nap folyamán vagy tízszer fölidézik a pillanatot, elmondjuk a Gyurinak, és újra meg újra rájuk jön a röhögőgörcs, úgy vihognak, visítanak, viháncolnak, mint két kamaszlány – a kutyatörténetnek köszönhetően a nap elementáris jókedvvel ért véget, és virágos hangulatban Kentucky Chicken-t ettünk valahol az országút mentén az éjszakában.
Amint városi lakosok lettünk, új élményt jelent a közlekedés. Jellemző egy társadalomra, hogy hány ember alkot sort spontán, minden külső kényszer nélkül. Magyarországon háromszáz se. Ha befut a busz (villamos) minden várakozó utas egyszerre rohanja meg, aztán aki bírja, marja, aki még lenn van, ordít, hogy az ott miért nem megy beljebb, de az visszaordít, hát nem látja a tolakodó baromállat, hogy a kocsi tök tele van, ide már egy gombostű sem fér, mindjárt jön a következő! Jön ám, a jégeső, de nem a busz! A fele lemarad…
Itt három ember már egy sor. Érdemtelenül előnyt szerezni, az itt elképzelhetetlen. Udvarias gesztusra nincsen szükség, mert senki sem siet, és ettől mindenki célba ér. Ha valakinek problémája van, érdeklődik a buszvezetőnél, eszébe jut, hogy rossz helyre szállt föl, vagy késve kapcsol, hogy itt kell leszállnia, mindenki türelmes, senki nem duzzog, senki nem küld el senkit melegebb éghajlatra, a konfliktusok arra valók, hogy barátságos mosolyok kíséretében megoldják őket. Gyerekkocsik tömkelege a csúcsforgalomban, mozgáskorlátozottak kerekes székkel, hatalmas cuccokat, batyukat cipelő közlekedők, és mindenki megérti a másik gondjait, ettől minden meg is oldódik simán, erőszak nélkül, barátságosan. Az olyan öregnek, mint én, a fiatalabbak azonnal átadják a helyüket, alig győzöm elhárítani, hogy már a következőnél leszállok, köszönöm, van úgy, hogy a buszsofőr kiszól, hogy miért nem adja át valaki az idős embernek a helyét, a vita ebből alakul ki nagy mosolyok és kedves, szívélyes gesztusok között.
És az ember ettől jól érzi magát. Nem csak én, a menekült, mindenki, mert bármilyen hihetetlen: jónak lenni jó.
A múltkoriban, amikor ott ültem a Zsidó Kórházban az Emergency-n a soromra várva (mindegy, miért), és elnéztem a várakozó betegeket, és a személyzetet, és az orvosokat, gyönyörködtem a népek és fajták nagy kavarodásában, az emberek csodálatos változatosságában, a betegek éppen úgy a világ minden tájáról valók voltak, mint az orvosok; együtt lélegeztek, egy életet éltek mindenféle népek lányai és fiai: kínaiak, koreaiak és filippinók, és Jamaicából és Haitiből és Afrikából érkezett feketék, és az európaiak különféle árnyalatai az angolszásztól a mediterránig, a skandinávtól a délszlávokig, és zsidók: pajeszos-kipás ortodoxok és szekularizáltak; és hinduk és szikhek és arabok és perzsák; és éreztem, hogy ezek mind-mind kanadaiak, ez Montreal népe… egy vagyok közülük, ezek az én honfitársaim, és közöttük otthon vagyok, azzal a minimális angoltudásommal is befogadva és elfogadva, mint ember, egyszerűen csak, mint ember…
Én iszonyú sok mindent hagytam ott azért, hogy ebben a közegben lehessek egy a sok közül, mégis életem legjobb döntése volt, hogy odahagytam mindent, egy élet hordalékát, csak a kutyáimat hozattam ki magam után, amire ingünk-gatyánk, a kis maradék tartalékunk is ráment…
Mégis. Így vagyok boldog és hálás Kanadának, hogy befogadott. És mindezt a párommal együtt szoros szövetségben és szerelemben, ami külön ajándék.
