Bartus László: A legitimáció kérdése 2014. január 11. szombat 22:34

A magyar közéletet eluralta a hisztéria. Nemcsak a pártok híveit kerítették hatalmukba irracionális érzelmek és indulatok, hanem az ellenzéki politikusokat is. Mintha a politikai hatalom természetét nem dolgozta volna fel a szakirodalom. Mintha nem lennének a hatalomgyakorlásnak és a hatalomváltásnak jól körülhatárolható ismérvei és racionális alapjai. A mai ellenzék választási stratégiája ösztönlények szintjén mozog, nélkülöz minden elméleti alapot és logikai felépítményt. A nívótlan politikai gondolkodás mellőz minden racionalitást, mintha társadalomelmélet és politikatudomány nem is létezne. Az nem egy elméleti alapokon álló stratégia, hogy “fogjunk össze, és együtt váltsuk le Orbánt, mert erre kényszerít bennünket a választási törvény”. Ez az állat ösztönös reakciója, ha hirtelen felvillanó fényt lát.

Aki le akar váltani egy kormányt, még inkább egy rendszert, annak tudnia kell, hogy minden rendszer (és kormány) addig marad fenn, amíg a legitimációját nem kérdőjelezik meg. A hatalomgyakorlás kulcsszava a legitimáció. Ezt mindenki tudja. Az a hatalom, amely nem rendelkezik legitimációval, az megbukik. Olyan rendszert, amelynek nincs legitimációja, csak erőszakkal lehet fenntartani. Ezért csak azok képesek egy fennálló rendszert vagy kormányt megdönteni, illetve leváltani, akik hiteles módon képesek a fennálló hatalom legitimitását megkérdőjelezni, vagy a legitimitását elvesztő hatalom legitimitása helyébe egy alternatív legitimitást állítani. Ehhez azonban tisztában kell lenni azzal, hogy mire épül a fennálló rendszer legitimitása, amelyet leváltanának, és milyen másik legitimitást kínálnak helyette. A magyar balliberális oldal katasztrofális állapota abból fakad, hogy soha nem tudott egy új legtimációt felkínálni, mindig azzal nyert választást is, hogy a kisebb rossz alternatíváját kínálta. Mióta azonban Orbán Viktor már nemcsak kormányt váltott, hanem rendszert is, ez az érvelés már kevés. Még akkor is, ha a kormány teljesítménye rossz, mert a többség az általa létrehozott rendszer legitimációját elfogadja, és azt a kormányával azonosítja. Ezért egy hatalomváltás kiindulópontja nem a választási körzetek és a számba vehető szavazatok összeadása, hanem a fennálló hatalom legitimitásának vizsgálata. Mi az elfogadásának az alapja: Miért engedelmeskednek neki a polgárok?

Mert amíg egy rendszer (vagy egy kormány) legitim az állampolgárok szemében, addig engedelmeskednek neki, és nem akarják sem megdönteni, sem leváltani. Magyarországon még a rendszer és a kormány legitimitásának kérdése is egybemosódik. Pedig a kettő nem ugyanaz: a rendszer legitimitása független az adott kormány teljesítményétől, de egy kormány legitimitását (ha az legális) a teljesítménye adja. A választások arról a bizalomról szólnak, amelyek a kormány legitimitásra irányulnak. De ha a rendszer létrehozása egy kormányhoz kapcsolódik, mint az Orbán-kormány esetében, akkor a rendszer legitimációja felülírja a kormány legitimációját. Nem véletlen, hogy Orbán a kormányát a rendszerével azonosítja, és amíg a rendszer legitimációja erősebb, mint a vele szemben kínált rendszer alternatív legitimációja, addig még a kormányát sem lehet leváltani. Függetlenül attól, hogy a kormánnyal mennyire elégedetlenek. Ha a többség a rendszer legitimációját elfogadja, akkor elnéző a rendszert létrehozó kormány teljesítményével szemben, mert a kormány bukása a rendszer bukását is jelentené, de azt nem akarja. Ezért még választást sem lehet nyerni anélkül, hogy első lépésben meg ne vizsgálnánk a rendszer legitimációjának alapját. Ez az első lépés, nem az “összefogás”, és az összefogásban résztvevők támogatóinak automatikus összeadása, amely amúgy is matematikai hiba.

