Bartus László: Fesz van – részletek egy szekta életéből 2013. november 29. péntek 4:37

Kedves Olvasóink,

Bartus László alkotói szabadsága idején sorozatban részleteket közlünk a szerző Fesz van című könyvéből. A történetek segítenek megérteni a diktátorok és a fasizmus természetét. A könyv 1999-ben jelent meg, elérhető az interneten.  Jó szórakozást és hasznos időtöltést kívánunk! A Szerk.

Egyházpolitikai futball

Magam sem tudtam, miért, egyszer Németh Sándor különösen a kegyeibe fogadott. Ezt onnan lehetett tudni, hogy a Petrőcz fiúk széles műmosollyal üdvözöltek, Szekeres Gyuri pedig (mint egy karizmatikus barométer) vállamat átölelve közölte: “Nagyon szeretlek, barátom.” Ilyenkor mindig megkérdeztem: “Valami baj van?”
Ellenkezőleg, a lehető legnagyobb megtiszteltetés ért. A baloldali blokkba akarnak ültetni, közvetlenül Németh S. Judit mögé. Egy pillanat alatt felfogtam, hogy megtérésem óta a legkomolyabb kihívás előtt állok. Életveszélyes hely. Elfogadni épp olyan kockázatos, mint visszautasítani. Aki itt melléfog, egy életre elvágta magát. Én egyébként sem szerettem az elöl ülést (“és a piacokon való köszöntéseket”, ahogy Jézus mondta). Főleg azért nem, mert az első sorokban olyan intenzitással kellett bólogatni a prédikációkra, hogy az ember nem tudott odafigyelni arra, mire bólogat. Ezt hívták úgy, hogy “támogatod a szolgálatot”. Ha az igehirdetés akadozott, és a vezető lelkész valami hatásosat akart mondani, hogy átlendítse magát a holtponton (“Jézus feltámadt”, vagy ilyesmit), akkor nekünk felemelt kezekkel vissza kellett kiabálnunk, hogy “Halleluja”. Ha erre sem jött semmi gondolat (inspiráció), akkor még egyszer, hangosabban: “Hallelujaaaa.” Németh Sándor innen merített bátorságot igehirdetés közben. Nem is tudott soha másnak beszélni, csak saját, jól bejáratott közönségének. Ahányszor kimozdult a gyülekezetből, felsült. Jeruzsálemben – ahol kétezerötszáz gyülekezeti tag vett részt – saját konferenciánkon egyszer sem mert kiállni, mert idegenek is jelen voltak.
De ha igét hirdetett, mindig magáról beszélt. Ha böjtölt fél napot, a prédikáció a csípős halászléről, a finoman fűszerezett, rezgő húsokról szólt. Németh Sándor ilyenkor kívülről fújta Frédi és Béni szövegét a kőkorszaki csülökről. Márkus Joe azonosította is az igét: “Frédi levele 2,4.” Ám ha túlette magát, azt kiabálta a mikrofonba, hogy “ne zabáljatok!”. Németh S. Judit előadásaiból is tudhatták a főiskolások, hogy éppen mivel viaskodik a Németh család. A zsoltárokban – valami csoda folytán-mindig ezekkel küszködött Dávid.
Ezen az estén Németh Sándor nosztalgiázott. Azokról az időkről beszélt – ahogy a könnyebb érthetőség kedvéért lefordítottuk magunknak -, amikor utolsó normális éveit élte, és földi halandókhoz hasonló, emberi gesztusai voltak. Például megtudtuk, hogy a Fradinak szurkolt. Megrendítően adta elő azt a Honvéd-Fradi meccset, amikor kikapott a Fradi, és emiatt ő sírt. (Ilyen pillanatokban tudtam neki megbocsátani mindent. Ilyenkor úgy tűnt, hogy Németh Sándor mégiscsak ember.)
Nem messze tőlem ült egy Emil nevű testvér, akiről csak anynyit tudtunk, hogy az APEH-nél dolgozik. A vezető lelkész emiatt különös figyelemben részesítette. (Úgy félt az adóhivataltól, mint ördög a szenteltvíztől.) Ahogy a “világban” fontos embereket, őt is előre ültették. Emil évek óta először megszólított, és boldog mosolylyal újságolta: amióta az eszét tudja, Honvéd-drukker. Ő is ott volt azon a meccsen.
- Csodálatos volt. Tichy két bombagólt lőtt a második félidőben – súgta könnyes szemmel.
Megfeledkezve arról, hol vagyok, továbbadtam a poént. Van itt egy ember, aki a Honvédnak szurkolt, amikor a legfőbb tekintély az ellenfélnek. És ők nyertek. Csakhogy nem Márkus Joe állt mellettem, akit Emil látványa önmagában könnyekre fakasztott. Joe ilyen esetekben tudott betöltekezni Szentlélekkel. A “nevetés szelleme”, amit néha órákon keresztül hiába igyekezett ránk hajtani Németh Sándor, percekig rázta. Joe hasát fogta volna a röhögéstől: milyen ravasz az ördög. De most megdermedtem. Annyira tetszett Emil története, hogy a legalapvetőbb biztonsági szabályokról is megfeledkeztem. Nyomtam tovább a sztorit, egyenesen Németh S. Juditnak.