Ülök egy ház lépcsőjén, napozok a rue Ponsard-on Slomóval, a labrador kutyámmal, egy kocsi beáll szemben a garázsba, kiszáll egy kövérkés szőke nő – negyvenes –, átkiabál, persze nem értem, de nagyon barátságos vigyorral visszaintegetek, és egyszerre a nő kijön a házból, át az úttesten, egy nagy pohár jégkockás vízzel és egy műanyag tálban a Slomónak szánt vízzel… Mi? Hogy? – Hát hogy meleg van, ilyen melegben inni kell, idősebb embernek meg különösen… – atyaisten, esik le a tantusz, ez azt kérdezte, nem vagyunk-e szomjasak; és nem bírok napirendre térni fölötte, mitől ilyen hihetetlenül rendesek itt az emberek… a nő vadidegen, hangsúlyozom, vadidegen, az talán lehetséges, hogy látott már itt napozni, mert a délutáni séták alkalmával itt szoktam megpihenni, de különben semmi kapcsolat, sose beszéltünk… Isten áldja meg Kanadát és a kanadaiakat!!!
Április 9-én volt a Meghallgatás, a Boardman ott helyben – ami hallatlanul ritka – közölte a döntést: Kanada az 1951 genfi konvenciók alapján politikai menedékjogot adott.
A bíró (a Boardman, vagyis a Testület képviselője) hihetetlenül föl volt készülve Magyarországból is, belőlem is, azaz tőről-hegyre ismerte a beadott anyagomat, több mint három órát tartott a „vallatás”, semmi nem kerülte el a figyelmét, mindenre kíváncsi volt, nem volt más dolgom, mint őszintén, az igazságnak megfelelően válaszolni minden kérdésére. Aztán a bíró hosszú összefoglalójára került sor, ma már tudom, miért; nagyon meg kellett indokolnia a pozitív döntését. Rendkívül ritka – mondta mindenki – hogy valaki a meghallgatásakor mindjárt megkapja a státust.
A bíró utána Kanada nevében gratulált Évának és nekem, és még azt is hozzátette, hogy reméli, most majd jó regényeket fogok írni az itteni békességben és nyugalomban.
Kár hogy azok a rasszista tetvek otthon nem látták, amint a kanadai fekete bőrű bíró kezet fog velünk – de hát ez már csak engem kárpótolt sok mindenért.
A párom Irene-t hívta föl elsőnek, ahogy kijöttünk a meghallgatásról. Kihallatszottak a telefonból Irene örömsikolyai. Ők, Tanja-ék, Anne és Christoph (összesen cakk-pakk kilencen voltunk), Tanjaék házában egy kis vacsorát szerveztek nekünk, hogy a nehéz nap után ne kelljen otthon főzőcskézni – és akkor még nem is tudták a pozitív eredményt.
Irene és Anne jöttek értünk kocsival, és a túloldalon álltak meg. Ahogy vártak a sarkon, integettek és kiáltoztak, egy fiatal házaspár (történetesen ők is feketék), azt kérdezte, mi van, mi az öröm oka? Hát ezek menekültek, és ma megkapták a menekültstátust, kiabálták Irene-ék, és a fiatal házaspár is széles mosollyal, és villogó hófehér fogakkal gratulált ott az utcán, ahogy elmentek mellettünk. És ott legalább tíz ember hallotta, hogy mi most kaptuk meg a menekül státust, és mindenki mosolygott, integetett, mindenki velünk örült, és ez nem volt különleges eset, ez teljesen beleillik a város képébe és hangulatába: ilyen Montreal, hát lehet ezt a várost nem szeretni?
Ha Irene-ék emlékeznek is a házaspárra, arra biztos nem emlékeznek, hogy feketék, ezt egy itteni fehér nem veszi észre, itt a fekete bőrűek és a fehér bőrűek is kölcsönösen színvakok; erre csak én figyelek, én, aki egy idegengyűlölő, fajgyűlölő világból kerültem ide.
Mikor ezt a vacsorát szervezték, csakis arról volt szó, hogy a Meghallgatással járó izgalom és sokk után nyílván elfáradva, kicsit lazíthassunk baráti körben, senki nem gondolta, hogy már tudni is fogjuk az eredményt, hogy ez a vacsora egyúttal ünnepi vacsora lesz, hát ehhez képest szárnyalt is a kis csapat hangulata, mert a győzelem boldogsága ezerszeres, ha szerető szurkolók, jóbarátok körében ünnepelhet az ember.
