Indianatown, Florida – Rosszkor éltek-élnek, akik nem a hatvanas években voltak 15 és 25 év közöttiek – de még ők is érzik, mit jelent az, amikor elmegy a mai pop-rock egy-egy dinoszaurusza, akit számos más nagysággal – Jimi Hendrix, Brian Jones – ellentétben nem vitt el fiatalaon a „rock and rollos életmód”, volt módjuk megöregedni, nagypapakorba lépni.
Ahogyan a Jethro Tull énekelte, a rock and rollhoz túl öreg, a halálhoz viszont túl fiatal volt hatvanhat évesen Davy Jones, így hatvanas évek e nagyszerű jelensége már nem adhat búcsúkoncertet. Jones sajtófőnöke, Helen Kensick bejelentése szerint szívrohamban hunyt el a floridai Indianatownban, ahol letelepedett. A helyi seriffi iroda közlése szerint a zenész tanúk jelenlétében kezdett rosszullétre és légszomjra panaszkodni.
A rock and roll szülöttei voltak, de Amerikában lettek naggyá, ráadásul a tévé termékeként. A beatkorszakon keresztül a rock felé tartottak, klipjeikben pedig már a hatvanas évek második felében ott kísértett – fölspécizett autók, rikító kosztümök formájában az a glamrock-vonulat, amely később a Sweettől a Kissen át Alice Cooperig ívelt. Popos dallamaikat össze lehetett téveszteni a Beatlesszel, melynek epigonjai voltak. Legismertebb nótájuk a fülbemászó I’m a Believer (Hívő vagyok) volt, ez a sodró, magával ragadó, itt-ott az Animals és a Doors legnagyobb pillanatait idéző szerelmi vallomás, amelynek klipje 1966 legvégén készült el, és ma, 2012-ben az is ismeri, aki soha még csak nem is hallott arról, hogy létezett valaha egy Monkees nevű banda. A felvételen a még nagyon fiatal – Istenem, milyen fiatal – Davy Jones csörgődobbal a kezében vokálozik és extatikus táncot jár, és az egész a mai napig baromi jól szól.
A Monkeest két tévéfilmes találta ki 1966-ban a Beatles meglehetősen szürrealista, még fekete-fehérben forgatott sikere, az Egy nehéz nap éjszakája nyomán, hogy tévésorozatot forgathasson egy rock and roll együttesről. Eredetileg egy már létező bandát, a Lovin’ Spoonfult szerették volna megnyerni, akiknek azonban volt valakivel lemezszerződésük, így aztán újsághirdetésben toboroztak új bandát. A meghallgatásokon állt össze a négy srác: Davy Jones – aki brit születésű volt, és brit akcentusa miatt esett át a rostán –, Mickey Dolenz, Michael Nesmith és Peter Tork, akikkel nem egyszerűen leutánoztatták a hagyományos dob-basszusgitár-ritmusgitár-szólógitár felállást. Az énekhangot a botcsinálta dobos, Dolenz szolgáltatta, s a Monkees a tamburintól a bendzsón át a billentyűsökig mindent megszólaltatott, ami csak a keze ügyébe került.
A filmsorozat és a kapcsolódó hanganyag elkészítéséhez a Columbia és az RCA fogott össze; az általuk létrehozott Colgems Records adta ki aztán a Monkees-lemezeket – elsőként a pörgős Last Train to Clarksville-t, ami 1966 augusztusában került a boltokba, és alapvetően a néhány évvel korábbi Beatles-megszólalást idézi – mi nem azt idézte 1966-ban? –, és tökéletesen megalapozta a tévéműsort, aminek az első epizódja 1966. szeptember 12-én ment adásba. Egy hónapra rá kijött az első nagylemez is, és azon nyomban a slágerlisták élére került. Élőben 1966 decemberében debütáltak Hawaiin.