Ő egy pillanatra megzavarodott. Nem értette, miféle nyílt lázadás ez a tekintély ellen, a kenet alatt prédikált igével szemben, hogy valaki a második sorban Tichy góljainak örül, amikor Németh Sándor, a felkent szolgálati ajándék (és akkor nyilván a Szentlélek is) e gólok miatt sírt. Pillantásából megértettem: felfogta az absoloni helyzetet. Ahogyan a magáról megfeledkezett cingár adóügyesre nézett, világos lett, hogy szegény Emilt akaratlanul feljelentettem. Amikor eszembe jutott, hogy én e szörnyű eseten nevetek, a mosoly talán még most is az arcomon van, jéggé dermedtem. Németh S. Judit tekintetében láttam a viharos egyháztörténetet: lázadások és árulások sorát. A megnyílt földet, a halott Safirát.
De S. Judit szerencsémre félreértette a helyzetet: Emil leleplezése megmentett. Csak erre számíthattam: a Hit Gyülekezete legmegbecsültebb tagjai a besúgók voltak. S. Judit szemének villanásából megértettem, hogy megúsztam, de Emilért aggódni kezdtem. Egy esélye lehetett, hogy az APEH-nél dolgozik. Talán egy átfogó revízió rémképe…
Ezt a mentő körülményt felismerhette S. Judit is, mert aztán – fagyos mosollyal ugyan, de – megenyhülve közölte: szeretjük azért az Emilt. Az Úrban – tette hozzá, ami nálunk azt jelentette: semmiféle pozitív érzésünk nincs feléd, kötelességünk megtűrni, mert megtértél (bárha Tichy góljainak örülsz, ez még nem annyira biztos), mindenesetre tizedet fizetsz. Vagyis szeretjük az Emilt, ha az Úrban van, és Tichy miatt Krisztus vérén át tekintünk rá, mint az Atya. Legalábbis, míg az APEH-nél dolgozik.
Emil a legnagyobb jellem volt, akivel a Hit Gyülekezetében valaha találkoztam: inkább elment a gyülekezetből, de az “új hullámban” nem nevetett, egy mosoly fel nem tűnt az arcán, és Honvéd-drukker maradt továbbra is. Az őskeresztények lehettek ilyenek, akik inkább hagyták, hogy oroszlánok elé vessék, vagy élve temessék el őket.
A futballnak később különös jelentősége lett. Több öngyilkosságot és a szektakampányt követően a gyülekezet befelé fordulása oldódni kezdett. Kiderült, hogy nem minden az ördögtől van. Az egyetemistáknak például javasolták, hogy megtérésük után ne hagyják ott az egyetemet. Ne áruljon mindenki pattogatott kukoricát.
A szekularizációs folyamat egyik gyümölcse a Dávid Kupa, a gyülekezeti focibajnokság lett. A torna sikere azon múlott, sikerül-e Demszky Gábor főpolgármestert megnyerni védnöknek. Előtte egyeztetni kellett arról, hogy Németh Sándor most éppen támogatja-e az SZDSZ-t, vagy a kisgazdák felé akar nyitni. (Torgyán akkor még nem volt a Fradi elnöke.) Szponzornak az izraeli légitársaságot illett felkérni, és még véletlenül sem az angolt vagy az ausztrált. Ennek szellemi jelentősége van: így szállt Ábrahám áldása a Dávid Kupára. De előbb meg kellett vizsgálni, hogy Németh Sándor akkor a filoszemitizmust hirdette, vagy valami vélt sérelem okán éppen zsidózott. A bizalmi emberek azon dolgoztak, hogy Németh Sándornak legalább egy hírességet beszervezzenek. Tekintélyes azok listája-az MTK-s Illés Bélától a fradista Varga Zoltánig -, akik végül nem jöttek el. Pedig hetekig agitálták a politikus rokonokat, a bokszbajnok Kokót, a Testnevelési Főiskola rektorát. Végül aztán focizni is lehetett.
Az első néhány évben – félreértve a torna célját – vidéki gyülekezetek nyerték el a kupát. Emiatt a Szentlélek vezetése az volt, hogy a kupagyőztes játsszon szuperdöntőt a budapesti gyülekezet válogatottjával. Németh Sándor csapatába istentiszteleten kellett jelentkezniük azoknak, akik valaha az NB I.-ben vagy az NB II.-ben fociztak.
A szuperdöntő előtt a presbiterek a zenészekkel játszottak. A presbitérium edzésre járt. A vagányabbak örültek, hogy végre lelkiismeret-furdalás nélkül játszhatnak. A többiek a futballt olyan lelkészi feladatnak tekintették, mint a betegekért való imádkozást vagy a lelki tanácsadást. Húzódások, ficamok, kisebb szakadások kísérték a szolgálatot. Mindenki hősiesen szolgálta Isten munkáját, védte a kaput, rúgta a luftokat, mert most ezt akarta az Úr. Németh Sándor (elsőként) már az első edzésen megsérült. Ettől kezdve kissé bizonytalan lett, hogy a rendezvényt megtartják-e. Meg kellett vizsgálni, van-e értelme a “futkározásnak”. De a kupát vissza kellett szerezni egy kisebb szellemi tekintéllyel bíró vidéki pásztor csapatától.