Amikor késő este búcsúzkodtunk, és sorra megöleltem, megpusziltam a lányokat, hölgyeket, azt éreztem, mintha Irene-nak nedves volna az arca. Megérintettem: csakugyan. Először nem is értettem. Nem hittem el. Pedig tényleg könnyes volt a szeme, és akkor még szorosabban öleltem át, s csak azt bírtam kinyögni, boldog vagyok, hogy ilyen barátom van, mit te… de akkor sem tudtam volna folytatni, ha jobban beszélek angolul, mert a torkom összeszorult, mert hajszál híján én is… sőt. Valószínű, hogy nem csak hajszál híján.
Hát ki vagyok én ennek a lánynak? Jó, fiatalasszonynak… a lányom lehetne… miféle rokonságnál is mélyebb kapcsolat ez? A pártfogoltja vagyok, az az idevetődött öreg fickó, akin ő segített… de ez, esküszöm, nincs benne az ő tudatában… csak az, hogy az Éváéknak, Ákoséknak sikerült. Most már itt fognak élni velünk, és mi gazdagodunk velük, és ők gazdagodnak velünk…
Talán csak egyszerűen megszeretett az idők során, úgy, ahogy csak egy ilyen igazán tiszta lélek tud szeretni…
Ezek, Irene örömkönnyei, minden menekültstátusznál, Kanada minden befogadó nyilatkozatánál fontosabbak.
Nekem.
Akkor is, ha végül nem is nekem szóltak. Hanem mind a kettőnknek: Évának és nekem. Sőt annak a belső örömnek, hogy érdemes tenni valamit másokért, hiszen eredménye van! És bár a könnyek Irene kedves arcán folytak végig, bár Irene volt a médium, az egész baráti kör érzéseit fejezték ki.
Egy nagy, békés ország juharleveleinek hívogató suttogását fejezték ki.
Ez volt az én befogadó passzusom.
Szép sorok, megható emberség. Vajon leírhat-e egy ázsiai menekült hasonlókat Magyarországról? Lehet-e hinni, felnő ehhez valaha a magyar? Aligha…
Kedves K. Ákos!
Őszintén szívem minden szeretetével kívánok Önnek új hazájában békét, örömet, nyugalmat. Mert nagyon megérdemli. És jó példakép számomra,hogy még ilyen idős korban is lehet előlről kezdeni egy új életet. És szégyellem magamat azok helyett akik ebbe a helyzetbe kényszerítették. Sötétség van Magyarországon, de az Ön élete írása fáklyaként ragyog sokunk számára. Köszönöm
Drága, Kertész Ákos!
.
Örömkönnyekkel olvastam a csodálatos, lélekemelő történet. Csupán egyetlen hibát találtam: A mai magyar mentalítással képtelenség azt megérteni. Ez az oka, hogy Magyarország vakon tapogatózva kullog – az általuk gyűlölt –„lemaradt Európában”. A szellemileg elpusztított szolganép alázatosan ismételgeti az orbáni szállóigét: MAGYARORSZÁG JOBBAN TELJESÍT!
Orbanisztánban végre megvalósult a középkori, rovásírásos álmuk – a nagyszerű Mester, Kertész Ákos szavaival –, „…a magyar lelki, szellemi, morális sötétség után.”
.
Szívem teljes szeretetével kívánom Önöknek, a megérdemelt békés nyugalmat és boldogságot a civilizált nyugati országban, Kanadában. Sikerekben gazdag, boldog újévet kívánok, a szomszéd országból, Amerikából.
Kedves Ákos,és Éva!
Hát jól kibőgtem magam a 2014-es év első napjának reggelén, én aki soha nem akkor sírok, amikor elvárható volna.
A történet szép, és emberi,és talán azért sírtam, mert nekünk soha nem lesz részünk ilyen érzéseket megtapasztalni. Nekünk maradt a kicsinyesség,az otrombaság,és a rosszindulat,mert ez az ország kiveti magából a jókat,akiket meg kénytelen elszenvedni, azoknak csak arca rosszabbik felét mutatja.
.
Csendes öröm van bennem, mert megnyugvás olvasni, hogy új hazát találtak,cáfolva a mondást, hogy öreg fát nem lehet átültetni. Dehogynem!
Csak megfelelő közeg, és törődés szükségeltetik hozzá.