A legitimitás a hatalomgyakorlás jogosságát jelenti, amelyet vagy elfogadnak az alávetettek vagy elutasítanak. Ettől függ a polgárok engedelmességi készsége és a társadalmi konszolidáció. A legitimitás teszi lehetővé, hogy egy hatalom folyamatosan konszolidálja a társadalmat. A konszolidáció mindig azt mutatja, hogy a többség elfogadta egy hatalom legitimitását. Senki nem kérdőjelezte meg azt az elvet és jogot, amelyből az új rendszer legitimációja származik. E cikknek nem feladata, hogy a legitimációelmélet irodalmát ismertesse, ezért Szabó Miklós fogalomkészletéből indulunk ki, aki a legközérthetőbben foglalta össze az ezzel kapcsolatos hazai és külföldi irodalmat (Szabó Miklós: A legitimáció történelmi alakváltozásai, Medvetánc 1989.). Szerinte “az a politikai rendszer legitimált, amellyel szemben akkor is fennáll az állampolgárok engedelmességi kész­sége, amikor az illető rendszer nincsen olyan hatalmi eszközök birtokában, hogy az engedel­mességet erővel kikényszerítse”, illetve nem szorul rá, hogy ezeket használja. Másrészt az a rendszer legitim, amely nem “anyagi előnyök biztosításával éri el az engedelmességi készséget”, amelyet nem csak addig fogadnak el, amíg “jól megy”, hanem amely hajlandó a rendszerben áldozatokat hozni. Az áldozatvállalás szükségessége nem vet véget az engedelmességnek.

A rendszerek és a kormányok legitimációját nem szabad összekeverni. Ahogyan azt sem, hogy egy hatalom legális (törvényes) vagy legitim (jogszerűnek elfogadott). Lehet egy rendszer legális, de nem legitim, és lehet egy rendszer nem legális és mégis legitim, mert a polgárok a legitimitás alapját elfogadják, és engedelmeskednek neki, függetlenül attől, hogy nem törvényesen jött létre. Demokráciában csak a kormányokat lehet elutasítani, mert a rendszer legitimációja a jogra épül. Erre szolgálnak a választások, de ezek nem érintik a rendszert. Mint írtuk, a kormány legitimációját a teljesítménye határozza meg: a kormány elveszíti a legitimációját, ha működése felszámolja a polgárok engedelmességi készségét. Ám egy rossz kormány attól még törvényes lehet, hogy nem legitim. De a rendszer legitimitása nem függ az adott kormány teljesítményétől. Orbán Viktor első trükkje az volt, hogy egyrészt a szocialista-liberális kormányok teljesítménye alapján megkérdőjelezte a rendszert. A kormányok teljesítményét a rendszer jellegéből vezette le, annak jellemzőjének és következményének tartotta. A rendszert a kormánnyal azonosította, ezért vele együtt a rendszert is leváltotta. Másrészt, miután szétverte a kormány legitimációját, a legalitását (törvényességét) is megkérdőjelezte. Egybecsúsztatta a rendszert és a kormányt, valamint a legalitást és a legitimitást.

