A magyarországi közállapotok iránti érdeklődésem a mínusz tartományba süllyedt. Ne töltsük az időnket felesleges dolgokkal, foglalkozzunk olyasmivel, aminek értelme van.
Mint tudjuk, minden ember kétszer végzi el az iskolát: egyszer gyerekkorában, aztán amikor a gyereke jár iskolába, vele még egyszer. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy éppen most vagyok újra első osztályos, first grade-be járok, a kislányommal „járom” végig újra az általános iskolát. Neki az olvasás és a számolás érdekes, nekem maga az iskola. Figyelmesen hallgatom, amikor itthon az iskoláról beszél, mert feltárul előttem egy másik világ, mint amit eddig ismertem.
Az iskolának, persze, mindig vannak jó és rossz oldalai. Egy csapás, mióta arról tanultak az első osztályban, mitől olvadnak az északi sarkon a jéghegyek, és az miképpen befolyásolja az északi-sark élővilágának belső változásait, különös tekintettel a jegesmedvék hőháztartására. Először örültem, hogy a kislányunk állandóan lekapcsolta az égve maradt villanyokat. Azt nem tudom, hogy a jéghegyeknek ez mennyit használt, de a mi villanyszámlánknak jót tett. Akkor kezdtem kicsit aggódni, amikor Rebi már nemcsak mögöttünk kapcsolgatta le a villanyokat, hogy a jeges mackóknak segítsen, hanem előttünk is. Lassan már a vaksötétben ücsörgünk, hogy a maciknak jó legyen. Félhomályban előre tartott kézzel botorkálunk a lakásban, hogy miattunk semmi olvadás ne következzen be. Jó szülő nem rombolja le az iskola nevelőhatását.
Nem tudom, hogyan lehet még szigorúbban fogni bennünket, de lehetséges, hogy az égőket majd ki kell szerelnem, nehogy bűnbe essek, és felkapcsoljam a villanyt, és azzal valamelyik mackót megtámadjam. A helyzet súlyosbodik, mert miután az Orbán-rendszer értelmetlen elemzése helyett esténként az angol futball-bajnokságot nézem nagy élvezettel, már megesett, hogy Rebecca le akarta kapcsoltatni a Chelsea-Manchester United meccset, mialatt mi sakkozni kezdtünk. Ne menjen a tévé feleslegesen. Csak úgy tudtam megúszni, hogy azt mondtam: ha nem nézhetem a meccset, akkor megírok egy cikket a fasisztáknak hízelgő Köves Slomó rabbiról és egy Stumpf András nevű ismeretlen ember náci írásáról, és az sokkal több energiát termel, mint a focimeccs. Különös tekintettel a billentyűkre, amelyek tízszer akkora hőt termelnek, mint a Manchester United, ha a nácikkal cimboráló Köves Slomóra gondolok, aki a nyilas színházat alapító párt segítségével harcol a többi zsidó szervezettel szemben. Felejtsük el a szalonképtelen, szélsőséges, áruló és korrupt zsidó rabbikat, velük együtt a pártszolgálatos firkászokat, és inkább sakkozzunk. A United úgyis egyenlített.
Ez hatott.
Visszatérve az iskolára: nemcsak arról van szó, hogy ezek az iskolák mennyivel gazdagabbak, mert mi szerettük első osztályban a kisiskola vaskályháját, amiben rakni kellett a tüzet. Boldogok voltunk felsős korunkban, amikor Borzán bácsi begyújtotta a cserépkályhákat, és azok rendszeresen felrobbantak, és elmaradt aznap az iskola. Ezért nem babonázott meg, hogy egy vidéki amerikai kisvárosnak öt önkormányzati iskolája van, mindegyiknek egyenként olyan színházterme, amivel boldogan cserélne bármelyik magyarországi városi művelődési ház, valóságos sportkomplexumokkal. Ahova a mi kislányunk jár, annak az iskolának műfüves villanyfényes pályája van. Az iskola saját televíziós stúdióval rendelkezik, olyan kamerákkal, amilyeneket magyarországi professzionális televíziókban láttam. Ez állítólag szülők ajándéka, Rebinek is van egy osztálytársa, akinek a mamája a CBS-nél dolgozik. Az iskola minden reggel tévéműsorral kezdődik, a diákok elmondják a napi programot, beszél az igazgató, elmondják az időjárást, az iskolai és más fontos híreket. Minden osztályban elektronikus táblák, DVD-kivetítők, internet-kivetítés, az iskolának hatalmas könyvtára van egy számítógépes laborral, amelyben harminc PC és Macintosh számítógép található, minden gyereknek saját komputere van. A zeneterem egy kis koncertterem is, minden hangszerből annyi, hogy jusson az osztályban minden gyereknek. A szemléletről annyit, hogy a falon megfér egymás mellett Bach és John Lennon képe.
