Stirling György: Bajnai Egerben 2013. május 30. csütörtök 14:40

Minden nappal közelebb kerülünk a 2014-ben esedékes parlamenti választások feltételezett időpontjához, és az ellenzéki csoportoknak haladéktalanul meg kell tenniük a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy adott pillanatban közösen tudjanak sorompóba állni az Orbán-kormány leváltásáért. A döntést nem szabad halogatni, mert tudjuk, Orbán a számára legmegfelelőbb időpontot fogja kiválasztani a választások kiírására, és csak egyetlen telefonjába kerül, hogy felkérje (utasítsa) az ő jóvoltából hivatalba került köztársasági elnököt az időpont kihirdetésére. Éppen ezért késlekedés nélkül meg kell szervezni az ellenzéki pártok és csoportok együttműködését, mert anélkül a baloldal erői szétforgácsolódnak, és esély sincs a Fidesz legyőzésére.

Biztató lépésnek lehettünk tanúi, amikor Mesterházy Attila és Bajnai Gordon találkoztak, hogy megbeszéljék az akciószövetség kereteit és lerakják az együttműködés alapjait. Ezzel az ellenzék két markáns alakja járt elöl jó példával, de a folytatás egyelőre késik, és kezdeményezésüknek nem egyértelműen jó a visszhangja. Úgy tűnik, az elmúlt évek rossz tapasztalatai miatt sokan nem hajlandók támogatni az MSZP-t és legalább ennyien ódzkodnak Bajnai támogatásától. Mindkét magatartás káros, mert tudomásul kell venni, hogy az MSZP olyan szervezett politikai erő a baloldalon, amely nélkül nem lehet választást nyerni, Bajnai pedig jelen pillanatban az egyetlen olyan ellenzéki politikus, aki posszibilisnek mondható. Aki akár Mesterházy, akár Bajnai miatt majdan távol marad a szavazástól, az akarva nem akarva Orbán malmára hajtja a vizet.

Pedig mihamarabb döntést kell hozni arról is, hogy az ellenzéki összefogás kit jelöl miniszterelnöknek? A tömegek számára nem elég egy párt neve vagy jelszava, igazi vonzerőt egy adott személy, a feladatra alkalmasnak tartott politikus neve jelenti. Minél tovább halogatják az ellenzéki csoportok ennek a kérdésnek az eldöntését, annál nehezebb lesz megnyerni a választást azzal a Fidesszel szemben, amelynek szavazói monolitikus egységben sorakoznak fel az egyetlen “kedves vezető” mögött és fel sem merülhet más név. Értsék meg végre az ellenzéki csoportok vezetői, hogy aki nem képes egyéni ambícióit a közös cél érdekében háttérbe szorítani, és nem tud kompromisszumot kötni, az Orbán szekerét tolja.

65 év távlatából gondolok vissza az 1947. augusztusi képviselőválasztásokra – a többé-kevésbé még szabad, a köznyelvben kékcédulás szavazás néven emlegetett választásokra –, amikor Rákosiék ellenében kilenc párt versengett a szavazatokért. Noha a legtöbb kérdésben, de a marxizmus elutasításában feltétlenül egyetértettek, képtelenek voltak összefogni, s így végül mindközül a kommunista párt szerezte meg a legtöbb szavazatot, az ellenzéki pártok pedig egyenként jutottak a felszalámizás sorsára. Igaz: a külpolitikai konstelláció akkor olyan volt, hogy Rákosiék előbb-utóbb mindenképp megszerezték volna a teljhatalmat, de sokkal nehezebb dolguk lett volna. (Végigcsináltam az egész választási kampányt és – nem utolsósorban ennek jutalmaként – pár hét múlva letartóztatott az ÁVO, majd 7 évig börtönben ültem, de tapasztalatokban gazdagabb lettem. Keserű lecke volt. Vajon most miért nem tudunk tanulni a múlt hibáiból?)