A probléma megértéséhez tudni kell, hogy egy kormány legitimitását a szakszerűsége, a hatékonysága, a személyi alkalmassága, az emberek javára végzett munkája és a teljesítménye adja. Ha ezzel a polgárok elégedetlenek, akkor nem tekintik a kormányt legitimnek, mert a legitimitása abból fakad, hogy alkalmas a fealadatai ellátására. Vagy megvárják a választásokat, és akkor küldik el, vagy az engedelmesség készségének megtagadásával előbb kikényszerítik a változást. (2006 őszére ez nem igaz, mert a kormányt támadták ugyam, de már akkor is a rendszert akarták megdönteni.) Ez azonban nem érinti a rendszer legitimációját, amelynek ennél elvontabb alapjai vannak. Ez még a középkorban is így volt, amikor vita tárgya lehetett, hogy ki a legális király, de az nem volt kérdéses, hogy bárki ül a trónra, az király lesz. A rendszer legitimációját ez nem érintette. Szabó Miklós a rendszerek legitimáciájához megemlít még egy harmadik nagyon fontos elemet is, hogy az a rendszer legitim, amely nem magától értetődő, hanem amelyet legalább egy másik alternatívával szemben preferálnak. Ebből az következik, hogy nem lehet egy rendszert leváltani, ha az legitim (vagyis a polgárok az alapjait nem kérdőjelezik meg, és készek engedelmesen együttműködni vele), és nem lehet felváltani egy olyan rendszerrel, amelynek legitimitását a polgárok többsége nem fogadja el, vagy azt nem nyilvánítja ki.

Ezért teljesen érthetetlen és irracionális ellenzéki célkitűzés az, hogy győzünk a parlamenti választáson (amely nem a rendszer, hanem csak a kormány leváltására hivatott), és majd akkor vissza alakítjuk a rendszert. Azon túl, hogy ez megismételné Orbán Viktor nem legális “fülkeforradalmának” jellegét, nem számol azzal, hogy a polgárok adják egy rendszer legitimitását, és nem a kormányra kerülő politikai többség akarata. Megváltoztathatják erővel a rendszert, ha tudják, de ha azt a legitimációt a polgárok meghatározó többsége nem akarja, vagy legalábbis nem kész arra, hogy azt megvédje, harcoljon érte, akkor legitimációs problémák lesznek, mert a másik rendszer legitimációját választók esetleg jobban akarják a másikat. A rossz hír az, hogy az Orbán-rendszer miközben nem legális (mert a rendszer alapját képező “fülkeforradalom”, a NENYI és az alaptörvény nem alkotmányos), aközben legitim, mert a polgárok nem vonják kétségbe a legtimációjának alapjait, és készek engedelmeskedni neki. Ezért az Orbán-rendszer leváltásának csak két útja lehetséges: vagy bebizonyítják, hogy a rendszer nem legális, hanem törvénytelenül jött létre, és ezt a társadalom többsége elfogadja, megvonja a legitimitást az egész rendszertől, vagy egy másik rendszer-legitimációt kínálnak helyette, és meggyőzik a többséget arról, hogy ez a legitimáció erősebb és jobban szolgálja a többség érdekeit, mint az Orbán-rendszer. Vagy a passzzív ellenállást választják, kivárják, amíg jogi úton és büntetőeljárás keretében tudják a nem legális rendszert eltörölni. Választások útján azért nem lehet, mert a választáson kapott legitimáció a kormányzásra szól, és nem a rendszerre. Ez jogi akadályt is jelent, de legitimációs problémát is felvet. Orbán is járhatott volna úgy, hogy a törvénytelenül létrehozott rendszere legitimitását nem fogadják el, és kitör egy jogos lázadás. De nem ez történt. A rendszerváltáshoz tehát egyrészt legalitásra, másrészt legitimációra van szükség. Egyiket sem teremti meg akár egy választási győzelem sem. Aki azt gondolja, hogy ilyeneken csak úgy át lehet léppni, mert ő úgy akarja, az nem ért semmit. Csak ne csodálkozzon, ha mégsem úgy lesz, ahogy ő akarja.