De a pénznél fontosabb az emberi érték, noha én mindig úgy gondoltam, hogy a kettő szorosan összefügg: ahol nincs sok emberi érték, ott nincs sok pénz sem, és éppenséggel Magyarország nem cáfolt rá erre a mezítlábas elméletre, ahogyan Amerika sem, fordított értelemben. Ezért sokkal nagyobb élmény találkozni azzal a szemlélettel, amiből a későbbi gazdagság fakad. A gazdagság a szabadság eredménye. Itt nem akarnak semmiféle ideológiát ráerőltetni a gyerekre, azt a családra bízzák, itt azt akarják kihozni a gyerekből, ami benne van, és ehhez nyújtanak segítséget. Főleg azt tanulják meg, hogyan oldjanak meg problémákat. A kislányunknak szerencsére ez a természetes, az ő kisujját nem csavargatja egyetlen lelkibeteg katolikus pap sem hittanórán, mint ahogyan például a miénket csavarta, pedig akkor még szocializmus volt, de akkor is az volt a szöveg, hogy erkölcsre szükség van, tanulja meg a gyerek, mi a jó. Azt éppenséggel nem tanultuk meg, csak az elnyomásra, a személyiség lábbal taposására való érzékenységünk fejlődött ki, miután megértettük, hogy az a megfélemlítés, amiben részünk van, az nem normális. A kislányomnak fogalma nincs erről, neki a szabadság és az emberi méltóság tiszteletben tartása természetes. Nekem nem, mert én a porosz szemléletű magyar iskolába jártam. Itt is vannak ugyan végletek, mert azt az iskolát például eleve kizártuk, ahol a gyerek óra közben azt csinál, amit akar, odamegy, ahova akar, nem korlátozzák, nehogy lelki sérülést okozzanak neki. Állítólag ez csak az én előítéletem, mert ez is jól működik, de azért úgy gondoltuk, az anarchia és a megfélemlítő vasfegyelem között még vannak fokozatok, például belefér a kettő közé a tisztelet, az emberség, az empátia, a szorgalom és a szabadság rendje.
Én jó tanulónak számítottam, mégis mindig félve mentem a magyar iskolába. Az én kislányom szerintem sokkal többet tud, mint én ennyi idős koromban, de nem ezen múlik. Ő soha nem fél, amikor iskolába kell mennie. Normális a gyerek, tehát boldog, ha kimaradhat egy napot, de amikor mennie kell, nem szorong, ahogyan mi szorongtunk minden reggel. Nem kell attól tartania, hogy felsül, leég, leszidják, megalázzák, ha valamit nem tud, és abból valami nagy baja származik. Nem a félelem inspirálja, hanem a környezet. Ha valamit nem ért, megmutatják neki, amíg meg nem érti. Először aggódtam, hogy mi lesz, ha nem lesz olyan szigorú tanára, mint a Kampfmüller tanító néni volt nálunk, akkor tanul-e majd valamit. De úgy látom, hogy tanul. Az biztos, hogy az északi sark olvadásáról például többet tud, mint én. De azt látom, hogy mindenféle terror nélkül, a kislányunk legszívesebb elfoglaltsága az olvasás, a legnagyobb öröme, ha számolhat vagy ha rajzolhat. A kapáslövései is jók, a fejelési technikáját kell még csiszolni, mert nyurga, magas lány, ugyanis futballozni is tanulnak. A tanítónő sógora mesterszakács, akit néha a tévé főzőműsoraiban lehet látni.
Az igazi döbbenet számomra az, amikor meglátom, hogy az igazgató minden reggel kiáll az iskolabuszok fogadására. A buszokról leszálló összes, még egyszer mondom: összes gyereknek nemcsak köszön, hanem mindegyikkel kezet fog. Minden áldott nap. Amikor vége van az iskolának, akkor már nincs mindenkivel kézfogás, csak köszönés, de az igazgató minden nap ott áll a buszoknál addig, amíg az utolsó gyerek is fel nem száll, és el nem indul haza. Ezek a gyerekek meg vannak tisztelve, és azt is lehet érezni, hogy van egy felelősség irántuk. A tanárok emailben tartják a szülőkkel a kapcsolatot, ha bármi gond van az iskolában, azonnal küldenek a telefonra egy emailt. De néha az igazgatótól is jönnek emailek, egészen meglepőek. Néha csak egyszerű jókívánságok. Néha jó tanácsok, nemrég például azt írta az igazgató, hogy a szülők figyeljenek oda a gyerekekre, időben menjenek ágyba, pihenjék ki magukat, aludjanak jól, reggel igyanak egy kellemes kakaót, kiadós reggelit fogyasszanak, hogy jól érezzék magukat az iskolában.