A következő feladat, hogy sürgősen el kell határozni az együttműködés formáját. Nagyjából két lehetőség van: a közös lista, vagy a koordinált indulás. A közös lista szoros pártszövetséget jelent, amelyben az ellenzéki csoportok egyetlen közös országos listát állítanak, a 106 egyéni választókerületben pedig közösen indítanak jelölteket. Ezzel szemben a koordinált választási szereplés lazább együttműködést feltételez. Míg az ellenzéki pártok külön-külön indítanak országos listákat, addig az egyéni körzetekben egymással szemben nem állítanak jelölteket, hanem megegyeznek a legesélyesebbnek tartott jelölt személyében és azt indítják. Mindkét formációnak vannak előnyei és hátrányai, de a közös lista átütőbb. A pártok és csoportok szervezeti érdekeinek összeegyeztetése talán nehezebb feladat, ám ez az együttműködési forma nagyobb sikerrel kecsegtet.

Mindkét megoldás nehéz döntést jelent és a pártok vagy csoportok hangadóitól nagy önmérsékletet és bölcsességet kíván. Felül kell tudni emelkedniük a pártérdekeken és egyéni szempontokon, mert egyenként nincs esély Orbánék legyőzésére. Ezen töprengtem éppen, amikor a véletlen úgy hozta, hogy alkalmam nyílt Bajnai Gordont meghallgatni. Kelet-Magyarországi országjáró körútja során Egerbe látogatott, ahol lakossági fórumot tartott. Ezt nagy érdeklődés előzte meg, és a művelődési ház, ahol a nagygyűlést meghirdették, már kezdés előtt fél órával zsúfolásig megtelt. A vendéglátó ellenzéki szervezetek képviselőinek bevezető szavai után az emelvényre lépő Bajnai Gordont tüntetően hosszú taps fogadta. A mintegy egyórás beszédet is sűrűn szakította félbe a tetszésnyilvánítás, s amikor a szónok kritikusan elemezte az Orbán-kormány működését, gyakoriak voltak a helyeslő közbekiáltások.

Először hallottam élőben beszélni Bajnait és nagyon kíváncsi voltam, mit fog mondani, és azt hogyan adja elő. Már néhány mondata után meg lehetett állapítani, hogy nem orátornak vagy népszónoknak született, de rendkívül logikusan és rokonszenvesen fogalmazta meg mondanivalóját, intellektuálisan és szakszerűen érvelt, amikor a Fidesz-korszakot bírálta. Nem emocionálisan kritizált, nem az érzelmekre kívánt hatni, amikor a jövő kilátásait s a tennivalókat vázolta és jó kormányzást ígért egy 2014-es választási győzelem után. Sajnos azonban ezzel a stílussal aligha lehet a választók széles tömegeit mozgósítani és legyőzni Orbán Viktort.

A magyar választók négyötöde nem vevő az intellektuális érvelésre. A többségnek populista szólamok, hazafias frázisok, karakán odamondogatások, a magyar virtus dicsérete és a futballzsargont idéző Hajrá Magyarország jelszavak kellenek. Orbán igencsak behatárolt intellektusával, de jó ösztöneivel ráérzett arra, hogy leginkább ezzel tudja megnyerni a zembereket, és tud belőlük “egy tábor, egy vezér” nemzeti egységfrontot szervezni. Nem az első ilyen próbálkozás hazánkban és Európában, de kezdeti sikerek után valamennyi rossz véget ért.

Orbán Viktor pedig továbbfejlesztette ezt az általa centrális erőtérnek nevezett, burkolt egypártrendszert, új elemekkel bővítvén kelléktárát, felülmúlva ezzel Gömböst, Hitlert, Mussolinit és Francót is. Nyilván alaposan tanulmányozta a magyar közelmúltat és mintaképének a konszolidált kádári korszakot tekinti. Nagyon könnyű párhuzamot találni a két rendszer, Kádár rendszere és Orbán rendszere között, mint ahogy a két ember mentalitása is hasonló: Kádár sem volt művelt politikus, de kitünő ösztönöket kapott a sorstól, akácsak Orbán Viktor. Rokonlelkek.