Köszönöm a barátaiknak, hogy ezt lehetővé tették,és kívánok békés boldog hosszú éveket, hogy a fájdalom, amit ez a “mi hazánk” okozott, csitulni tudjon.(bennem csak a harag nő)
Jó volt olvasni ezt a beszámolót, és várom a továbbiakat is. Köszönöm.
Brávó Ákos. Erre várta, elég kiváncsian, mivel, amint tudod én az ellenkező utat tettem meg.
Kész regényt írtál. Lesz belőle “valódi” regény? Ne öregezd magad, Pirandello ilyen korban alkotta meg életművét.
Ölellek
Ugye nem veletlen, hogy ez volt 2014 elso olvasmanya? Szivbol koszonom mindazoknak, akik hozzajarultak, hogy ez az embersegesen szep tortenet megszulethessen, es termeszetesen Kertesz Akosnak, akinek hosszu, boldog eletet kivanok kedves felesegevel egyutt.
Boldog ujesztendot!
Kedves Kertész Ákos,
egy eddig nem ismert oldalát ismertem meg, a kellemesen csevegő, remek leíró képességét. Valószínű, hogy meg volt, csak a zűrzavarban nem lehetett észrevenni.
(Ámbár, ahogy csomagolta, hogy milyen a magyar ?) DDD
Igen, könnyebb a terhet elviselni vigyorogva. Köszönöm BUÉK és Kishon hogyan mondaná? Shalom.
*
* Áldassék a neve a mi menekültünknek és minden őt segítő léleknek *
*
Egy tarsasagban tortent nemregi skype-beszelgetes, ami szinten ugyanerrol a szeretet/befogadas bemutatasarol is szolt, nagy hatassal volt ram.
Jo volt ezt elolvasnom is, es ezt a tanulsagot atadnom a szeretteimnek.
Koszonom!
Kedves Éva, Kedves Ákos!
Január 1-e 12:33 van, pesti idő szerint. Tegnap este ugyanabban a társaságban szilvesztereztünk abban a budai lakásban, ahol szoktunk. Amikor még itt tartózkodtatok, akkor Veletek együtt. Azóta is, hogy elmentetek, rendszeresen vannak itt társas összejövetelek. És rendszeresen csuklani kellene Mindkettőtöknek, mert sokat emlegetünk Benneteket. Tegnap annál az asztalnál ültünk, ahol Veletek is tettük. Szóval, remélem, csuklottatok!
Nagyon remélem, hogy még megízlelhetjük Éva palacsintáját, és fánkját! Hiába, mindig a hasán keresztül emlékszik az ember legszívesebben…
Csak Slomóról írtál, a kicsiről nem, remélem, Ő is jól van! Mint tudjuk, a kutya a legfontosabb!
Tervezgetünk egy amerikai látogatást Petihez Los Angelesbe, és nagyon szívesen összekötnénk egy Kanadát is megismerő kitérővel! Persze, csak ha Ti is úgy akarjátok!
Sok szeretettel sokszor gondolunk Rátok!
Trixi és János
Éva, Ákos!
Hát ez az amiért érdemes volt elmenni. Ezt egy jobbos magyar soha nem fogja megérteni. Nekik alapelemük a gyűlölet. Nagyon hiányzik a bázis de egyszer majd összejön. Majd privátban is írok.
Ölellek mindkettőtöket. G
Végre itt vagy, megvagy, Ákoskám! Évám!
De ilyen szomorú ujjongást még nem olvastam.
Minden hálaszó mögött – keserűség. Mérhetetlen keserűség.
A tiétek és a miénk.
Ezt, úgy látszik, nem lehet ilylen egyszerűen az ellentétébe fordítani, hiába minden igyekezet.
De azért drukkolok nektek.
Magunknak már nem. Nélkületek kevesebb a remény.
Hiányoztok.
BUÉK!!!