Az igazgató megszólítása egyébként Mr. T., mert Mr. T neve „T” betűvel kezdődik, de olyan hosszú és bonyolult, hogy azt senki nem tudja kimondani. Ezért mindenki, a gyerekek is, csak egyszerűen Mr. T.-nek szólítják. Emlékszem, hogy nálunk javában ment még a szótagolva olvasás ilyenkor, a mi kislányunk folyékonyan ír és olvas magyarul és angolul, úgy kezeli a komputert, mint én, ha valamit nem tudok, tőle kérdezem meg. Újságot szerkesztenek, kis “könyveket” írnak. A kislányom kész sztorikat ír és visz az iskolába már most, amikor mi még nem is tanultuk a “fogalmazást”. Ezek nem arról szólnak, hogy mit lát a teremben, hanem arról, hogyan gondolkodik más emberekről, helyzetekről, emberi értékekről, egymás tiszteletéről, a szabadságról.
Az iskolai műsorok külön élményszámba mennek, ezeket nem végigszenvedjünk, hanem élvezzük. Lazák, kedvesek és nagyon profik. A szülői közönség nagyon bátorító és lelkes, Amerika igazán gyerekközpontú társadalom. A gyerekek születésnapjai majdnem kisebb esküvővel érnek fel, a legváltozatosabb ötletekkel: nálunk két éve egy bűvész volt, és a köré szerveződött a party, tavaly egy közeli víziparkban ünnepeltek lubickolva a gyerekek. Nekem eddig a legjobban az “Eddy goes to Hollywood” ötlet tetszett, az egész szülinap a színészet és a filmgyártás témát dolgozta fel, mert Eddy színész akar lenni, és ha egy gyerek hétéves korában tudja, hogy mi akar lenni, akkor Amerikában az is lesz. Mindez a legtermészetesebb módon, masinisztának vagy színésznek lenni egyformán érdekes dolog. Az amerikaiak nem ijednek meg a színpadtól, ha ki kell állniuk beszélni, mert nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy leszólják, kritizálják, állandóan fikázzák őket. Döbbenetes az a szabadság, ami ezeken a gyerekeken látszik. Nem izgulnak, nem félnek, természetesek, felszabadultak és mégis fegyelmezettek. Ijesztgetés, fenyegetés, megfélemlítés, kiabálás nélkül követik a tanári utasításokat, nincs eszetlenség, fejetlenség, ordítozás, és amikor elkezdődik a produkció, mindent beleadnak. Cinizmusnak nyoma nincs.
Az egyik műsor után azt találtam mondani, hogy ezt kellene megmutatni Hoffmann Rózsa oktatási államtitkárnak és kereszténydemokrata barátainak, akik a gyerekverés hívei. De mit értene meg ebből Hoffmann Rózsa? Megjegyzem, Amerikában tilos megütni egy gyereket, nemcsak az iskolában, hanem otthon is. Van emberi méltósága a gyereknek is. Ezt már gyerekkorban megtanulják. Az iskolában egyformán ünnepelték a Hannukkah-t, a Karácsonyt és a Kwanzaa-t, az afrikai amerikaiak ünnepét. Felekezeti iskolákat egyáltalán nem támogat az állam, Rebi preschoolba zsidó iskolába járt, azért fizetni kellett, de ha valaki presbiteriánus, lutheránus vagy a kevés számú katolikus iskolák valamelyikébe járatja a gyerekét, azért is fizetni kell. Az állam egyetlen cent normatív támogatást nem ad felekezeti iskoláknak, és ezt itt mindenki normálisnak tartja. Ha valaki speciális iskolába akar járni, akkor azt fizesse meg, ne a közös adóból fizessék olyanok pénzéből, akik nem veszik igénybe ezt a szolgáltatást. Az osztályba járnak fehérek, feketék, ázsiaiak, ezeknek a gyerekeknek természetes, hogy ők mindannyian amerikaiak, ugyanolyan jogaik vannak, és mindenkit ugyanaz a szabadság illet meg.