A zenészek edzésein teológiai kérdések merültek fel. Nevezetesen, hogy a pályán is érvényes-e a szellemi tekintély. Az egyik felfogást Balogh Feri képviselte, aki minden helyzetben csak Soós Istvánnak rúgta a labdát, mert ő volt a legnagyobb szellemi tekintély a pályán. A labda útjának mindig a szolgálati utat választotta. Szentkirályi Gyuri viszont csak neki nem passzolt, mert szegény Soós (a gyülekezeti zsargonban: S.O.S.) Pista volt a legbénább (igaz, a legengedelmesebb is: tisztességgel végigszuszogta az edzéseket. Mint Pál apostol, a mennyei jutalomra nézett). A vita végül Szentkirályi Gyuri javára dőlt el: a zenészek többsége nem feküdt le a presbitereknek (aki mégis, azt Gyuri lecserélte), és megverték a tekintélyeket (ami a lelátón kisebb értetlenséget okozott). Uzoni Péter a zenészeknek szurkolt, ami lázadásnak számított.
A Vidék-Budapest meccsen a papírforma érvényesült. Kell-e mondani, hogy Budapest győzött? Az ellenfél edzője ezt örömmel nyugtázta. Mint mondta: nekik a vereségen kívül minden más eredmény elfogadhatatlan lett volna. (Volt egy csatáruk a Videotonból, aki a saját kapuja előtt mindenkit kicselezett, de valami érthetetlen oknál fogva soha nem ment előre. Aki gólt rúgott, gyorsan lecserélték.)
Az igazi focikultusz csak ezután kezdődött. Felcseperedett Németh Szilárd, Németh Sándor egyszülött fia (Ronaldo). Szilárd kedves gyerek volt, rajongott a futballért. Ezért beiratkozott az egyik neves klub kölyökcsapatába. Csakhogy az első edzés után kiderült, hogy a tinédzserek meztelen nőket nézegettek az öltözőben. A paráznaság kettétörte a bimbózó focistakarriert: Szilárd nem mehetett többé edzésre. Egy darabig az apjával passzolgathatott a kertben, később Petrőcz Levente presbiter feladata lett, hogy megbízható emberekből csapatot szervezzen a Szilárdnak.
“Püspök” erre a célra kibérelt egy tornatermet. A biztonságiak három autóval hozták a tizenhárom éves kisfiút, nekünk pedig a megtisztelő felkérésre azonnal rohannunk kellett focizni. Akik meghallották a gyülekezetben, hogy Németh Szilárddal focizhatok, félelemmel vegyes tisztelettel néztek rám. Jézusra tekinthettek így a tanítványok, amikor lecsendesítette a háborgó tengert.
Két csapatba osztottak bennünket, és elkezdődött az egyházpolitikai futball. Az elnevezés onnan származott, hogy a labdarúgásnak ez a formája különös szellemi érettséget és egyházpolitikai felkészültséget követelt. Szilárd játékán érződött a kihagyott edzések hiánya, ezért jobban űzte ezt a sportágat elméletben, mint a pályán. A mi feladatunk viszont nem az volt, hogy fölényeskedve éreztessük a naszályi futballcsapatnál szerzett tapasztalatainkat. Egy gyereknek akkor is szüksége van sikerélményre, ha kortársaival nem barátkozhat. A szülei nem azért zárják el a külvilágtól, hogy még gólt se rúghasson.
Ehhez azonban komoly erőfeszítésekre volt szükség, mert az ellenfél kapuja előtt ácsorgó kis tekintély gyakran az üres kapuba sem talált be. Pedig a kapus – felismerve a találkozó egyházpolitikai jellegét, jövője szempontjából pedig a mérkőzés igazi tétjét -már idejekorán kivetődött a kapuból, hogy helyet csináljon a labdának. A bogyó azonban mégis a kapu mellé vánszorgott. Ilyenkor a mi befejező csatárunk (Ronaldo) a combjához kapott. Hogy is mehetett volna mellé a labda, ha nem sérülés miatt? Egy Németh nem hibázik. Szilárd kimerevítette a térdét, húzta a lábát, aprókat sziszegett. Rohantak a biztonságiak, percekig állt a játék, akár az Üllői úton. Szilárdnak hárman gyúrták azt a lábát, amelyik nem találta el a kaput – majd hősként tért vissza a pályára. Szabadrúgás befelé.
Volt néhány alapszabály. Németh Szilárdot nem illett szerelni. Ha elpattant tőle a labda, az ellenfél játékosának addig volt ajánlatos bukdácsolnia, míg lekezelt állapotban vissza nem juttatta hozzá a tököt. A védelem tisztában volt azzal, hogy a lesipuskást szabadon kell hagyni. Ami feladatunk az volt, hogy minden helyzetből neki passzoljunk. Ezután “nem baj, Szilárd, szép volt” felkiáltással azonnal rohantunk hátra, mert máris jött az ellenfél. Ami csatárunk nem védekezett, mert az ő taktikai feladata a gólgyártás volt. Az ellenfél mindvégig aggódva érdeklődött, hogyan áll a meccs. Nem emlékszem olyan mérkőzésre, amikor ne mi nyertünk volna (bár a lottó ötösöm lett volna ilyen biztos).