Anna, a Geréb
Kedves Ákos, mint ismerősöd, innét a nagy vízen túlról engedd meg, hogy Veled örüljek. Néhányszor találkoztunk itt-ott (nem akarok lebukni), sok sikert kívánok az új életetekhez. Bis hundertzwanzig :-)
Kedves Akos leveled irasaidban ereztem banatodat, fajdalmadat nem igy gondoltad eleted hatralevo idejet, sajnos kilettel uldozve hazadbol amiert harcoltal es eltel fajdalmadal egyutt erzek De egy ujeletre talaltal a napsugar ragyog rad Kanadaban nagy valtozason mentel keresztul ezt latom rajtad naprol napra megismerkedes napjaiban talalkoztam veled egy megviselt fajdalmakal tele emberel talalkoztam ereztem hogy egy vilag dolt ossze benned de ez a mai napjaidban mar megoldodott nyugot boldog embert latok szemelyeben 20 evet fijatalodtal na ha nem is 20 ev 15 biztos!!!!!!! termeszetesen ez nem csak a te v erdemed van melletted egy olyan felleseg mint Eva aki imad, szeret es lesi gondolataidat hat igen ilyen egy jo csapat eluldozve hazadtol a naciktol a emberi jogok megtagadasatol ugynevezet demokrata orszagbol szamuzve lettel termeszetesen a te elhatarozasod volt faradt voltal harcolni az igassag mellett Akos itt nyugot eletett elsz boldogan itt canadaban senki nem fog megverni azert mert zsido vagy remelem ezt te mar eszre vetted az itt tartozkodasod allatt kivanok jo egesseget hosszu eleted es varom a konyvedet amit ini fogsz eleted es Kanada tapasztairol biztos erdekes lesz es tanulmanyos a jovo generacionak is ehez kivanok sok szerencset,erot,egeseget VIVA KANADA
Flashback
Ez azért nem korrekt. Ha Kertész Ákos vagy hozzájuk hasonló emberek Kanadába menekülnek,valószinüleg alkalmazkodni fognak az ottani környezethez és szokásokhoz. Nem azzal fogják “meghálálni” a befogadást ,amivel a Carnajev
fivérek Bostonban., vagy az angliai robbantók ,akik már mind Angliában születtek,
jó körülmények között éltek , MINDANNYIAN felsőfokú képesitést szereztek, mégis önként lettek dzsihadisták , hogy a fene rohassza el még az emléküket is. Tudom ,hogy sokan vannak köztük normális ,alkalmazkodni képes emberek ,de nagyon sokan képtelenek bármilyen beilleszkedésre, NEM IS AKARNAK, ahelyett azt követelik ,hogy például Németország legyen iszlám köztársaság , vagy Franciaországban néhány nő burkában akar járni ( még a fényképes bérletet vagy igazolványt se lehetséges igy ellenőrizni) Azt nem értem ,hogy akkor miért nem maradtak otthon . ,ott a csador vagy a burka nem opció ,hanem kötelező. Kertész Ákos személyiségéből , irásából ÁRAD A TISZTELET a befogadó ország iránt és nem azon agyal ,hogy majd jól felrobbant egy buszt Calgaryban vagy Vancouverben.. Tudom ,most majd megkapom ,hogy rasszista vagyok ,meg demagóg ,pedig egy frászt.
Én is voltam a nejemmel muzulmán országban és a világ legtermészetesebb dolga volt ,hogy alkalmazkodtunk az ottani szokásokhoz. Az nem járható út ,hogy mindig csak az egyik oldal a civilizált,a tolráns, a békés. Többek között ezért is erősödnek a szélsőjobbos és radikélis szarháziak, mert a mi oldalunk a “politikai korrektség” téveszméje miatt még beszélni se hajlandó ezekről az egyre súlyosbodó gondokról. Lásd Sztálingrádi robbantások. Gondolom demokratáknak NEM SZÜKSÉGES elmondanom ,hogy nekem is jogom van a véleményemhez.
Soha senkit (még verbálisan sem bántottam ,egy kavicsot se dobtam még senkihez és nincs is szándékomban ,de ezt elvárom másoktól is.
Csak azt nem ertem mi a bajuk a tetves minuszoloknak ezzel az irassal ???
Jo hirem van kedves Akos :-)
Lesz meg tavasz is, gyonyoru.
Nagyon boldog vagyok, hogy Kertész Ákossal nem sokkal az elutazásuk előtt még találkozhattam és kezet is foghattam vele (Budapesten, a Pallas Páholyban). Ők még időben elmentek.
Magyarország olyan hely lett, ahonnan futni, rohanni, menekülni kell. , Itt hagyni örökre, vissza se nézve. Bár a szívem egy darabja itt marad, de ha nem megyek el megfulladok e mocsárban. Iszonyat, hisz nem így képzeltem a véget.
