Bartus László: Fesz van – “A bolond lány” és a “Fesz van”, a címadó történet 2013. december 3. kedd 19:12

Kedves Olvasóink,

Bartus László alkotói szabadsága idején sorozatban részleteket közlünk a szerző Hit Gyülekezetéről és annak vezető lelkészéről szóló Fesz van című könyvéből. A történetek segítenek megérteni a diktátorok és a fasizmus természetét. A könyv 1999-ben jelent meg, elérhető az interneten.  Jó szórakozást és hasznos időtöltést kívánunk! A Szerk.

A bolond lány

.

Fesz van

Németh Sándor két napja eltûnt. Nem gázolt belém, nem helyezett nyomás alá, naponta csupán háromszor-négyszer hívott. Beteg? Amerikába ment? Morvay kibökte, hogy Camp Davidben van. Mit csinál ott ilyenkor? Hideg van. Csak nem Bibliát olvas? De jó lenne

- futott át rajtam a borzongás (hátha talál benne valamit az irgalomról). Ezt a lehetõséget hamar elvetettem: a Bibliától már elszokott. Azzal nem tölt el két napot.

Megcsörrent a telefon. A gyomrom összeugrott, a fejemre zsibbadás jött, súlyos depresszió és félelem szállt rám. Ez õ. Az Isten embere.

- Le tudsz jönni Camp Davidbe? – kérdezte.

- Természetesen.

- Czingiszer Imre nálunk van. Rögtön indul, felvesz a székházban. Az Opus Dei-rõl szóló könyvet olvasom. Elképesztõ, ami ebben van. Eddig nem értettünk semmit. De most megvan a kulcs. Tegyetek félre mindent, errõl szól az újság e heti száma.

Szorongás vett rajtam erõt. A világi közvéleménynek szánt közéleti lapunk (a Hetek) újabb világösszeesküvést leplez le (az általunk kiadott könyv alapján). Következik: az Opus Dei. A szerzõ ezúttal is – Németh Sándor (mértéktartó írás lesz). Természetesen most is álnéven (az alapító-fõszerkesztõ akkor már hetente írt álnéven egy-egy kolumnát). Lassan megértettem, lapunk arculata most rajzolódik. A Hetek vonásai kezdenek kísértetiesen Németh Sándorra (és fõleg Németh S. Juditra) hasonlítani.

Legyõztem a világias reflexeket. Utasítottam mindenkit, hogy az iraki vegyi fegyvereket felejtsék el. Koszovó ejtve. A pedofil bécsi püspök az lehet, mert arról minden számban adunk (minden héten keresi a fõszerkesztõ, és zabálja az olvasó). Izrael – mint mindig – címlap (ide jön vissza az Úr). De a földrengés nem téma. A bõsi vízlépcsõ elhalasztva.

Hiába. Sokat kell még tanulnom – roskadtam le egy székre. Pedig már azt hittem: sikerült teljesen alárendelnem magam a vezetõ lelkész gondolkodásmódjának. Mindent megtettem, hogy sikerüljön. Annyiszor megfogadtam: “Bemegyek a kenet alá. A fõszerkesztõ szellemi ember, nekem nem a világiak vakságát kell követnem.” Németh S. Judit hatrészes Izrael-sorozata után úgy éreztem, engem már meglepetés nem érhet. Fel sem tûnt, hogy a kultúra rovatban csak olyanok írnak filmkritikát (például Németh Szandra), akik nem látták a filmeket. A Hitélet rovat tervére (amellyel befogtuk az Új Magyarországot, és megközelítettük az Új Demokratát) szemem se rebbent. De az Opus Deire – bevallom – nem számítottam. A témaválasztás a Hit Info (és Csontos Jenõ) legszebb napjait idézte. Lehet, hogy egy keretesben idézünk majd az Albertóból.

Már alig emlékeztem arra, hogy Németh Sándor egy mértékadó polgári lap szerkesztésére kért fel. Azt a célt tûzte maga elé, hogy egy év alatt lekörözi a Népszabadságot. Szép dolog az ambíció – gondoltam, és felépítettem egy szokványos szerkesztõséget. Nem tudtam, hogy más lesz a taktika: saját pályánkon verjük majd meg a Magyar Hírlapot. Abban kerekedünk fölül, amiben õk a leggyengébbek: a szellemi látásban. Az Opus Deirõl õk még csak nem is hallottak. Nem tudják, mi az a “Babilon misztériuma”. Az “Antikrisztus”-ról talán még egy írást sem közöltek. Nálunk havonta van három. Ebben gyõzzük le õket. Hírek helyett próféciákat adunk. Ezzel hódítjuk el az olvasótábort.