Aki félreértette a meghívást, és elkezdett öncélúan focizgatni, legközelebb nem jött. Csak annyit lehetett hallani róla, hogy önző szellem van benne, nem közösségi ember, nem jó a “háttere”. A bizalmi emberek már nyomozták, hogy kinél tett bűnvallást. Abból majd megállapítható lesz, milyen démonikus kötelék miatt adott oda-vissza kötényt a kis Németh Szilárdnak.
Engem akkor hívtak utoljára, amikor Marton Gábor, a gyülekezeti székház telefonközpontosa, első egyházpolitikai futballmecscsén tragikus hibát követett el (pedig néhány káprázatos védése után a biztonságiak már cserével is fenyegették). Ahelyett, hogy a futball legelemibb szabályai szerint a másik irányba vetődött volna, odatette a lábát a guruló labda elé. Csatárunk ilyen váratlan helyzetekre nem volt felkészülve, és átesett a hirtelen megálló bőrgolyón. Mindenki látta, hogy ez a zuhanás igazi: az egyházpolitikai futballmecscsek történetében Szilárd első valódi esése. Világi bíró még csak le sem fújta volna, de a gyerek lent maradt a földön. Riadt tekintetén látszott, nem érti, mi történt. Mióta Németh Sándor az apukája, vele ilyesmi nem fordult elő.
Mindenkiben meghűlt a vér. Marton Gábor bambán bámult. Én rosszat sejtettem. Még két másodperc volt hátra, hogy kitörjön a pánik. Szekrény Gyuri három méterről vetődött, hogy ledöntse Marton Gábort, és testével fedezze Németh Szilárdot. Szamóca fél kezével biztosította a bejáratot, másik kezével mindenkit eltávolított a biztonsági szolgálat tagjain kívül. Ahogy a közvetlen veszély elmúlt, ápolni kezdték a sérültet. Nem nagyon tudtak mit kezdeni vele, mert egy karcolás sem látszott rajta. Petrőcz Laci a durvaságért keményen megintette Marton Gábort, majd véget vetett a mérkőzésnek.
A székházban vártak az egyházpolitikai szendvicsek és üdítők. A szerencsétlen telefonközpontosnak fél óra kellett, mire felfogta, mekkora szentségtörés történt. Akkor hosszasan bocsánatot kért a “sérülés” miatt. Németh Szilárd – nemhiába nagylelkű keresztény lelkipásztor fia – kis gondolkodás után, a harmadik megalázkodást követően azt mondta: “Na, jól van, megbocsátok.”
Mivel interjú helyett rohantam focizni, utána Petrőcz Laci vitt el a helyszínre. A kocsiban mindenki hálát adott Istennek, hogy ilyen szerencsésen megúsztuk a dolgot, bár a papa telefonjától még tartottunk. Számolni kellett azzal, hogy Németh Sándor keresni fogja, ki által jöhetett be a gonosz szellem a pályára, ami még Marton Gábort, Petrőcz Levente kipróbált emberét is megzavarta. Nem volt kétséges, hogy az ördög itt próbált támadást mérni a szolgálati ajándék családjára. Bizalmatlanul tekintgettünk egymásra, vajon ki lehetett a “rés”, akin keresztül bejött az ördög. En főleg azt vizsgáltam, ki gondolhatja azt, hogy én.
Akkor megdöbbentő és szokatlan dolog történt. Petrőcz Laci váratlanul kifakadt, mondván: “Én neveljem a Szilárdot egy kis férfiasságra?” Nem mertem ránézni. Ezen a napon Petrőcz Laci nagyot nőtt a szememben. Lehet, hogy ezek a Petrőcz fiúk nem is olyan hülyék, mint ahogyan mutatják. Talán még azt is tudják, hol vannak.

Larry King-show

Az udvaron már órák óta biztonsági emberek irányították a forgalmat. Csak a járdán lehetett közlekedni, később azt is lezárták. A bejárattól jobbra lépcső vezetett a főiskola alagsorába. Az épület alatt hatalmas terem volt, amely kívülről nem látható. Németh Sándor itt tartotta bizalmas megbeszéléseit a vidéki vezetőkkel. Néha itt “dolgozott” az imakommandó. A lépcsőt most többen is biztosították. Korábban erre csak akkor került sor, ha fontos politikai döntéseket kellett hozni. (Összeállítani az SZDSZ megválasztandó ügyvivőinek névsorát, vagy ilyesmit.)
A székházat és a főiskolát kötéllel választották el egymástól. A választóvonalat ott helyezték el, ahol a szomszédos telekre vezető út található. Valamikor ez az ingatlan is a gyülekezeti objektumhoz tartozott. A szomszédtól vásárolta meg a gyülekezet, majd a rajta levő házat felújították. Az épületet eredetileg a székház őrzésére rendelt hívőknek szánták. Ide költözött volna Szűcs Attila református teológus, a székház gondnoka is, aki már tizenöt éve súrolt, takarított és nyírta a füvet, miközben egy ablaktalan szuterénben lakott.