Amikor az ellenzék a választási “összefogás” érzelmi akciójával ígéri a rendszert megváltoztatni, akkor a politikatudomány legalapvetőbb törvényszerűségeire sincs tekintettel. Mintha ilyenek nem is lennének. Márpedig ilyenek vannak, és azok alapján pontosan meg lehet határozni azt az identitást és legitimációt, amelyre Orbán Viktor az új rendszerét alapította. Ahogyan azt a legitimitást is, amelyet lecserélt ezzel. Az igazi feladat az lenne, hogy Magyarország népének be kellene bizonyítani, hogy az Orbán-rendszer legitimációja hamis, nem szolgálja az ország és népe érdekeit. Ez még akkor is így van, ha lenne hajlandóság arra, hogy valaki az Orbán-rendszer illegitim, törvénytelen jellegét felvesse az európai és a magyar igazságszolgáltatás előtt (az nem indok, hogy az Orbán által elfoglalt Alkotmánybíróság visszadobott egy ilyen beadványt, mert az a döntés nem azt bizonyította, hogy a beadvány jogilag megalapozatlan, hanem fordítva: precedenst szolgáltatott arra, hogy a beadvány igaz, megszűntek az ellensúlyok és a fékek). A legitimáció kérdése ugyanis a nemzet identitásának alapjait veti fel, és ország legalapvetőbb kérdéséhez kapcsolódik: mi Magyarország?

Ezt a kérdést az dönti el, hogy a polgárok milyen alapokon álló legitimitást fogadnak el, milyen hatalomnak hajlandóak engedelmeskedni. A legitimáció alapja valamiféle ideológia (amire az ellenzék semmi figyelmet nem fordít, pedig ez lenne a “legpraktikusabb” ténykedése, mivel minden rendszer valamilyen ideológiára épül, s nekik egy rendszerváltás a kitűzött céljuk). Szabó Miklós odáig megy, hogy “annyiféle legitimáció van, ahányféle ideológia”, amiből az is következik, hogy ideológia nélkül nincs legitimáció. Az “összefogás” ellenzéki pártjainak pedig semmiféle ideológiájuk nincs, amit szembeállítanának az Orbán-rendszer ideológiájával. Ehelyett még jobb rezsicsökkentést ígérnek. Az ideológiamentes állam is ideológia. Akik semmiféle szellemi dologra nem nyitottak, csak kőkemény materialista módon gondolkodnak (és többre tartanak egy választási listát, nagyobb szerepet tulajdonítanak a Kubatov-listának, mint a rendszer ideológiájának), azok örök vereségre vannak ítélve. Nem kínálnak legitmációs alternatívát, ezért a polgárnak nincs választási lehetősége. A trafikmutyi nem érinti a rendszer legitimációját, de a vallás funkcióját betöltő ideológia igen. Minden embernek szüksége van alapelvekre, világnézetre, filozófiára, ideológiára, amelyek meghatározzák és rendszerbe foglalják az értékrendjét, a választásait, a döntéseit. Ugyanilyen ideológiai alapokra van szüksége egy államnak is, és a polgárnak szüksége van arra, hogy azonosulni tudjon velük. Ez adja a rendszer legitimitását. Aki nem nyújt ilyen alternatívát, az nem képes legitimitást nyújtani, mert nem ad identitást a polgárnak, a nemzetnek és a népnek. Fintoroghat, hogy az Orbán-rendszer egy “vallás”, de nem tudja, hogy amikor lekicsinylőn beszél erről, a saját sírját ássa. A legitimációelméletből az következik, hogy az elutasított “vallás” helyére másik “vallást” kell kínálni, egyik ideológia helyett másikat, mert ez a rendszerek és az emberek alapvető szükséglete. A vallástlanság vallása is egy vallás.