Vigyázni kell, mert a kislányunk otthon hallja a magyarországi híreket. Pontosan érzi a különbséget. Egyszer azt mondta, nyugtassam meg, hogy neki nem kell magyarnak lennie. Nem vagyok egy nagy nacionalista, de elszorult a szívem. Szegény haza, amelynek ekkora a vonzereje. Aztán megértettem, hogy mit akar ezzel mondani. “Nem – válaszoltam -, neked soha nem kell annak lenned. Szerencsés ember vagy, te született amerikai vagy. Maradj is az.”
Azt nem tudja, hogy az apja utána sír egy kicsit. Mert szeretné a hazáját, ha lenne. De haza csak ott van, hol…
figyelő, látom, nincs szótárad az olvasásomhoz. :)))
Szoktam olvasni Mórát, Gárdonyit .is, Radnótitól tudok fejből is néhány sort.
…
Az nem lehet, hogy ész, erő,…
Nyugodj meg ! Lehet.
Ja, ez már Máray.
Na ettől vagyok időnként depis.
Laci, semmi baj, hisz már bejárta a világsajtót a Fidesz és azon belül Lázár elvtárs megvilágosodása. Többek között bejelentette, hogy elbeszélget egy kicsit Rózsával az új tantervről. Eddig azért nem tudott érdemben erről nyilatkozni, odafigyelni és megakadályozni a hülyeségeket, mert el volt foglalva a Fidesz választási programjának megvalósításával és a demokratikus parlamenti munkával szöszölt. De, majd most odacsap, és lesz nemulass, meg amerikai oktatási színvonal, csak még kérnek 20 évet.
Egy család kiköltözik az USA-ba, a kisgyereket beadják az oviba. Az első szülői értekezleten az óvónő mondja az anyukának:
Vigyék el pszichológushoz a gyereket, megmagyarázhatatlan kegyetlenség, agresszivitás látszik rajta.
Anyuka mondja:
- Miért, miből látszott?
- Égő csigát rajzolt. – mondja az óvónő.
- Égő csigát? De hát ez igen egyszerű. A magyar gyerekek a csigát így hívogatják ki a házukból: Csiga-biga gyere ki, ég a házad ideki.. Talán volt más is?
- Hát, mindenféle sérült madarakat rajzol, például a múltkor egy vak madarat. -így az óvónő
- Hm, hogyan? Ja, igen. Ön nem hallotta azt a kedves magyar mondókát, hogy
csip, csip, csóka, vak varjúcska.?
- Na, jó. De a csonka tehén mégiscsak durva.
- Csonka tehén? Hm,..Ja, igen. Egy nagyon helyes kis dalocskánk van: Boci, boci tarka, se füle, se farka..
..és mondja, kedves anyuka. Semmi vidám, kedves dalocskát nem énekelnek a
magyar gyerekek.
- Dehogynem. Ott van például a Süss fel nap, fényes nap ..kertek alatt a ludaink megfagynak.
A kint élö magyarok témája többször felbukkan. Igaz, régen volt, mikor disszidáltam, 1984-ben, de az akkor Dél-Németországban élö magyarok többsége zárt szellemiségü, a szélsöjobb szlogenjeit ismételgetö csoportot alkotott. Néhányan ki is mondták: “Minek ez a nagy szabadság?”, mert megijesztette öket a sokszínüség, legyen az szellemi síkon, vagy a különbözö nemzetek együtt élése a mindennapokban.
Ma is a (immár Budapesten) körülöttem élök többsége úgy gondolja, hogy a szabadság egyenlö a káosszal. Miközben tanultuk az iskolában, hogy “Szabadság! Te szülj nekem rendet!”
Mostanra megválaszoltam saját kérdésemet két hozzászólással elöbb: Ha a gyerekeinket másképp fogjuk nevelni, más lesz a haza. Legyen autokrácia vagy diktatúra: ha a gyerekeink pici csecsemökoruktól figyelmet és tiszteletet fognak kapni tölünk, felnöttként figyelmet és tiszteletet fognak adni a többi embernek.
Idézem Dorothy L. Nolte-t:
“Ha a gyermek együtt él a megértéssel,
megtanulja a türelmet.
Ha a gyermek együtt él a dicsérettel,
megtanulja mások megbecsülését.
….
Ha a gyermek együtt és az öszinteséggel és méltányossággal,
megtanulja az igazságot és jogszerüséget.”