Késõn jöttem rá Németh Sándor ravasz taktikájára. Elkövettem azt a hibát, hogy a világi hírközléssel próbáltam felvenni a versenyt. Felültem olyan maszlagoknak, mint tárgyilagosság, tényszerûség. Ezért nem bukkantunk rá az Opus Deire. Hiába rendeltük meg a napi MTI-híreket, szereztük be a külföldi hírügynökségek anyagait, állítottunk embereket a külföldi lapokra, a hírtelevíziókra. Riportereket küldtünk a parlamentbe (feleslegesen, mert ott volt lapunk vezetõ munkatársa: Hack Péter). Ott voltunk a belpolitikai eseményeken, külföldi tudósítóktól rendeltünk cikkeket. Kiguvadt szemmel figyeltük a CNN-t, amely folyamatosan ment a szerkesztõségben. De sehol nem hozták az Opus Dei aktuális ármányait.

Azért nem, mert azt mi fogjuk leleplezni. A szellemi látással tudjuk megelõzni az amerikai és a magyar riválisokat. Németh Sándor elképzelése az volt, hogy majd utánunk jön a világ. (A lap szlogenje: “Hetekkel a világ elõtt.” Ezt a gyülekezeti intrikusok késõbb megváltoztatták: “Retekkel a virág elõtt.”) A vezetõ lelkész szerint nem kell ahhoz riportereket küldeni a Föld minden zugába, hogy tudjuk, mi történik. Prófétikus látás kell hozzá, ami nálunk megvan. Így lett közéleti lapunkban a hét legfontosabb eseménye az Opus Dei (végül is Németh Sándor ezen a héten vette kezébe a róla szóló könyvet).

Testi módon a CNN-bõl vártuk a szenzációt, de nem onnan jött. Bámultuk a BBC-t, pedig “azok nem tudnak semmit”. A hiteles forrás karnyújtásnyira volt tõlünk, és észre sem vettük. Az információ a legmegbízhatóbb helyrõl származott: a “Vatikán titkos ügynökei: Opus Dei” címû tényfeltáró könyvbõl, amelyet a gyülekezet be sem jegyzett, illegális kiadója jelentetett meg. Az orrunk elõtt volt a hét eseménye, és elmentünk volna mellette. Még jó, hogy volt egy hírérzékeny fõszerkesztõnk, aki észreveszi az ilyesmit.

Azonnal hozzáláttam, hogy pótoljam a mulasztást. Morvay Péter már írt egyszer a témáról (talán a fordítás elõtt álló könyvbõl) a Hit Infóban. Eszerint az Opus Dei világi (“szerzetes”) rend, amely nem látható. Tagjai a katolikus egyházra esküsznek fel, de világi foglalkozást ûznek. Beszivárognak az államhatalomba, a gazdasági életbe, a politikai pártokba, a pénzvilágba. Ezeken a helyeken érvényesítik Róma világuralmi törekvéseit. Õk a Vatikán titkos ügynökei. A jezsuiták földalatti szervezete.

Az ajtóban megjelent Czingiszer Imre, Németh Sándor sofõrje, egyik legbelsõ szolgája. Õ járt néha bevásárolni, szállította a családot. Olykor vigyázott a házra. Kértem, várjon egy percet, amíg jelzem a feleségemnek, hogy – az Úr kiismerhetetlen akaratából -ma sem megyek haza. Amint letettem a kagylót, kipillantottam az ablakon. Nem láttam a Ford Mondeót. Nyilván legurult a ház elé. Kimentem az udvarra, de nem láttam sehol. Nem volt az utcán se. Felmentem a parkoló végébe, egészen Hack Péter házáig, de ott sem volt. Visszatértem a székházba, és megkérdeztem az ügyeletest:

- Jól emlékszem, hogy Czingiszer Imre járt itt, és én beszéltem vele? Vagy ez tegnap volt?

- Nem – válaszolta -, most járt itt az Imre, de azt mondta, hogy elindul vidékre.

- Valamirõl megfeledkezett – mondtam. – Rólam. Azért kellett bejönnie, hogy engem elvigyen.

Nyilván nem felejtett el – gondoltam. Kimentem az utca végére, de ott nem volt. Lehet, hogy lement a Bécsi útig. De ott sem volt. Talán csak nem látom. Felhívtam az ügyeletest:

- Van mobiltelefonja az Imrének?

Csengettem. Czingiszer felvette. A háttérben motorhang.

- Hol vagy, Imre? Itt állok a Bécsi úton.