Ami pedig a konkrét legitimációs helyzetet illeti, az világosan kiolvasható akár Szabó Miklós tanulmányából is, ha valaki nem akarná átolvasni a teljes szakirodalmat. Szabó Miklós azt mondja, hogy a polgári korszakban (a felvilágosodás után) alapvetően két legitimációs bázis alakult ki: a “nemzeti legitimáció” és a “demokratikus legitimáció”. E kettő kezdetben nem volt ellentétben egymással, mert a feudális katolikus tekintélyelvű elnyomó rendszerek után egyértelmű volt, hogy a “nemzeti” érdek a “demokrácia”. Ezért e kétfajta legitimáció egybeesett. A helyzet akkor változott meg, amikor a “nemzeti legitimáció” a “demokratikus legitimációval” szemben határozta meg magát. Azonnal érthetővé válik az egész eddigi eszmefuttatás lényege és tétje, ha idézzük Szabó Miklóst arról, mivé lett a demokratikus legitimációtól elszakadt nemzeti legitimitás: “A nemzeti legitimáció azt jelentette, hogy az állampolgárok készek voltak engedelmesked­ni olyan politikai hatalomnak, amelyet hazafiasnak tekintettek, s feltételezték róla, hogy a legfontosabbnak tekintett nemzeti érdekek alapján áll. A nemzeti szempont prioritása olyan kormányzatokat is legitimált, melyekkel egyébként a lakosság egyáltalán nem volt elégedett, melyekkel nem azonosította magát a többi politikai kérdésben. A nemzeti legitimáció alapján volt legitimált a nyo­mor és elnyomás ellenére a Horthy-rendszer. A nemzeti rendszerrel szembeni alternatíva – amellyel szemben egy Horthy-rendszerrel is azonosul a lakosság – a hazafiatlan, az idegen rendszer.”

Ez a dolog lényege. Orbán Viktor a “demokratikus legitimációra” épülő rendszert váltotta le a “nemzeti legitimációra” épülő rendszerre. A lakosság engedelmességi készsége pedig azt mutatja, hogy a többség elfogadta ezt a legitimitást, és annak hazugságát, hogy a nemzet érdeke ellentétes a demokráciával, és akik a demokráciára épülő rendszer hívei, azok a nemzet ellenségei, a nemzeti érdek elárulói, hazafiatlanok és idegenek. Egyszóval: gyarmatosítók. Ez a rendszer ideológiájának alapja, és a legitimitását az adja, hogy az alattvalók ezt az ideológiát elfogadják és helyeslik. Ezért a kormány elkövethet bármit, a teljesítménye elérheti a negatív növekedés csúcsait, elszegényedhet és elnyomorodhat a nép, de a rendszert létrehozó párt és kedves vezetője népszerűsége nem csökken, mert a legitimitás alapjául szolgáló ideológia minden másnál erősebb. Ezt nem érti meg az ellenzék, hogy amíg ennek az ideológiának a hazugságát le nem leplezik, addig ők szétválhatnak és összefoghatnak, a fejük tetejére állhatnak, akkor is idegenszívű gyarmatosító hazafiatlan árulók maradnak. És addig nincs esélyük, amíg ez a legitimáció és identitás meg nem változik. Addig hiába írogatnak bármit, hogy a múlttal szembe kell nézni, a múlt bűneit be kell vallani, mert jelenleg ez a “nemzeti legitimáció” azt mondja nekik, hogy ezek nem voltak bűnök, hanem magyar érdeket szolgáltak. A vállalhatatlan gyilkosságokért pedig nem mi vagyunk a felelősök, hanem mások.