Mindkettő kényelmes életet kínál: az állampolgárnak nem kell gondolkodnia, gondolkozik helyette az Állam bácsi. A párt a teljes tudás birtokában van, eligazítja az alattvalók minden gondját-baját, aminek ellenében csak hűséget kíván és azt, hogy az állampolgár ne szóljon bele a politikába. A Kádár-korszakban ez jól bevált, miért ne válna be Orbán rendszerében is? A késő Kádár-kori puha diktatúrát s annak módszereit szinte szóról-szóra lemásolva építette ki a szűk hatalmi elit hűbéri-kliensi alapon működő egyeduralmát, a maga autokratikus rendszerét. Nem okozott számára nehézséget a példakép megértése, hiszen abban a rendszerben nőtt fel, annak a levegőjét szívta magába otthon is. Természetes volt számára a kádári axióma, miszerint a párt tudja egyedül, hogy mit kell tenni, és nincs szükség ellenzékre. (“A parlament ellenzék nélkül is működhet.”.)

Mindezt megfejelte még valamivel, ami az ő találmánya: a mindent megszépítő múlt iránti nosztalgiát meglovagolva az egészet leöntötte a Horthy-korszakot idealizáló háromszínű mázzal, magyarkodó hazafiassággal és nemzeti büszkeséget legyezgető frázisokkal. Szabadságharcot hirdet egész Európa ellen, és romantikus magyar álomvilágot vetít a horizontra, amely minden korban kapós volt e “vakulj magyar” hazában. Ő és hatalmi köre a turulmadaras kulisszák előtt a nép jobblétéért küzdő önzetlen embereknek tüntetik fel magukat, s közben a kulisszák mögött harácsolnak, mutyiznak és korrupciós ügyletekkel csak saját vagyonuk gyarapítására törekszenek.

Visszatérve Bajnai Gordon beszédére és előadásmódjára, az energikusabb fellépés nagyobb hatást gyakorolt volna a hallgatóságra. Ha Mesterházy dinamizmusából át tudna venni valamit Bajnai, az hasznára válna, és jobban magával tudná ragadni azokat, akikhez szólnia kell, a választók széles tömegeit. Az elmúlt három év piszkos játékait, demokrácia-gyalázását és lélekmérgezését csak kemény szavakkal és rámenős stílusban lehet és kell megbélyegezni. Bajnainak meg kell értenie, hogy – ha tetszik, ha nem –, a cél érdekében a színvonalból engedményt kell tennie és a higgadt szakember-stílust időnként színesíthetik az utca embere számára közérthetőbb argumentumok. Nem kell leszállni Orbán nívójára – annyira azért nem kell alacsonyra tenni a mércét –, de a hatásos bírálat nem nélkülözhet némi indulatot sem, mert a jó szónok nemcsak az észhez szól, hanem a szívhez is.

Negatív példáért nem kell messzire mennünk, elég Antall Józsefre gondolnunk. Amikor a rendszerváltás izgalmas hónapjaiban “nyugodt erőként” a közmegegyezés belé helyezte a bizalmat, hamar kiderült, előadásmódja inkább illik a tanári katedrára vagy akadémiai pulpitusra, mint népgyűlésre. Egyszerűen nem értették hosszú körmondatait és okos, de bonyolult fejtegetéseit. Ha betegsége nem bizonyul végzetesnek és még megérte volna a következő választást, pártja, az MDF akkor is a bukás sorsára jutott volna, ha ő áll az élén. Ebből is le lehet vonni a tanulságot. Bajnai szavainak a legszélesebb körben kell visszhangot keltenie, különben nem bízhatunk abban, hogy mindenki számára világossá válik: Orbánnak pedig mennie kell!