(a teljes szöveg pld itt: http://ovoda.bp13.hu/index.php?lang=hun&page=cms&spage=showpage&id=1629&mikrohonlap_id=1511)
Nyugodjék békében! – a „ NEM TUDOM” temetése
Donna negyedikes osztályterme nem sokkal különbözött azoktól, amelyeket korábban láttam. Öt sorban hat tanuló ült a padokban. A tanári asztal szembenézett az osztállyal. A faliújságon a diákok kézimunkái. Alapjában véve úgy festett az egész, mint egy tipikus általános iskolai tanterem. Valami mégis másnak tűnt, amikor először léptem be oda. Valami izgalom feszült a felszín alatt.
Donnát, a sokat tapasztalt kisvárosi tanítónőt, aki már több évtizede tanított ugyanazon a helyen. Emellett társadalmi munkában közreműködött az általam szervezett megyei szakmai továbbképzés programban. A program középpontjában azk a módszerek álltak, melyek segítenek a diákoknak, hogy jól érezzék magukat a bőrükben, és kezükbe vegyék sorsuk irányítását.. Donna részt vett a bemutató órákon, és gyakorlatban kipróbálta a látott módszereket. Rám hárult a feladat, hogy megszervezzem az iskolalátogatásokat, és együttműködésre buzdítsam a pedagógusokat.
Helyet foglaltam a terem végében, egy üres padban és figyeltem az órát. A diákok szorgosan dolgoztak valamin, gondolataikat jegyezték le írólapra. A hozzám legközelebb ülő tízéves kislány papírján csupa „NEM TUDOM”-mal kezdődő mondat sorakozott.
- NEM TUDOM berúgni a fociban a gólt
- NEM TUDOM elvégezni a a háromnál több számjegyű osztást
- NEM TUDOM kiengesztelni Debbie-t
Már félig teleírta a lapot és semmi jelét nem mutatta, hogy abba akarná hagyni. Kitartó elszántsággal dolgozott tovább.
Végigsétáltam a padok között, és belekukkantottam a diákok papírjaiba. Mindannyian olyan dolgokat soroltak fel, amelyeke nem képesek
- NEM TUDOK tíz karhajlítást csinálni
- NEM TUDOM elütni a baseball-labdát a bal palánkig,
- NEM TUDOM megállni a torkoskodást.
A dolog kezdte felkelteni a kíváncsiságomat, ezért elhatároztam, hogy megkérdezem a tanítónőt, mi folyik itt. Az asztalhoz közeledve észrevettem, hogy ő is buzgón ír. Jobbnak láttam nem zavarni.
- NEM TUDOM rávenni John anyukáját, hogy bejöjjön a fogadóórámra.
- NEM TUDOM rászoktatni a lányomat, hogy tankolja tele a kocsit
- NEM TUDOM megértetni Alennel, hogy szép szóval próbálkozzon az ökle helyett.
Hasztalan próbáltam megállapítani, miért ilyen lehangoló témát választottak, miért nem pozitív tartalmú mondatokat írnak inkább.. Visszamentem a helyemre, és onnan kísértem figyelemmel a fejleményeket.. A diákok még tíz percig dolgoztak, a legtöbben teleírták a lapokat. Néhányan egy másikat is elkezdtek.
-Fejezzétek be a mondatot, újhoz már ne fogjatok hozzá! –jelezte Donna utasítása a feladat végét.. Ezután félbehajtották a papírt, kivitték a tanári asztalhoz, és bele tették egy üres cipődobozba.
Miután valamennyi lapot összegyűjtötték, Donna a halom tetejére rakta a sajátját. Lezárta a dobozt, a hóna alá kapta, és kivonult vele a teremből az előcsarnokba. Az osztály a nyomában én meg az övékben.
Félúton megállt a menet. Donna belépett a gondnok szertárba, és némi kotorászás után egy ásóval bukkant elő. Egyik kezében az ásóval, a másikban a cipődobozzal kivezette a gyereksereget az iskolaudvar legtávolabbi sarkába. Ott ásni kezdtek.
Eltemetik a „NEM TUDOM”-okat! Az ásás több mint tíz percig tartott, mert a negyedikesek többsége részt akart venni a munkában. Jó háromnegyed méternél abbahagyták. A „NEM TUDOM”-os dobozt elhelyezték a gödör fenekén, és gyorsan ráhányták a földet.
Harmincegy tíz-tizenegy éves fiú és lány állta körül a friss sírhantot, amely alatt a cipődobozban mindegyiküknek legalább egy oldalnyi „NEM TUDOM” mondata pihent, akárcsak a tanítónőjüknek.
- Fogjátok meg egymás kezét, és hajtsátok le a fejeteket!- adta ki az újabb utasítást Donna A gyerekek szót fogadtak, körben összefogództak, és leszegett fejjel várták a továbbiakat.