De a terv megváltozott. Petrőcz Levente emberei átalakították az épületet, és a gyülekezet pénzén extra minőségben felújították. A presbiterek csak annyit tudtak, hogy “egy kedves fiatal házaspár” költözik majd oda. Először azt hittük, külföldről jön valaki. Aztán megjelentek a lakók: Hack Péter diakónus, SZDSZ-ügyvivő és családja.
Hack Péter lakásproblémáját azért kellett megoldani, mert olyan házban éltek a Böszörményi úton, ahol egy idős katolikus házaspár lakott felettük. Hack diakónus szerint nagyon kedves emberek, de a katolikus démonok miatt mindvégig erős szellemi nyomás gyötörte őket. Először azt mondták, Hackék csak bérlők lesznek. Később Hack Péter – halasztott fizetéssel – egy üres telek árán megkapta az óbudai hegyoldalban levő pazar ingatlant a gyülekezettől (Németh Sándortól). A vezető lelkész utóbb azzal indokolta a döntést, hogy “Hack Péter megér nekünk ennyit”. A kerítésen vágtak egy kaput, Hack Péter azon járt át a gyülekezet székházába, ha Németh Sándor hívatta. Az őrök – és Szűcs Attila – maradtak a szuterénban.
Petrőcz Levente emberei az udvaron most körülvettek mindent. A biztonsági emberek mára Bécsi úton szűrték a forgalmat. A főiskola épületében suttogva beszéltek, a büfét tilos volt használni. A főiskolások megértőek voltak (más választási lehetőségük egyébként sem volt). Elfogadták, hogy megéri minden áldozat: “benne lesz a tévében a gyülekezet.” Ezt úgy mondták egymásnak, mintha holnaptól a Hit Gyülekezete székházából közvetítenék a tévéhíradót (amiről egyébként a vezető lelkész körülbelül úgy gondolkodott, hogy az lenne a természetes – ha normálisan működne a világ).
Németh Sándor idegesen járkált fel-alá. Izgatottan kérdezte, kik azok az idegenek, akik a tekintélytisztelet legkisebb jele nélkül kábeleket húzogatnak. “Operatőrök” – hangzott a válasz. “Szükség van-e rájuk?” – kérdezte. “Nehéz lenne nélkülük” – mondta Márkus Joe.
A vezető lelkész nem szerette, ha idegenek vannak az objektumban. Ide még a gyülekezet egyszerű tagjai sem járhattak be. A számítógépek fontos titkokat őriztek, a megbeszélések “szupertitkosak” voltak. Ha valaki magnóra rögzíti az ott elhangzó imákat, abból az évtized botránya kerekedhetett volna (precedens értékű ombudsmani állásfoglalással arról, milyen eszközökkel lehet más emberek vagy az ország vezetőinek sorsát “befolyásolni”. Hogyan viszonyul ez az alkotmányhoz? És kell-e ezt a tevékenységet állami pénzből finanszírozni?). Németh Sándor zárt politikai gyűléseiről videofelvételek készültek, amelyek vihart kavartak volna a parlamenti patkó mindkét oldalán. Bejátszásuk csemege lenne bármelyik kereskedelmi tévécsatorna műsorán.
A székház legfelső szintjén, a “maciban” (egy hűtőszekrényből átalakított trezorban) időnként tízmilliók hevertek. A pénz nagy részéről nyilvántartást sem vezettek. Ebből lehetett zsebből a zsebbe, számla nélküli kenőpénzt fizetni. Ezt a módszert, valami rejtélyes oknál fogva, Németh Sándor különösen kedvelte.
Egy alkalommal az MTV 1 Híradója bemondta, hogy a pápa elismerte a Hit Gyülekezetét. Ennek hátterében az állt, hogy Simon V. László közreműködésével – aki akkor az egyik legfőbb bizalmasa volt Németh Sándornak- százezer forintot kapott a szerkesztő, aki ennyi pénzért némileg túlteljesítette feladatát. A katolikusok helyreigazítást kértek, amelyet fő műsoridőben beolvastak a televízióban. Ebben a püspöki kar élesen elhatárolódott a gyülekezettől. A minden ízében reszkető Németh Sándor mániákusan azt hajtogatta, vajon látta-e a műsort az anyósa Szolnokon. Késő este telefonáltatott Pozsgay Imrének: “Mit tanácsol, mit tegyünk?” “Semmit” -hangzott a bölcs válasz, amely ezúttal is megakadályozta, hogy Németh Sándor szembevezesse a Hit Gyülekezetét a gyorsvonattal.
A vezető lelkész bizalmatlanul figyelte az operatőröket. “A kommunizmusban tanulták ezek a szakmát – mondta. – Hogyan dolgozzak ezekkel? Hiába néznek bele a kamerába, nem tudnak olyat mutatni, mint az amerikaiak.” Amíg az előkészületek folytak, a vezető lelkész folyamatosan azt sugdosta, hogy az amcsik nem így csinálják. Ő járt Hollywoodban. Nem tetszett neki a díszlet, amelyet három napig épített a 110 kilós “Hófehérke” (polgári nevén: Fehér Laci), aki fűtőként és asztalosként szolgálta az Urat. Hófehérkének 120 ezer forintból kellett lepipálnia a Metro Goldwin Mayert.