Nem egy oromteli esemeny ha egy Magyar iro mnekult statuszt kenytelen kapni.De orommel tolt el hogy hogy Kanadaban ilyen segitokeszen fogadnak egy menekulni kenyszerult Magyar irot. Egyik szemem sir,a masik nevet.Boldog Ujesztendot kivanok Kertesz Akosnak es felesegenek szeretettel a szomszedbol
Draga kegyelem! Barcsak tudnek segiteni Neked!!
Kedves Akos!
.
A jo isten tartsa meg eletben egeszsegben meg legalabb negyed evszazadig, hogy lehessen resze mindazon joban, amirol ezen az atokfoldjen sokan meg nem is hallottunk.
.
Koszonjuk, hogy jelentkezett, igy kell kezdodnie egy valamire is valo evnek!
25 éve utazom naponta a sydney-i buszon, ahol hasonlóan civilizált a hangulat. De hadd jegyezzem meg, hogy mégiscsak létezik verseny szellem. Emberek sok évi jövedelmüket áldozzák arra, hogy gyermekük “jobb” negyedben nőjön fel. Ez egy fejlett társadalom, de nem valami rózsaszín paradicsomról van szó. Örvendek, hogy Kertész Ákos jó irányban indult az új hazában, és szivesen olvasnék tőle újabb beszámolókat.
Az itt minuszolok egy nagyon fontos,uj fejlemenyre vilagitanak ra,egyben elárulják magukat,hiszen áldozatául estek ennek a sátáni propagandának. Van egy regi mondas:amit nézel,az vagy,azza leszel,ugyanaz lesz a véleményed. Ez az emberi psziché egyik tulajdonsaga,esetünkben rossz tulajdonsaga. Orban ezzel él vissza!Ezért csinalt sok-sok propagandamédiumot(egyszer el is szolta magat,hogy ez acélja mindennél fontosabb).Megcsinálta. A kormanyédia szerkeztöit,iranyitoit is keményen megkell büntetni,szinte keményebb büntetessel mint a Fidesz vezetöit!!!
Boldog újesztendőt, jó egészséget kívánok Kertész Ákosnak, kedves feleségének, és az őket segítőknek.
Kívánok az író Kertész Ákosnak termékeny éveket, hogy gondolatébresztő írásaival segíteni tudjon az itthoniaknak!
Nagy szükség van rá.
idillikus történet kanadáról a barbarizálódott, magyar ugar kontrasztjaként. ha valaki orbanisztánban névvel vállalja kormányellenes véleményét az közvetlen életveszélybe kerül. többek közt ezért illik a fasiszta cimke orbán kormányára. ma itt tartunk, és az ország szédületes lejtmenetben van. tehát lesz ez még rosszabb is. már az is abszurd, hogy egy véleményt nem elmond vagy megoszt valaki, hanem “vállal”. kertész ákos menekültstátusza egy elismerés volt az idös, közismert írónak, amit kanada is nagyon megfontoltan osztogat. a magyarországon rekedt tömegek, akik hasonlóan nem értenek egyet orbánnal nem járhatják kertész ákos útját. a döntö többségük sehol a világon nem fog menekültstatuszt kapni ma. nekik marad a kussolás, a depresszió, a tönkrement élet. minden egyes megmentett élet örömteli. a dániaból érkezö menekült zsidók a második világháborúban hasonló idillikus történetekben számolnak be a svédek és a nem zsidó dánok szeretetéröl és befogadókészségéröl. mégis a legfontosabb, legsürgösebb feladat, hogy orbanisztán teljes elnyomott lakosságát kell helyben megmenteni. kertész ákos szép történetéröl is ennek kell eszünkbe jutni. nem expatriálhat egy egész ország néhány elmebeteg miatt. továbbá a külföldön élö magyar ember tartása, öntudata is nagy mértékben attól függ, hogy milyen állapotok vannak az anyaországban. pl egy kurd menekült egy demokratikus országban élve sem tud igazi polgárként feloldódni, cipeli tovább sérüléseit. tehát, ha úgy tetszik “15 millió magyar” érdeke, hogy magyarország egyszer a történelemben bekapcsolódjon a fejlett, demokratikus országok vérkeringésébe, ha lehet nem csak gazdaságilag. ettöl soha nem voltunk még messzebb, mint most…
A Kertész Ákos szíves kanadai fogadtatását kommentálóknak: Nyugat-Európa szinte bármelyik országában hasonló fogadtatásban részesült volna. Arrafelé is emberséges a társadalom és a hivatalok, és többségében ott is segítőkész, jószándékú emberek élnek.