- Barátaim- kezdte méltatni az eltávozottat Donna – azért gyűltünk itt ma össze, hogy megemlékezzünk a „NEM TUDOM”-ról. Amíg velünk volt a földön, többé- kevésbé mindannyiunk életét befolyásolta. Neve sajnálatos módon gyakran elhangzott minden középületben: iskolákban, polgármesteri és kormányhivatalokban, sőt, még a Fehér Házban is. Ezennel örök nyugalomra helyeztük, és fejfát állítunk neki. Túlélték testvérei, a „MEGTESZEM”, az „AKAROM”, a „MOST MINDJÁRT”. Nem olyan jól ismertek, mint híres rokonuk, és egyelőre bizonyosan nem olyan erősek és hatalmasak. A ti segítségetekkel egyszer talán még jelentősen hatást gyakorolnak a világra.
Nyugodjék békében a „NEM TUDOM”, s mi, jelenlévők valamennyien folytassuk nélküle életünket! Ámen!
Miközben a búcsúztatást hallgattam, ráeszméltem, hogy ezek a gyerekek SOHASEM FELEJTIK EL EZT A NAPOT. Cselekedetük a való életet jelképezi. A szellemesen kigondolt szertartás olyan élményt nyújt nekik, amely örökre megragad tudatukban és tudatalattijukban
A”NEM TUDOM”-ok leíratása, eltemetése és a búcsúbeszéd jelentős fegyvertény volt a tanítónő részéről, de ezzel még nem fejezte be. A gyászbeszéd után visszavitte a gyerekeket az osztályba, ahol tort ültek.
Keksszel, pattogatott kukoricával és gyümölcslével ünnepelték a megboldogult „NEM TUDOM”-ot .A ceremónia hátterében Donna vastag kartonból sírkőformát vágott ki, a tetejére felírta az elhunyt nevét, alá, pedig a szokásos formulát: Nyugodjék békében! Legalulra a dátum került.
A papír sírkő a tanév hátralevő hónapjaiban az osztályt díszítette. Ha a gyerekek nagy ritkán megfeledkeztek magukról, és kicsúszott a szájukon, hogy „NEM TUDOM”, Donna a „Nyugodjék békében” feliratra mutatott. Erre az illető észbe kapott, hogy a „NEM TUDOM”-nak vége, és helyesbítette a kijelentését.
Én nem tartoztam Donna tanítványai közé, éppen én tanítottam valamikor őt. Ezen a napon azonban felejthetetlen leckét kaptam tőle.
Most évek múltán is, valahányszor meghallottam, hogy „NEM TUDOM”, megjelenik előttem a temetés. Az akkori negyedikesekkel együtt én is megjegyeztem magamnak, hogy a „NEM TUDOM” kimúlt.
Chick Moorman
Váci Mihály:
Szelíden, mint a szél
Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg – nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
– fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak, s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet – égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
– így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott – azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítettem
és szálltam én sebezhetetlen:
– fényt tükrözök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.
Gonoszka
2012. február 7. kedd
13:42
Valóban nincs szótáram, de így jártam. Nincs kétségem, hogy szoktál olvasni, én csak a megértésre próbáltam példát hozni.
Egyébként Márayra visszautalva, ő volt az, aki szóba sem akart állni magyarokkal (néha megértem). Egyébként, ha nem lenne mostanság „kötelező” (Wass Albert társaságában), akkor lehetne a jó és a rossz oldalairól is beszélni, őszintén.
Ha megtennéd, hogy szótártalanul írsz, biztos jókat tudnánk „beszélgetni”.
Mi hasonló iskolába járatjuk a gyereket itt BP-en, Waldorfba…
Szegény az iskolánk, de a miénk (még) nyolcadikig elvagyunk (most hetedikes) de aztán lesz igazán “izgalmas”. Úgy terveztük hogy felkészülünk amíg leérettségizik és akkor lépünk le de naivnak bizonyultunk, már megint. Ezt – ami lett és ami lesz senki nem gondolta, (mármint a baráti körben) hiszen értelmetlen – a mi szemszögünkből.
Egyre gyakrabban kapunk a szívünkhöz, már alig van nyugalom itthon, minden napra jut valami abszurd sztori a közeli ismeretségben.
Én nem is akarom hogy a gyerek ide kötődjön, ha elmegyünk ő már nagyon is érezni fogja a különbséget.
Nekem a kultúra a magyar. Bartókra itthon is tudok sírni, Adyra is és az újabbakra is. Kintről szeretnék mégis, honvággyal ha kell.