“Nincs nektek érzéketek ehhez” – mondta Németh Sándor, aki nemcsak a legjobb prédikátor, politikus, futballista, újságíró, férj, kertész és szakács, hanem a legkitűnőbb díszlettervező is volt. A szellemi vezető jeruzsálemi képet kért a falra, mert arról árad a kenet. A székházból átcipeltette a művirágokat a sarokba. Egy másik alkalommal könyvespolcot is hozatott, hogy intellektuális benyomást keltsen a háttér (és a riportalany). Lexikonokat rendelt, de a polc nem bírta, és összedőlt.
Németh Sándor ezután megkérdezte: “Milyen mikrofonotok van?” Azt már félve mutatták meg. “Ezt mondom nektek – tárta szét a karját. – Ilyen mikrofon elé akartok leültetni?” A műszakiak nem értették, mi a baj. Ilyet használnak a Magyar Televízióban. “Olyan nincs, mint a Larry Kingnek?” – vágta oda nekik Németh Sándor. Nem volt. A levegő izzott, mindenki a földet nézte.
Az előkészületek már hetek óta folytak. Ez volt az első alkalom, hogy a Hit Gyülekezete saját műsort készíthetett a közszolgálati televízióban. Németh Sándornak bombasztikus elképzelései voltak. A bemutatkozást egy történetbe akarta ágyazni, melynek egy része a Ferihegyi repülőtér kifutóján játszódik. Az EL/AL közel-keleti járatával megérkeznek Budapestre a napkeleti bölcsek (Takács Feri, Szekeres, Pajor). Kísérik őket a pásztorok. A VIP váróban találkoznak az angyalokkal. Végigmennek a Nagykörúton, majd a csillag elvezeti őket – korunk Bethlehemébe – a Hit Gyülekezetébe (ahol megtalálják Krisztust). Eközben Pajor Tamás rockénekes evangélista (az Ámen zenekar vezetője) – a Napkeleti Bölcsek egyike – a pásztorokkal a “Kövesd a fényes csillagot” című szerzeményét énekli. A pásztorok rappelnek. A gyülekezetben a Napkeleti Bölcsek és az angyalok meghallgatják Németh Sándor zseniális prédikációját, majd azon nyomban megtérnek.
A hívők nagy izgalommal várták az eseményt. Mint mindig, most is nagyon büszkék voltak a gyülekezetre. Németh Sándor, aki rettegett a nyilvános szerepléstől, kifelé most is azt mutatta, hogy lábunk előtt hever a világ. Az egyik istentiszteleten többször elpróbálták a jelenetet, amikor megérkeznek a királyok. A gyülekezetben mindenki megtanulta a dalt, amelyet felkent a Szentlélek. Volt, aki azt hitte, igazi királyok jönnek. Azért lesznek ott a kamerák.
A ferihegyi forgatáshoz engedély kellett, mert Pajor Tamás arra az időre szerette volna leállíttatni a légiforgalmat (Napkeleti Bölcsek érkezése miatt Budapest nem fogad). A Nagykörutat rendőröknek kellett volna biztosítaniuk hajnali 2 és 4 óra között, amíg a pásztorok vonulnak. A lezárt körút teljes bevilágítása csupán percekre állította váratlan feladat elé az elszánt stábot. Ürömön sikerült szerezni egy tevét, amely ugyan gyakran köpködött, de szigorú munkavédelmi előírások betartása mellett alkalmasnak látszott arra, hogy megérkezzék Napkeletről. Az idomárt be kellett volna öltöztetni pásztornak, mert a teve legutóbb a filmgyárban beleharapott egy statiszta fejébe.
A stáb a háromperces klipet 300 ezer forintból akarta előállítani. “Szuper, fiúk!” – kiáltotta Németh Sándor a telefonba. Elkezdődött a szervezés, megindult az imatámogatás: “Uram, Te hatalmas Isten vagy, áldd meg a napkeleti királyokat, a pásztorokat, a tevét. Ürítsd ki Ferihegyet.” Aztán vita alakult ki arról, hogy az autókat elszállíttassák-e a körútról, vagy sem. Néhányan beszervezték a feleségüket is. Ekkor felvetődött az a teológiai kérdés, hogy nő lehet-e pásztor. Három hét alatt a produkció csak addig jutott, hogy az igény elment Ferihegyre. Néhány nappal az adás előtt faxot kapott Németh Sándor: a produkció legalább 750 ezer forintba kerül (az összeg meghatározásakor már figyelembe vették a várható hatást is), de lehet, hogy nem lesz rá elég idő.