Bármiben fogadok, hogy Mesterházy Attilának fogalma sincs ezekről, életében nem olvasott olyan könyveket, tanulmányokat, amelyekből ezt megértené. Ezért nézi páholyból Orbán Viktor, hogy mit pattognak légüres térben ezek, kergetik az “összefogást”, mint kutya  afarkát, mert még csak be sem jutnak abba a szférába, ahol ezek a kérdések eldőlnek. Ennek a legitimitásnak az alapja az, hogy adtak egy hamis nemzeti identitást: a nemzetet a “kereszténységgel” azonosították. S nincs aki megmondaná, hogy az a politikai katolicizmus, amely a Szent Koronára, a Szent István-i állameszmére épül, köszönő viszonyban sincs semmiféle kereszténységgel, Magyarország soha nem is volt keresztény ország, annál az egyszerű oknál fogva, hogy keresztény országok és nemzetek nem léteznek, csak keresztény egyének. Akik ráadásul, miután keresztények lesznek, elveszítik a nemzeti identitásuk elsődlegességét, mert Isten országának nemzetek fölötti polgárai lesznek. Az igazi keresztények nemzeti identitása nem megerősödik, hanem másodlagossá válik. De ezt nem mondja el senki, erre nem tanítják az embereket a “demokratikus legitimáció” hívei, mert azt snassznak gondolják, miközben ellenfeleik első dolga az volt, hogy az ezzel ellenkező hazugságot alaptörvénybe iktassák, és az iskolai tanagyagba foglalják. Az ellenzék pedig nem fogja fel, hogy ezt miért teszik, s hogy ennek sorsdöntő jelentősége van. Már azt is elfelejtették, hogy a “demokratikus legitimációt” éppen az a felismerés hozta létre, amelynek ők semmiféle jelentőséget nem tulajdonítanak, hogy sem a nemzet, sem az állam nem azonos a vallással és az egyházzal. Akkor még mindenki tudta, hogy a legnagyobb nemzeti érdek a demokrácia, mert még emlékeztek az évszázados elnyomásra, jogfosztásra és nyomorra, a máglyákra.

Márpedig ez azért is fontos, mert a “nemzeti” és a “liberális” (demokratikus) szembeállítása annak következménye volt, hogy a nemzetet a “keresztény” (katolikus és reformált katolikus) vallással azonosították. Így a katolikus (és a nyomában szorosan haladó, és e tekintetben semmit nem reformáló) egyház saját antiliberális felfogását és demokráciellenes nézeteit a nemzet identitásává tette. Eredetileg a kereszténynek nevezett “katolikus legitimitás” állt szemben a “demokratikus legitimitással”. Amikor (és ahol) a katolicizmus a nemzeti identitást a politikai katolicizmussal azonosította, ott vált el a “nemzeti” és a “liberális” egymástól, mert a katolikus elgitimációt a “nemzeti legitimációval” azonosították. Így lett a “nemzeti legitimáció” a “demokratikus legitimáció” ellentéte. Ezt hívják “keresztény-nemzeti” Magyarországnak, ha valaki nem tudná. Ennek ellensége a demokrácia. A szörnyű az, hogy mivel a liberalizmust a zsidóknak (szabadkőműveseknek) tulajdonította a katolikus egyház, ezért a “keresztény-nemzeti” antiliberalizmus gyökere az antiszemitizmus volt. A vallási jelleg elhagyásával lett ebből fasizmus, majd a nemzetnek a fajjal való azonosításával nácizmus. Ez az oka, hogy ahol létrejön a keresztény-nemzeti legitimáció, ott nagyon erős lesz a hitlerista szélsőjobboldal is, amely nem elégszik meg a “nemzeti legitimáció” antiliberalizmusával, hanem ugrásra készen áll a hatalom átvételére. Azt ugyanis nagyon jól tudják, hogy a “nemzeti legitimáció” alapját képező idegengyűlölet alanya a zsidó. Így lesz a vallásból fajelmélet, az állami kereszténységből zsidóüldözés. Velük szemben kell megvédeni a nemzeti érdeket, velük szemben kell folytatni szabadságharcot.