A gyereknevelésben legfontosabb a példamutatás ami nálunk kevés helyen valósul meg.Amikor egy országban olyan lehet a köztársasági elnök aki lopott anyaggal szerzett doktori címet.Ahol egy volt miniszterelnök ideggyengének nevezheti a TV.-ben a regnáló miniszterelnököt.Amikor a szülő megmagyarázza a gyerekének,hogy azért kapott rossz jegyet,mert hülye a tanítónéni.Amikor a gyerek azt hallja úton útfélen hogy mennyit lopnak a politikusaink és ebből milyen jól élnek amíg az ő szülei hiába dolgoznak mégis nélkülözniük kell.Sajnos itt már a becsületes emberre nem fölnéznek,hanem llenézik.Ahhoz amit Bartus úr leírt,igényes emberek is kellenek.Amikor politikus kimond olyat, hogy mit számít most a sajtószabadság,amikor emberek éheznek?Mikor a politikus nem látja az összefüggést akkor más aki csakugyan éhezik főleg nem.
figyelő, “szótártalanul” csak sírni lehet, nem írni. :(
uzbencének köszönet a NEMTUDOM temetéséért! Fantasztikus!
Megint leszakadtam.
Gonoszka
Ha nincs mese, hát nincs mese, veszem a lapot. Ha harc hát legyen :-)))
Örülôk ennek az irasnak, milyen jo érzés egymasra figyelni! Nem tudjak, hogy mitöll fosztjak meg magukat azok, akik nem igy élnek…
Egyébként, a humorérzék nemcsak ebben az irasban mutatkozik meg…(((, valaki azt mondta, hogy csak most fedezte fel…
A kontraszt egészen rendkivüli a lenini idézettel, amivel a cikk indul…
(?) Ahányszor elmegyek, megszakad a belépésem, újra be kell jelentkeznem.
Mit akarsz harcolni? Hagyd már Orbánra a harcot és nehogy a Selmeczi védjen téged! :))
*
Köszönöm Bartus úr!
Laci :
No problem :)
Majd előkészítek egy jókora integrált bukót. Csak alá kell vennie egypár sapkát , hogy ne lötyögjön a fején. Kell még vastag ruha is .Kessztyű és magasszárú cipő. Egy gyermek védelmére fokozottan kell gondolni.
Téged vittelek bukó nélkül is , bár a nejed falfehér volt :D :D
OK :)) Köszi Geyza.
Mi a briteket valasztottuk, nincs iskolabusz, de az iskola hasonlit az amerikaira, minden reggel osszegyulnek, egyutt kezdik a napot mesevel, verssel, enekkel. Szerdan reggel kiosztjak a dicsereteket, van aki kedvessegeert, jo teljesitmenyeert, sportert, szep kezirasert kapja. Mi a gyerekekkel augusztusban erkeztunk, a lanyom eloszor a szep, igenyes onallo hazifeladatert kapott, holnap masodszor a matematikaban valo jartassagaert kap majd dicseretet. Fiamat azert dicsertek meg, mert hamar beilleszkedett az uj iskolaba, es sok baratot szerzett. Nalunk is van a suliban Ipad, tudjak hasznalni a Power Pointot, mas vilag…
Köszönjük e kis vidám irást.
Barátaimmal ámulva olvastuk.
Kicsit méla nosztalgiával gondoltunk vissza a mirajtunk gyakorolt
hazafivá nevelésen, ami a Csenki óvoda után kezdődött 1939-ben.
Össze gyűjtöttünk néhány folyamatosan rajtunk gyakorolt
nevelési ösztönzőt:
-kegyes figyelmeztetés pl “te isten barma”, “megint ilyen hülye vagy” stb
-szóbeli szidás, egyszerűen, orditozva vagy megszégyenitéssel
-koki
-fülhúzás
-pofon tanitó által
-egymás pofoztatása egyet én, egyet ő
-pajeszhúzogatás, egyszer vagy kiszámolva
-tenyeres nádpálcával, súlyosságtól függően többször
-körmös nádpálcával
-fenekes nádpálcával vagy fejesvonalzóval meghajolt testhelyzetben
-fenekes nádpálcával vagy fejesvonalzóval padra fektetve
-sarokba állitás
-sarokba tédepeltetés simán
-sarokba tédepeltetés búzára, kukoricára
-tanitás után bezárás
-a debreceni piari gimnáziumban ezekhez még klf baromságok
pl egyik tanár 6-8 kulcsból álló kulccsomóját, lóbálva gurult méregbe
mindenki a pad alá, mert repült a kulccsomó ki tudta merre.