- Elindultam. A Margit Kórháznál járok.

- De Imre. Nem vagyok a kocsiban. Engem kellene levinni.

Nem tudtam várni – mondta Czingiszer Imre. – Már így is fesz van. Még a Sándoréknál voltam, amikor telefonált a Judit, hogy induljak. Éreztem a hangján, hogy már feszültség van.

- De Imre – mondtam -, még nagyobb lesz a feszültség, ha megérkezel, és nem vagyok a kocsiban. Sándor engem vár. Nem tudja megírni a cikkét, ha nem megyek le. Pedig azért van ott. Még a számítógépet sem tudja bekapcsolni.

- Nem tudsz lemenni vonattal?

- Mire leérek, a lap kijön a nyomdából. Ötszáz méterre vagy tõlem. Gyere vissza értem.

- Azt nem lehet – mondta Czingiszer Imre. – A Judit telefonált. Érzem, hogy fesz van. Padlógázzal megyek, nem fordulhatok meg. A Judit azt mondta, induljak. Akkor nem mehetek visszafelé.

- De Imre – mondtam. – Nem látnak. Nem veszik észre, hogy visszajöttél. Nem tudják, hogy elindultál vagy sem. Nincs kamera. Ezt az idõt behozzuk.

Nem lehet. Ezt már nem tudjuk behozni, mert én így is teljes sebességgel megyek. Nem fordulhatok vissza. Ha utolérsz, felveszlek.

Letette. Mentõ ötletem támadt. Hívtam Morvay Pétert:

- Péter. Van egy ügy, ami nincs a kenet alatt. Sándor vár Camp Davidben, de Czingiszer Imre elindult. El kell érnünk. Az Opus Deirõl kellene cikket írnunk. Betett az ördög.

Morvay Péter az Opus Dei hallatán megértette a tét nagyságát. Az utolsó idõkben, az Úr visszajövetele elõtt kiélezõdik a küzdelem Isten országa és a Sátán királysága között. Lehet, hogy az Opus Dei adja majd az Antikrisztust. Figyelmeztetni kell a világot. Ha nem sikerül, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Már így is ötszáz méter hátrányba kerültünk. A Vatikán leleplezése került veszélybe. Ha nem lépünk idóben, beülnek a jeruzsálemi Templomba.

Egy perc múlva Morvay Péter csikorgó kerekekkel kivágódott a Bécsi útra. Nem állt meg, csak lassított. Kicsapódott az ajtó. Ahogyan egy kaszkadõrbemutatón láttam, beugrottam a száguldó autóba. Nekiestem a mûszerfalnak. “Azt hiszem, eltört a térdem” – mondtam sziszegve. Morvay gázt adott. Csengettem Czingiszert:

- Imre. Mögötted vagyunk. Várj meg.

- Nem tudok lassítani. Értsd meg, hogy fesz van. A Judit már másodszor telefonált.

- Imre. Nem látják, ha megállsz. Nem tudok az egyik mozgó autóból átugrani a másikba.

- Próbáljatok megelõzni.

Letette. Akkor mi lesz, ha megelõzzük? Ugorjak rá a szélvédõre? “Hova kerültem? – tûnõdtem magamban, miközben megpróbáltam kiegyenesíteni a lábam. – Nem mer megállni. Kik ezek az emberek, hogy 100 km-re tõlük a sofõr nem mer megállni?” Morvay áthajtott a piroson. Már láttuk a Mondeo hátulját.

- Imre. Itt vagyunk mögötted. Ha belenézel a visszapillantó tükörbe, bennünket látsz. Állj meg, csak egy pillanatra.

- Lassítok.

- Az nem elég, mert mire kiszállok innen, addig lemaradok. Nem tudlak utolérni futva, mert beütöttem a térdem. Lehet, hogy eltörött.

- Azért kellene megelõzni.

- Nem tudunk, a Mondeo gyorsabb.

- Jó. A Kolosy téri templomnál megállok. Ha tíz másodperc alatt odaérsz, rendben. Ha nem, akkor indulok. Már így is nagy lesz a késés. A Judit már kétszer telefonált.

- Rendben. Állj meg. Nem fogjuk megmondani.

A járókelõk azt hitték, filmet forgatnak. Keresték a kamerát. Morvay teljes gázzal bevágódott Czingiszer mellé. Fejjel beleestem a szélvédõbe. Menet közben kiugrottam. Czingiszer Imre elindult, de már fogtam az ajtót.

- Nem látnak, Imre – kiáltottam, és futottam a kocsi mellett. Igyekeztem páros lábbal beugrani az autóba. Az ajtó berántott.