Németh Sándor összeomlott: akkor ne legyen semmi. Felhívta Márkus Joe-t: mondjon le mindent a televíziónál. Joe közölte, hogy Görbicz Tamás sal – a Pajor-produkcióval párhuzamosan – már készítik az alternatív megoldást. Csak egy interjú hiányzik hozzá. Németh Sándor azonban hallani sem akart róla: ha nincsenek Napkeleti Bölcsek, akkor ne legyen műsor se. Átmeneti javaslatként még felmerült, hogy a teve csak a csarnokba jöjjön be. De ott nem lehetett garantálni, hogy dicséret közben nem harap bele valakinek a fejébe. Esetleg leköpi a szolgálati ajándékot.
Végül, miután Németh Sándor a távkapcsoló segítségével tanulmányozta a televíziózás műfaját, a megtekintett csatornák alapján úgy találta, hogy őhozzá egy vérbeli Larry King-show volna a legméltóbb. Megszületett a döntés: a CNN mintájára kell műsort csinálni.
A stúdió elkészült. Az ajtó előtt sorban álltak a Larry King-jelöltek (akik még nem látták a CNN-t). Németh Sándor tekintete hisztérikusan villogott. A presbiterek menekültek. A vezető lelkész előbb még három asztalt alkalmatlannak talált, aztán összeszorított fogakkal odaült a kamera elé. Elképzelése szerint beszélgetőpartnereivel könnyed, szellemes társalgást folytat majd a teremtett világ megváltásáról. Azok kicsit pimasz, de okos kérdéseket tesznek fel neki. Ő nagyvonalúan visszavág, majd felvilágosítja őket a Menny és a Föld egybeszerkesztésének várható forgatókönyvéről. Mosolyt erőltetett magára, várta a kérdéseket.
Az első Larry King két perc után repült a székből. A második el sem jutott az első kérdésig. A harmadiknak annyira remegett a szája, hogy nem tudta elismételni Németh Sándor után a szövegét. A negyediket nem találták. A vezető lelkész le volt sújtva. Nem akadt méltó partnere. “Semmire sem tudlak használni benneteket” mondta. Aztán rájött a megoldásra: valaki kontroll alatt tartja a felvételt. “Erős kontrollszellemet érzek – súgta Márkus Joe-nak.
- A Takács Feritől jön.” A többiek fellélegeztek. Németh Sándor odafordult Takács Ferihez: “Te lennél a legjobb riporter. Szaladj haza nyakkendőért.” Takács Feri repült, Németh Sándor pedig kiszólt Petrőcz Levente és Szamóca embereinek: “Ha a Takács Feri megjön, mondjátok meg neki, hogy már elkezdődött a felvétel. Semmiképpen ne engedjétek be.”
Takács Feri megjött. A biztonság kedvéért hozott a zsebében két másik nyakkendőt is. Az első kordont még áttörte, a másodikon fennakadt. A biztonságiak nagy nehezen a székházba toloncolták, miközben ő azt hajtogatta, hogy félreértés van. Őt itt várják.
A teremben kezdődött minden elölről. Németh Sándor elmagyarázta a riportereknek, hogyan kell kommunikálni. Megparancsolta, hogy csevegjenek. Ezután megpróbált mosolyogni, és hátradőlt. Jött az első. “A Hit Gyülekezete Európa legnagyobb karizmatikus gyülekezete, amelyről mindenki azt mondja…” “Állj! Nem jó”- csattant fel a riportalany. Újabb próbálkozás: “Ön elismerten az egyik legjelentősebb…” “Azt mindenki elismeri…” “Mi a titka annak a fantasztikus…” “Ugye, igaztalanok azok az állítások, miszerint…” “Ön legutóbb fantasztikusan prédikált arról, hogy…”
Németh Sándor egyre idegesebb lett. Larry King nem értette, mi a baj. Úgy beszélt, ahogy eddig elvárták. “Ne tegyetek fel hízelgő kérdéseket – fakadt ki a vezető lelkész. – Ezt világi emberek is nézik. Azok észrevesznek mindent. Abból fogják megítélni a gyülekezetet, amit látnak. Oldottak legyetek” – förmedt rá a riporterekre. Larry King próbálkozott az oldottsággal, de nem sikerült. Németh Sándor megfogalmazta helyette a kérdéseket: “Azt kérdezd, amit más megkérdezne: honnan van a gyülekezetnek annyi pénze? Nem csalás, amit ön csinál? Nem a hatalom és a pénz mozgat itt mindent? Nem varázsolja ön az embereket? Nem okkultizmussal, tömegpszichózissal manipulálja a hívőket? Nem terrorizálja ön az embereket? Nincs elnyomva a hívők személyisége?”
Larry King megmerevedett. Az ő agyán is végigfutott néhány kérdés: “Ez az ember tudja, hogy a világiak megbotránkoznának, ha tudnák, mi folyik itt? Velünk mégis elhiteti, hogy ez a normális? Kívülről látja, mekkora barmok vagyunk? Tudja, hogy mit csinál, mégis ezt teszi? Hát nem az emberi gyengeségét kell elviselnünk ennek a kibírhatatlan embernek, hanem a tudatos szemétségét?”
Larry King tekintete egy pillanatra elsötétült. Németh Sándor azonnal reagált: “Értsd meg, így gondolkodik a világ.” Larry King megnyugodott: csak megkísértette az ördög. A gonosz mindig Isten legnagyobb embereit támadja. De Németh Sándor kérdéseit nem tudta feltenni. Larry King gyomra remegett. Izzadt, lehajtotta a fejét. Feladta.