A Monkeesnál a stúdiófelvételeken, koncerten és tévében egyaránt gondot okozott, hogy az énekesnek – nem volt dobosa. A képzett gitáros Nesmith és a jó néhány húros hangszert bravúrosan kezelő Tork kerek-perec elutasította, hogy beüljön a dobszerkó mögé. Jones megpróbálkozott a dologgal, de négyük közül ő volt a legkisebb, és különösen a tévékamerák csináltak belőle törpét a szerelés mögött. Így történt, hogy a leginkább a gitárhoz értő Dolenz került a dobok mögé.
1967-1968-ban a fél világot bejárták. A Beatles ekkorra már nem volt hajlandó nyilvánosan fellépni, és a korabeli jelenség, a beatlemánia – eszeveszett, őrjöngő rajongók, tumultuózus jelenetek, végigsikított koncertek – a Monkees mellé szegődött, az eredmények pedig minden képzeletet felülmúltak; a Beatlesszel is találkoztak, amikor a nagy elődök épp a korszakalkotó Bors őrmester magányos szívek klubját vették lemezre. Nagy buli volt, amely később a Randy Scouse Git című szám szövegének egy részét inspirálta. Némi együttműködés is volt, Nesmith jelen volt az Abbey Road stúdióban az A Day int he Life felvételekor, és fennmaradtak amatőr mozgóképek, amiken a Beatles tagjaival lóg, John Lennonnal beszélget.
Nesmith egy ilyen beszélgetés alkalmával Lennonnak szegezte a kérdést: „Szerinted a Beatles olcsó imitációja vagyunk?” Lennon megnyugtatta: „Szerintem a Marx testvérek óta a legnagyobb komikus tehetség vagytok.” George Harrison is dicsérte a csapat saját szerzeményeit; Tork pedig később játszott Harrison Wonderwall Musicján, mégpedig Paul McCartney öthúros bendzsóján.
Jones mosolya a hatvanas évekből
A Monkees később mindenfélén összeveszett a producereivel; leginkább azt kifogásolták, hogy a felvételeken nem a saját hangszereiket kell használniuk, és nem a saját anyagaikat vehetik fel. Különösen begurultak, amikor a cég a második, More of the Monkees címet viselő nagylemezt a banda tudtán kívül hozta ki. Nem volt az a bónusz, ami az ezután szárba szökkent gyanakvást elalassa; a lemezcég 1967 januárjában csekkekkel és aranylemezekkel próbálta a Monkeest lekenyerezni, Nesmith azonban ultimátumban követelte a zenei vonal megváltoztatását, öklével kiütötte a falat, és közölte a Colgems ügyvédjével, Herb Moelisszel: „Ez a pofád is lehetett volna!” Végül mind a négyen lecsillapodtak, és elfogadták a fejenként negyedmillió dolláros vigaszdíjat.
Később azonban végképp menesztették a producert, aki ezután az Archies nevű bandát csinálta meg (Sugar, Sugar). A banda függetlenné válva új stúdiólemezt hozott ki Headquarters címmel, és az album hamarosan az első helyre is ugrott – csakhogy épp ekkor a Beatles is elkészült a Bors őrmesterrel, ami lemosta a slágerlisták éléről úgy a Monkeest, mint mindenki mást.
A Monkees a következő három korongon már önmagát kereste country-rock, folk-rock, pszichedelikus rock, soul, R&B, gitárrock és még ki tudja, hány stílus formájában, nem igazán nagy sikerrel. Még 1968-ban filmet is forgattak az akkor már nem teljesen ismeretlen, de nagy sztárnak még messze nem számító Jack Nicholsonnal Head címmel, ami kereskedelmileg megbukott, főként mert a Monkeestól korábban megszokott szórakoztató tévéműsornak pontosan az ellenkezője volt. Kegyetlen paródiák születtek – később persze kultuszfilm lett belőle. A Monkees, legalábbis ami az első, igazán nagy korszakot illeti, hivatalosan 1971-ig húzta – Tork és Nesmith már 1969-ben, illetve 1970-ben távozott –, noha retro jelleggel 1986 és 1990, 1995 és 1998, valamint 2001-02-ben is összeálltak.