A demokrácia szabadságot jelent, a szabad ember pedig szabadon választhat világnézetet, nem erőltetheti rá az állam. Ezért ellensége a katolikus egyháznak a liberalizmus, amely mindig az állam feladatának tartotta a vallás kötelezővé tételét. Ha az állam vallásos lesz, a polgárai is azok lesznek. Szabad államban ez nem lehetséges. A katolikus egyház elhitette az államokkal, hogy a polgárok engedelmessége is a vallásból származik, ezért az állam érdeke is a vallás erőltetése. Tagadják, hogy nem vallásos állam eredményes lehet, minden válságot és bajt a “demokratikus legitimációra” épülő rendszernek tulajdonítanak. Az ilyen rendszerek átmeneti jellegét és hanyatlását, pusztulását hirdetik, és azok az éllovasok, akik visszatérnek a jó öreg katolikus feudalizmusba. És mivel a hazugság szerint ez nem más, mint a nemzet önmagához és gyökereihez való visszatérése, a rendszer legitimitása szilárd. Ez az oka annak, hogy a rendszer maffiaként való leírása pontatlan, mert a rendszer legitimációja nem arra épül, hogy maffia. A kormány maffiaként működik. Ennek ellenére népszerű, mert a “nemzeti legitimáció” rendszere népszerű.

Szabó Miklós azt mondja, hogy “a demokratikus legitimitás ugyanis azt jelenti, hogy az állampolgárok valóságos, nem jelszavakban állított, ideológiákban tételezett, hanem tényleges engedelmességi készsége egyrészt azon a meggyőződésükön alapul, hogy a meg­hozott intézkedésről szavaztak; másrészt elfogadják az általuk esetleg meg nem szavazott kormány hatalmi jogát, mert nincs kizárva annak lehetősége, hogy a jövőben az ő pártjuk kerül kormányra”. Ebből az is következik, a “nemzeti legitimációra” épülő rendszer olyan államot hoz létre, ahol a szavazás legfeljebb díszlet, de a döntéseket nem a szavazás dönti el. Ebben az esetben “idegenek” is hatalomra juthatnának, szavazataikkal rombolhatnák a nemzeti érdeket. Ezért a “nezmeti legitimáció” rendszerében idegen test a “demokratikus legitimációt” képviselő kormány. Ezek összeilleszthetetlen struktúrák. A “nemzeti legitimációból” az következik, hogy “demokratikus legitimációjú” kormánya nem lehet. Csak akkor, ha lemond saját identitásáról, és a “nemzeti legitimáció” által képviselt célokat valósítja meg. Vagyis, feladja önmagát. Ellenkező esetben a működése rendszerellenes lesz, amely az adott kormány legitimitását kérdőjelezi meg. Ez a rendszer ezért diktatúra. Nem az erőszak alkalmazása tesz egy rendszert azzá. Erőszak alkalmazására csak akkor van szükség, ha a törvényesített törvénytelenség ellen valakik fellépnek.

A rendszer legitimációja arra épül, hogy a nemzet képviselői vezessék a nemzetet (a haza nem lehet ellenzékben), ezért fogalmilag kizárt, hogy ne a nemzetet képviselő párt vagy kormány legyen hatalmon. Ezért a “nemzeti legitimáció” rendszerében kiírt választás nem arról szól, hogy átveheti-e más a hatalmat, hanem arról, hogy a kisebbség – amely nem uralkodhat a többség fölött, mert “magyar ország legyen a magyaroké” – kap valamiféle névleges képviseletet a parlamentben. Nevezzük ezt ellenzéknek.

Akinek a fentiekről fogalmuk sincs, vagy érdekeik azt kívánják, hogy erről ne vegyenek tudomást, azok boldog tudatlanságukban (avagy érdekvezérelte ravaszságukban) szajkózhatják, hogy fogjunk össze és váltsuk le, ez a leggyorsabb. Ez butaság. Ez csak egy “demokratikus legitimációjú” rendszerben lehetséges, de ez nem az. Megkerülhetetlen a nép felvilágosítása, hogy a nemzet nem azonos a vallással, nem azonos a katolicizmussal, és az ország ennek az identitásnak köszönheti történelme katasztrófáit. Ezt a munkát nem spórolhatják meg, mert különben állandóan az ország feje fölött lebeg a nemzeti-keresztény diktatúra réme és az országot kettészakító kultúrharc.