.
Mindezek a “leventében” klf csukógyakorlatokkal, véget nem érő
helyben járással és futással verekedéssel stb folytatódott függően
a leventeoktató úr találékonyságától
.
E leirt fegyelmező nevelésmódok nemcsak megengedettek,hanem
kötelezően elvártak voltak a nevelőktől. Egyesek szinte kéjelegve
gyakorolták.”Jó hirüket” hallva szinte előre rettegtünk, ha ilyen tanár,
tanitó vagy más nevelő “kezealá” kerültünk. Igy lettünk mi “hazafiak”.
Különben is a kölyköket nevelni kell, nehogy kinyiljon a szemük.
.
E nevelési módszereket az iskola ugyan már kinőtte. Ezen átesve
nem csodálkozhatunk, hogy mi itt tartunk, ott meg a leirtak szerint.
Kedves Bartus Laci!
Nagyon szép ez az írás, és nagyon-nagyon szomorú. Nem csak a vége.
Bizakodóbb vagyok Önnél, oviéknak köszönhetően kezdenek éledezni a pedagógiai műhelyek, és Hoffmann Rózsa kivételével tudós pedagógus csak a demokratikus iskolában gondolkodik.
Az USA és hazánk ilyen finom összehasonlítása a legtöbbször keserves érzéseket hoz föl, akármit is nézünk. A tények csak tények. De amikor így leírja valaki, hogy mi megy ott és itt, az szívszorító szerintem. Sajnálom a magyarok tömegeit ha arra gondolok, hogy az USA mennyire emberibb.
Az élet fogalma az ellenkezőjét jelenti az USA-ban.
Itt van a kontraszt, Keresztury Tibor zseniális írása. A kiskosztüm visszatér. Nagyon érdemes elolvasni.
http://www.litera.hu/hirek/a_kiskosztum_visszater
Gonoszka
2012. február 7. kedd
17:21
De Gonoszka, ha a „főnök” harcol, akkor én miért ne (a harcom irányultsága persze nem biztos, hogy ugyanaz).
Selmeci Igazmondó Gabikát meg egy kiflicsücsökkel leszerelem.
15 éve élek Londonban. Megtaláltam magam, szakmát váltottam, designer lettem, szabad vagyok, azt csinálok az életemmel, amit karok. De most értettem meg honnan jönnek a korlátok, a szorongás az örök kisebbségi érzés. Pedig sikeres vagyok, voltam, de mindig szorongtam az iskolaban. Mindig. Ezt soha nem lehet kiheverni.
De legalább most értem. köszönöm. Nagyon jó írás.
túlavasúti! A nevelési módszerek felsorolását olvasva kirázott a hideg. Egy-két kivétellel mind ismerös, akár az iskolából, akár otthonról. Ilyen tömegben olvasva felébrednek a régi emlékek, tegyünk meg mindent, hogy a mostani gyerekek másképp járhassanak iskolába!
Persze a pszichopata tanároknak és szülöknek is segítségre van szükségük, hiszen miért lettek ilyenek? Hoffmann Róza, ha fel tudná fogni, inkább továbbképzésre küldhetné a taneröket.
Azért Bartus úr elkövetett egy szarvashibát ebben az írásában kérem !!!!
Közös nevezőre hozta magát Lázár Jánosal.
Sírok !
Bartus úr ezt írta:
“…én mindig úgy gondoltam, hogy /…/ ahol nincs sok emberi érték, ott nincs sok pénz sem …”
Ez már-már egyenértékű azzal, hogy:
“Akinek nincs semmije az annyit is ér”
brrrrrrrr
Ha egy hatalom azt akarja, hogy tiszteljék, tiszteletreméltónak is kell lenni. Ám a mai hatalom nem hogy megakadályozná az állam lezüllesztését, de élen jár benne. Semmibe veszi az évezredes íratlan szabályokat, ezer éves bástyákat támad, a törvények fölé helyezi magát, pártcélokra használja a rendőrséget, zaklatja és provokálja békés, törvénytisztelő polgárait. Napról napra hordja össze a gyúlóanyagot és közben a tűzzel játszik” – ezt mondta Orbán Viktor Fidesz-elnök. Igaz, ezeket a mondatokat még 2007-ben fogalmazta meg a március 15-i, ünnepi beszédében. Az erről szóló videó-felvételeket most újra mind többen osztják meg a közösségi portálokon, egyfajta visszatekintésként arról: mit mondott egykor az azóta újra kormányfőnek megválasztott Orbán Viktor.