Németh Sándor megállapította, ez nem Amerika. Ezért ilyen gyenge a magyar tévé. Végül átvágta a gordiuszi csomót: szembefordult a kamerával, és frontálisan elmondta, amit akart. Mondanivalója végén fölidézte azt az esetet, amikor személyesen látta Jézust. Imádkozás közben leesett a földre, berepült a sarokba a barátjával együtt. Akkor megjelent neki Jézus, akit fehér ruhában látott.
Ezt a történetet ismertük. Németh Sándor előttünk mindig ezzel támasztotta alá, hogy Isten embere. Jézus személyes megjelenését úgy tekintettük, mint apostoli elhívásának pecsétjét. Arra épült a kultusza, hogy megjelent neki Jézus. Ha nehéz volt a helyzetet elviselni, arra gondoltunk: Jézus személyesen szólt ennek az embernek, és szemtől szembe hívta el őt. Csak később tudtuk meg, hogy Tallér János, az esetnél jelen lévő barát másképp emlékezett. A gyülekezetből kivált vezetőknek elmesélte, hogy nem repült senki a sarokba, nem gurult senki az asztal alá, és senki nem látott semmit. Németh Sándor sem beszélt akkor arról, hogy jelenése lett volna. Csupán letérdeltek, és megvallották bűneiket.
A vezető lelkész a televízióban mást mondott. “Kristálytiszta volt…” – idézte fel a látomást. A kamera mögött ott állt az összes Larry King. Lélegzetvisszafojtva hallgattak, és mindnyájan nagyon szennyesnek érezték magukat.
Márkus Joe és Görbicz Tamás elkészítette a filmet. Átvétel előtt a presbiterek a vágóképeket kiválogatták: ne legyen köztük olyan, amelyen látszik valaki, aki már elment a gyülekezetből, vagy akit Németh Sándor nem kedvel. Azokon nem mozog a Szentlélek. Márkus Joe – aki biztosra akart menni – gyakran áthívta a kiskapun Hack Pétert. Neki volt a legjobb szeme ehhez.
A székház dolgozói együtt nézték az adást. Hack Péter átsétált a szomszédból. Megszólalt a rádió adóvevő: “Fészek, jelentkezz!” Németh Sándor volt. Nem nézte a műsort (soha nem merte magát megnézni. Sztár szeretett volna lenni, de elviselhetetlen kisebbrendűségi érzés gyötörte). Várta a jelentéseket. Az emberek sorban álltak a rádiónál, mindenkinek volt valami dicsérő észrevétele. Morvay Péter már azt is tudta, hogy nagyon magas volt a nézőszám, és igen pozitív a fogadtatás. Igazi áttörés. Elégedett volt a mester.
Joe és Gerlice néhány hónap alatt felépített egy önálló stúdiót. Elintézték, hogy negyedévente legyen műsora a gyülekezetnek. (A vallási műsorok főszerkesztője túl akarta élni a szociál-liberális kormányzatot is…) A Hit Info egyik számában megjelent egy jó bizonyság: “a Hit-köznapok műsorának sugárzása alatt szülei nagy örömére megszületett N. P. (3300 gramm, 53 cm).” Németh Sándor közben elfogyasztott minden riportert. Még Hack Péterre is sor került: a vezető lelkész szerint ő sem volt jó, mert “a Péter nagyon száraz ember. Merev sváb, aki nem tud kapcsolatot teremteni (ne mondjátok meg neki)”. Különben is “sok SZDSZ-es démont hozott a felvételre”.
A Hit TV sikerágazatnak számított, de megítélése időnként hullámzó volt. “Csak költik a pénzemet – mondta egyszer Németh Sándor. – Az én pénzemen szórakoznak.” Az elkészült filmeket a vezető lelkész gyerekei minősítették. Szerinte jobban értenek hozzá, mint az egész presbitérium. Márkus Joe-ban – bár a szakma fiatal tehetségnek tartotta – nem bízott: a háta mögött ósdi ízlésű kommunista tévésnek nevezte. Nem olyan, mint Spielberg. “Láttad a filmet, Szilárd? – kérdezte Németh Sándor a tizenkét éves fiától. – Jó?” A válasz eldöntött mindent.
Ez már előrevetítette a jövőt. Németh Szilárd különös érdeklődést mutatott a média iránt. Tizenháromévesen a gyülekezeti újság rovatvezetője lett. A rádióban műsorvezető. Egy idő után már úgy éreztük: a háttérben ő a főnökünk. “Mit tudhat ez a gyerek, amit mi nem?” – kérdezte egyszer Márkus Joe. “Azt – válaszoltam neki -, hogy itt minden az övé. Az apja kiküldi a mi adományainkból meg a befizetett tizedeinkből egy évre Amerikába. Elsétál egyszer a CNN előtt, és ő lesz az angolszász médiaszakember. Mi pedig itt maradunk, és mi leszünk a kelet-európai, posztkommunista bunkók. Ezt tudja ez a gyerek. És ez nem kevés.”