Ezt nem Kanada kisebbítése, hanem a nyugati társadalmakban élők hasonló gondolkodása miatt tartottam fontosnak megjegyezni.
Nekem ez egy nagyon szomorú cikk az örömről.Kertész Ákosnak Magyarországon kellene boldognak lennie,mert neki itt a helye,mert neki itt van a hazája.Akik nem igy gondolják, azok rohadjanak meg,mert ilyenekkel vitázni sem volnék hajlandó..Az országból a XX.században rengeteg kiválóságot sikerült már ennek az egyre undorítóbb hordának elüldözniük ,most rátettek még egy lapáttal,mert Magyarország jobban teljesít.Nekünk pedig itthon maradt a szégyen.
AKOS! nem tudom, emlekszel-e ram, a hetvenes evek-beli baratsagunkra… en mar tobb mint 30 eve amerikaban elek, keress meg ha erre jarsz, minneapolisban
lakom. orulok nagyon , hogy jol vagytok! millio puszi, marta
Kedves Budaka! Köszönöm. Már az segítség , hogy figyeltél.
Drága Éva és Ákos!
Először is, nagyon örülünk az örömötöknek, még ha az nekünk nem olyan jó, akkor is, hiszen így régi barátaink már biztosan távol kerültek tőlünk, reméljük, csak km-ben. Nagyon régen keresem az alkalmat, hogy ismét kapcsolatba kerüljünk, de ez a ragyogó írás megadta a végső lökést.
Ha még a barátaitoknak ismertek minket, kérjük, írjatok a fenti emilre.
Még csak annyit, hogy teljesüljön a 2014-es évben minden, amit szeretnétek és szokjatok hozzá minél könnyebben az új környezethez. Ne bosszankodjatok a magyarországi eseményekkel, majd mi bosszankodunk helyettetek is. Ákos, te már mindent megtettél, amit tehettél. Sajnos mégsem sikerült eléggé felráznod a tunyaságból a tömegeket.
Már többször leírtam sok helyen.
Landesmann rabbi igazsága újra és újra megerősítésre kerül.
A magyar kultúra a zsidó civilizáció nélkül nem lenne több mint bő gatya és szilvapálinka.
Lassan – ha elüldözik a zsidó értelmiséget ld. Kertész Ákos – előbb utóbb tényleg annyi marad a magyar kultúrából, és a magyarságból is.
Mellesleg az én fogalmaim szerint Kertész Ákos is MAGYAR-nak számít.
Isten eltesse sokaig kedves felesegevel egyutt!
Kedves Ákos. Kivánok még sok szép boldog évet ott az ujj barátokkal.Köszönöm nekik , ahogy Önökkel törődnek, és köszönöm Önnek, hogy ezt a csodálatos levelet megirta. Megkönnyeztem.
Éva, Ákos, haragudtam Rátok, és haragudtam a korra, ami elvett Benneteket. De már látom, egy elkeseredett lépés is hozhat teljes fordulatot, megérdemelt célba érést. Ölellek Benneteket, Erika
“Nyugat-Európa szinte bármelyik országában hasonló fogadtatásban részesült volna. Arrafelé is…” írja
“proaktiv
2014. január 2. csütörtök
13:05″
Ebben azért nem vagyok annyira biztos, lévén Magyarország az EU tagja. Sokkal nehezebb lett volna menekült statust kapni, mert ugye akkor automatikusan elismeri az Unió, hogy egy tagjában üldözik az éppen regnáló hatalommal szemben álló véleményeket.
Kedves Ákos!
Olyan jó olvasni, hogy jól vagytok, és hogy irsz! És olyan szomorú, hogy ez nem itthon történik meg! Amit Montrealról, a kanadai emberekről irsz szó szerint igaz: ilyen a város, az ország, ilyenek az emberek! Sokszor megtapasztaltam nagylelkűségüket, emberségüket, jóságukat. Bár az itthoni közállapotokra lenne jellemző mindez! Azt is el szertném mondani: Te is a jó emberek közé tartozol: amig élek nem felejtem el az egyetemi évek alatt miként védtél meg sokszor! Könyveid nem évültek el, ma is a magyar irodalom része. Boldog , alkotó új évet kivánok Neked!