A kocsiban egész úton nem beszéltünk. Imre izgult. Éreztem, hogy fesz van. Végig döngettük az utat. Inkább becsuktam a szemem. Camp Davidben Németh S. Judit várt bennünket, de még negyedórát elbeszélgetett – nyilván az Úrról – a kertben (akárcsak Éva az Édenben). Aztán lassan elindultak. Czingiszer Imre háromszor kért bocsánatot, hogy késett. “Autóval jöttünk, nem repülõvel” – dünnyögtem magamban, és besántikáltam a hallba.

Németh Sándorral egész éjjel dolgoztunk. Az Opus Deirõl szóló könyvbõl diktált tollba fejezeteket. A leleplezõ mû szerint ami aljasság elképzelhetõ, azt a katolikus világi rend elkövette. Kezükben tartják a világot. Mindenhol jelen vannak. A rendbõl kilépni nem lehet, beépültek a politikai hatalomba. A rend tagjai abszolút engedelmességgel tartoznak a jezsuita generálisnak. Németh Sándor óriási élvezettel olvasta a mûvet. Észrevettem, hogy egyes pontokon a rend tevékenysége kísértetiesen emlékeztet a Hit Gyülekezetére. A vezetõ lelkész olvasás közben többször felsóhajtott: “Van mit tanulnunk a jezsuitáktól.”

Hajnali háromkor a fejem néha ráesett a számítógép billentyûire. Akkor már harmadik napja nem aludtam. De nem akart vége lenni a cikknek. Emlékeztettem Németh Sándort, hogy a szöveg mennyisége már most sokkal több, mint amennyi egy oldalra elfér.

- Nem számít – mondta. – Annyi oldalon közöljük, ahányra kifér.

Azon tûnõdtem, miért kell a könyvet még egyszer, újság formájában is kiadni.

- Egy napilap formátumú újságban viszonylag ritkán jelennek meg több oldalon át húzódó cikkek – próbálkoztam.

- Nem kell nekünk mereven ragaszkodni a formákhoz -közölte a fõszerkesztõ. – Átléphetjük a magunk által állított szabályokat.

Feladtam. Lehet, hogy a következõ héttõl megszûnnek a rovatok is. Jószerivel úgyis a Németh család írta valamennyit. Majd folyamatosan beömlesztjük a szöveget az újságba. Talán még tördelni sem kell.

Hajnali négykor Németh Sándor a hallba irányított. Adott egy plédet, és engedélyezte, hogy a bõrkanapén feküdjek, amíg õ alszik az egyik szobában. Azt hittem, azonnal mély álomba zuhanok. De furcsa zajra lettem figyelmes. Tõlem nem messze mûködött a belsõ szökõkút. Aranyhalak úszkáltak benne. Folyamatosan csobogott a víz. Éppen olyan hatást keltett, mint amikor az úttörõtáborban vizet csurgattak az ember füle mellett. Nálam ez mindig bevált. A bõrkanapéra gondoltam. Mi lesz, ha nem ébredek fel, a biológiai reflexeim pedig mûködésbe lépnek?

Elõször azt kerestem, hol lehet a szökõkutat elzárni. Aztán arra gondoltam, leengedem a vizet. De akkor megdöglenek az aranyhalak. Mi lenne – töprengtem -, ha kihalásznám a halakat egy edénybe, és úgy engedném le a vizet? A csobogás nem múlna el. Visszafeküdtem, és igyekeztem nyitva tartani a szemem. Úgy éreztem, mintha egyre jobban erõsödne a csöpögés. A várt hatás nem maradt el. A mosdót nem mertem használni, mert felriaszthatja a szolgálati ajándékot. Nem kockáztathattam meg. Azt hittem, szétdurranok. “Hülye Rapp Attila a csehszlovák regõs táborban” – tolultak a kínzó emlékek az agyamba. Hajnali öt körül úgy éreztem, hogy a hatodik osztályos Rapp Attila ott áll nagy fülekkel, fekete klott gatyában a bõrkanapé mellett, és két vizes pohárral a kezében vigyorog rám.

Odakinn világosodott. Németh Sándor felkelt.

- Jól aludtál? – kérdezte.

- Igen – mondtam. – Remekül. Használhatom a mosdót?

- Ott van jobbra.