“Potyognak” a kortársak rendesen – mindenkire sor kerül. :(((
.
R.I.P.
:(((
A hatvanas években nem volt olyan utca Londonban, Liverpoolban, ahol ne lett volna sűrűn olyan club, vagy pub, ahol ennyi teherséges zenész és énekes lépett fel és világsikerek születtek a cigarettafüstös pince clubbokban.
Magyarországon is sok zenekar játszott élőben egyetemi klubbokban és szórakozóhelyeken. Milyen más volt ez, mint a diszkó.
Fájó szivvel bucsúzunk minden ilyen zenészünktől, akik gazdagitották életünket . Köszönjük Neked is Davy Jones.
Remélem nem szenvedett sokat. Nyugodjon békében.
A falat kiutni nem nagy kunszt, csak gipszkarton. Utotte volna ki magyaroszagon a tegal falat, soha tobbe nem jatszott volna hangszeren.
A 66 eves kor gyerekkornak szamit az amerikai nyugdijasoknal. Meg 80 eves nyugdijasok is aktivak, van aki akkor kezdett el tanulni golfozni. 60 eves nyugdijas tanarno festeni tanult. Ledolgoztak a “kotelezo” idot, aztan elvezik az eletet. Hat nem az a normalis ?
Magyarorszagon meg dolgozik az ember amig meg nem doglik. Ez persze jo az allamkasszanak mert nem kell nyugdijat fizeteni, es tobbet lehet ellopni.
Ez persze nem csak mostani hanem az osszes eddigi kormanyra igaz.
Ebben a korban olyan sok tehetség született, vagy a kor volt olyan, hogy engedte őket őket érvényesülni?
Ezen a címen egyre több “egykori” búcsúja válik kétségessé. Az én kedvenc együttesemből már ketten meghaltak és ezen az sem segített, hogy időközben bekerültek a rock hallhatatlanjai közé.
Hát igen, nálunk csak dolgozik az ember, míg meg nem döglik, ahelyett, hogy ilyen embereket fedeznénk fel normális klubokban, szórakozóhelyeken…én még életemben nem voltam ilyen helyen, ma már zenét sincs kedvem hallgatni, se klasszikust, se modernet semmilyet…
Sajnos a megemlékezésbeli úrról és csapatáról sem hallottam még semmit, pedig nagy kedvencem a 60-as évek! Pótolnom kell ezt a mulasztást, már csak megemlékezésképpen.
CommonSense hsz-ében említett gyermekkorú nyugdíjasokról jutott eszembe jó anyám ‘91 körüli ausztráliai útja, amikor is a meghívója elvitte egy tyúkfarmra, amelyet éppen eladni szándékozott egy érdeklődő házaspárnak. Fehér hajú, idős, napbarnított, kicsattanó életerővel bíró házaspár érkezett terepjárón. Anyám megkérdezte a találkozó után, hány éves a házaspár, mire azt a választ kapta, hogy 80 valahány. Anyám ott helyben elejtette állkapcsát az ámulattól, és észre is vette, hogy a kisvárosban élő idősek milyen szépek, fiatalosak, egészségesek, fittek stb. pedig nem egy gazdagoknak fenntartott nyaralóvárosban töltötte az idejét. Anyám meg is jegyezte, hogy 40 évi kemény fizikai teljesítménybéres munka után, ez lenne a minimum, amit elvárna nyugdíjas korára. No, hazatérte után pár évre 40 évi munka után leszázalékolva nyugdíjba is ment, a minap kapta meg az átsorolását öregségire, ami pár ezer forinttal kevesebb összeget jelent neki. Mondanom sem kell arcpirítóan kevés nyugdíjat kap.