Hát elbőgtem én is magam!
De nem szégyellem. Illetve mégis szégyellem magam a magyarországi közállapotok, tahóságok és embertelenségek miatt. A kis magyar fasizmus miatt, ami képes volt a XXI-ik századi Magyarországot erre a 300 évvel ezelőtti szellemi és erkölcsi szintre visszasüllyeszteni.
Jó döntés volt kedves Kertész Ákos! További valóban boldog életet kívánok!
Boldog Új Éveket Mindenkinek a szabad világban!
Ákos, minden jót és sok sikert, jó egészséget kívánok! No és még egy célt a magánéletben, nem is kicsi, szerezd meg a Canadai állampolgárságot
Kedves Ákos!
Ha úgy tudnék írni mint ön, és már lett volna internet, akkor húsz évvel ezelőtt, hasonlókat írhattam volna, izraeli megérkezésem kapcsán. Ma már én próbálok az utánam érkezőknek segíteni, hogy ők is ezt a semmivel össze nem hasonlítható szabadság érzést tudják megélni, ami bizony az első időkben érthetetlen, egy Magyarországról érkező számára. Ahogy viszont ez az írás is tükrözi, ön is kezdi levetkőzni azokat a rossz beidegződéseket, amik az évek alatt ránk ragadtak Magyarországon. Egy az óta már sajnos elhunyt itteni barátom mondta, egy magyarországi látogatása után, ott minimum hét millió “gettó zsidó” él, származásától függetlenül.
Boldog életet kívánok a továbbiakban, és örülök, hogy ilyen jól sikerült az indulás!
http://www.maszol.ro/index.php/belfold/22945-eszmeletlenre-vertek-sepsiszentgyorgyon-egy-roman-politikust
A Mediafax hírügynökség jelentése szerint Gheorghe Preduţ – aki 1994 és 2001 között az akkori Demokrata Párt megyei elnöki tisztségét töltötte be – szilveszter éjszaka riasztotta a rendőrséget. Arról számolt be a kiérkező rendőröknek, hogy húsz év körüli fiatalból álló öt-hat tagú csoporttal találkozott az utcán, és a fiatalok ütlegelni kezdték, miután magyarul szólították meg, ő pedig közölte: nem beszél magyarul.
A férfit mentővel szállították a megyei kórházba, ahol megállapították, bordatörést szenvedett. A rendőrség szóvivője megerősítette a szilveszter éjszakai riasztást, és azt is közölte, hogy a bántalmazott férfi csütörtökön feljelentést tett a rendőrségen. Hozzátette, a rendőrség keresi a bántalmazókat.
“Ha korábban azt mondta volna nekem valaki, hogy ilyesmi megtörténhet Sepsiszentgyörgyön, nem hittem volna el” – mondta Gheorghe Predut a Mediafax hírügynökségnek.
- See more at: http://www.maszol.ro/index.php/belfold/22945-eszmeletlenre-vertek-sepsiszentgyorgyon-egy-roman-politikust#sthash.nzIcN4AM.dpuf
Kedves Ákos!
Mikor a megérkezésed hírét vettem, próbálkoztam kapcsolataot teremteni, sikertelenül. Montreál messze van Niagarátol és ügy éreztem, környezeted leblokkolt minden külső kapcsolatot. Segíteni szerettem volna.
Az akkori ajánlatom ma is érvényben van. Ha van még mondani valód a magyarok számára – bár kétlem – szeretném felajánlani a Kaláka oldalait, teredelmi korlátozások, szerkesztői bevatkozás nélkül Ne feledd, voltak és azok ma is barátaid, szívesen olvasnának tőled, azok is akik nem olvassák az amerikai Népszavát.
Békességes életnek nézel elébe, de ne legyenek illuzióid, nem könnyű. Ma már, 56 év után el sem tudom képzelni, hogy otthon éljek, de…
Kivánok neked egy boldog és egy jobb újesztendőt.
Kaskötő István.
http://www.kalaka.com
skaskoto@cogeco.ca