Minden lépés egy örökkévalóság. Csodálatos hajópadlón lépkedek. Ez nem ázhat el. Sikerült, elértem az ajtóig. “Halleluja -mondtam õszinte hálával a szívemben. – Dicsõség az Úrnak.” Szorongásom azonban nem múlt el: attól féltem, hogy perceken át elnyomom a szökõkút csobogásának zaját (amely annyira nyugtatja a szolgálati ajándékot, különösen ilyenkor, reggel). Megnyitottam a vízcsapot, hogy fedezzem magam. “Csak nem hiszi, hogy zuhanyzok?” – kaptam fel a fejem.

Hazafelé nyitott szemmel aludtam. Németh Sándor igyekezett közvetlen lenni, mintha barátok lennénk. Teljesen úgy viselkedett, ahogyan emberek szoktak egymással. De már nem ültem fel ennek. Pavlovi reflexeim ellenálltak. A közvetlenség után mindig belém állította a “kést”, vagy szemrebbenés nélkül átgázolt rajtam. “Ha nem harapok rá a kockacukorra – gondoltam -, jobban megúszom a korbácsot is.” A vízumkérelmem akkor már ketyegett az amerikai konzulátuson. “Menekülni, bárhová – ez járt a fejemben. – Túlélni valahogy.” Barátságos voltam, de a szívemet, azt már nem nyitottam meg.

Reggel nyolcra érkeztünk Budapestre. Németh Sándor délelõtt tíz órára elõadást hirdetett, amelyen a kommunikációról beszél majd. “Várlak tízre” – mondta, és elváltunk.

A fõiskola alagsorában várakozott a teljes gyülekezeti elit. Németh Sándor rövid bevezetõ után a tárgyra tért: “Ha nem lehet veled kommunikálni, akkor te beteg ember vagy. Torz a személyiséged. Nem tudod kifejezni magad. A benned levõ érzéseket magadba fojtod. Képtelen vagy megnyílni a másik ember elõtt. Alkalmatlan vagy arra, hogy megfogalmazd a gondolataidat. Tudd meg, hogy beteg a lelked. Démonikus.” És így tovább, mintegy két órán át.

Többen óvatosan rám néztek. Mindenki tudta, hogy rólam beszél. A janicsárképzés forgatókönyve szerint most össze kellett volna omlanom. Majd még készségesebbnek lennem a tekintély felé. De ezen már túl voltam. Akkor már többen tudták, hogy nem kapok levegõt. Odahajoltam az elõttem ülõ Piszter Ervinhez: “Szerinted én nem tudok kommunikálni? Betegesen introvertált típus vagyok? Nem tudom a gondolataimat és az érzéseimet kifejezni? Akkor most elõremegyek, és kifejezem az érzéseimet: szétverem a pofáját ennek a szemétládának. Metakommunikatíve.” Lefogtak. Németh Sándor csak mondta tovább.

A kommunikációs tréning végén az engedelmes hívek messze elkerültek (Szekeres Gyuri véletlenül sem mondta, hogy “nagyon szeretlek, barátom” – nehogy meglássa a vezetõ lelkész). A többiek csendben kitartást kívántak. Kozma Napsugár és a szerkesztõség több ifjú munkatársa mélyen felháborodott, és nagyon megbotránkozott. Õk látták, hogyan készül a Hetek. Látták mûködés közben a zseni fõszerkesztõt is. Nyugtatgattam õket: “Nem így gondolta a Sándor.”

Közben Szamóca hívott telefonon. Üzeni a Sándornak, hogy a feladatot végrehajtották: megtalálták a jezsuiták központját, az Opus Dei feltételezett magyarországi székhelyét. Megfigyelés alatt tartják a házat. Úgy álcázzák a katolikusok, mintha csak két egyetemista lakna ott. “Ne mozduljatok onnan – mondtam. – Szekrény Gyuri feküdjön keresztbe a kapuban. Amikor a pápa bemegy, fényképezzétek le. Ha máglyát láttok az udvaron, lõjetek.”

Aztán amikor egyedül maradtam, megsürgettem az amerikai konzulátust. Azt a levelet fogalmazgattam magamban, amelyet a vezetõ lelkész kézhez kap: “Kedves Sándor! Amikor ezt a levelet olvasod, már az óceán felett repülök…” Nemes Pali megérzett valamit. Éppen Králl Csabával beszélgettünk, amikor közölte: “Innen nem lehet elmenni. Németh Sándortól te soha nem szabadulhatsz meg. A távolság nem old meg semmit. Bárhová mész, utánad mennek. Éjjel-nappal átkozni fognak, tönkreteszik az életedet. Amilyen fontos vagy neki, bele is halhatsz.” Ha halni kell – gondoltam -, akkor haljunk meg emelt fõvel, szabadon. És aggódva pillantottam Nemes Palira: “Rossz bõrben vagy.”