Az Orbán-rendszer megdöntésének egyetlen reális módja a rendszer törvénytelenségének, alkotmányellenességének támadása. Ehhez eszköz a rendszer bojkottja. Egy ilyen rendszert egyetlen módon biztosan nem lehet megdönteni: választási győzelemmel. Nem lehet győzni, de ha lehetne, akkor sem lehet a rendszert megváltoztatni, ha a legitimitása erős. Márpedig az Orbán-rendszer “nemzeti legitimációja” erős. Egy hamis nemzeti identitásra épül. Ezért sérti Magyarországot, aki bírálja a rendszert. A választási cirkuszban való részvétellel a rendszert nem lehet leváltani, csak legitimálni és konszolidálni lehet,, mert a résszvétel az engedelmesség része. Aki részt vesz a választáson, az nem leváltja Orbánt, hanem engedelmeskedik neki. Lehet ráolvasást alkalmazni, lehet nem tudomást venni erről, lehet próbálni akarni, az ágybavizelésig erőlködni, összevissza hazudozni, de ettől még így lesz.

Aki a fentiek után is elkezdi ugyanazt az ostoba hazugságot szajkózni, amit az őfelsége ellenzékének szegődő álellenzéki pártok, akik a rendszer pénzére ácsingóznak, azon nem tudunk segíteni.  Aki ebből sem érti meg, hogy miről van szó, annak a meggyőzésével nem vesztegetjük az időt. Egyetlen kérésünk, hogy a szellemileg tunya, tájékozatlan, lusta, buta vagy korrupt emberek, pártelkötelezett aktivisták, politikusok bálványimádói kíméljenek bennünket. Itt fejezzék be azok hülyézését, akik tisztán látnak, és nem is adták el magukat. Keressenek maguknak olyan helyet, ahol butíthatják egymást, innen szó nélkül moderálni fogjuk őket. Ez a hely hadd maradjon meg azoknak, akiknek van egy kevés eszük, és az Orbán-rendszer igazi ellenzékéhez tartoznak. Nincs közünk ahhoz az álellenzéki hazugságözönhöz és hétmérföldes ostobasághoz, amely Magyarországon zajlik. Mi a valódi ellenzék összefogásának hívei vagyunk, és a valódi ellenzéki összefogást megvédjük a rombolástól. Akik részt vesznek Orbán választásán, azok nem ellenzéke Orbán rendszerének, hanem szervezes részei., és haszonélvezői. Nem nyitunk vitát sem Orbán híveivel, sem azokkal, akik kollaborálnak velük. Ez nem a Facebook és nem egy nyilvános fórum, hanem egy értékközösség. Nem kényszerítjük rá a véleményünket senkire, de itt azok vannak, akik közös elveket vallanak. Itt nem kell megfelelni, nem kell alkalmazkodni, azok maradjanak, akik maguktól ezeket az elveket vallják. Akik az álellenzék hazug “összefogásának” a hívei, keressék meg az elvbarátaikat, ez nem az helyük. Az Amerikai Népszava egy más minőség, más értékrend.

Mi nem látunk különbséget az “összefogás” papagájok és Orbán papagájai között, egyébként is velük egy oldalon állnak. Legitimálói Orbán rendszerének, ellenfelei a demokratikus Magyarországnak. Mi azt akarjuk, hogy látható legyen a markáns különbség, és akik igazi ellenzéket keresik, megtaláljanak bennünket. Legyen nekik is egy igazi otthonuk. Nem akarunk keveredni a kollaboránsokkal. Szeretnénk, ha beindulna egy öntisztulási folyamat. Elég bőségesen kifejtettük az érveinket. Mire jönnek a választások, nem szeretnénk egyetlen kollaboránssal sem civakodni itt a kétszer kettőn.