Bartus László: Az összefogás hamis mítosza 2012. február 8. szerda 4:59

Komolyan elhitték egyesek, ha a demokratikus ellenzéki pártok és szervezetek összefognak, akkor le lehet győzni Orbán Viktort. Az önámítás nem ismer határokat, egyesek még azt is feltételezik, hogy az ellenzéki összefogás elég lehet arra, hogy 2014-ben kétharmados győzelmet arasson a demokratikus oldal. Az még eszébe jut némelyeknek, ez sem mindenkinek, hogy egy nem kétharmados győzelem semmit nem ér, mert a Fidesz alaptörvénye lehetetlenné tesz egy nem fideszes kormányzást. Az Orbán-rendszer teljes felszámolása nélkül nemcsak nem érdemes, de nem is lehet kormányozni, mert a beépített aknákat azonnal felrobbantják az új kormány alatt. Elég, ha a Fidesz által irányított Költségvetési Tanács nem fogad el egyetlen költségvetést sem. A rendszeren belül elképzelhetetlen nemcsak a rendszerváltás, de még a kormányváltás is. Ezt a jogtipró helyzetet egy választási részvétel legitimálja. Az ellenzéknek csak egyenlő jogokat és feltételeket biztosító, demokratikusan kiírt választáson szabadna részt vennie. Erre viszont csak azután van esély, ha az Orbán-rendszer összeomlott, az illegitim intézkedéseit egy tollvonással eltörlik, és új demokratikus választásokat írnak ki. Az Orbán-rendszer csak úgy dőlhet meg, mint az összes diktatúra: amikor betelik a pohár, kimegy kétmillió dühös ember az utcára, és nem mozdul, amíg le nem mond, vagy el nem menekül a diktátor. Ha lenne esély a rendszert választásokon megdönteni, akkor nem is lenne szükség a megdöntésére.

Megtéveszti a demokratikus gondolkodású ellenzéket, aki azt a látszatot kelti, hogy egy ellenzéki összefogás eredményes lehet. Ez tévképzet. Ráadásul a probléma lényege nem az, hogy megosztott az ellenzék, hanem az, hogy együtt is kevesebben vannak, mint Orbán támogatói, ahhoz pedig különösen kevesen, hogy rendszerváltó többséget szerezzenek a Fidesz választási törvénye szerint. Nem a kisebbséget kellene egybekényszeríteni, hanem a többséget megnyerni, de még ez sem elég. Ellenzéki „összefogásnak” azért sincs értelme, mert attól, hogy összevonjuk az almát, a körtét, a szilvát és a dinnyét, hogy mostantól „gyümölcs” néven versenyezzenek a kertet elfoglaló kígyó ellen, egyáltalán nem biztos, hogy valamennyi körte-, szilva-, alma- és dinnyeszimpatizáns szavazata automatikusan összeadódik, és valamennyien a „gyümölcsre” fognak szavazni. Lesz olyan körteszavazó, aki nem szavaz a „gyümölcsre”, ha abban a szilva is benne van. De valamennyi szavazónak problémát okozhat, hogy a „gyümölcs” csak egy fogalom, annak se színe, se szaga, se íze nincs. A körtéről lehet tudni, micsoda, a „gyümölcs”-nek nincsenek konkrét tulajdonságai. Ha az emberekben azt a látszatot keltik, hogy itt demokratikus szavazás van, akkor úgy kezdenek el gondolkodni, mint egy demokratikus szavazás esetén. Tudni akarják, kire és mire szavaznak. Itt azonban a demokraták nem igazi választást akarnak kínálni, hanem a rendszert akarják megdönteni, a diktatúrát akarják felszámolni. Diktatúrákban azonban a választás színjáték, a diktatúra leváltására a választási komédiák alkalmatlanok. Egyre jók, hogy legitimálják az elnyomó rendszert.

Ezért megfontolandó, hogy milyen esetben érdemes részt venni a választáson. A kígyó csalással elfoglalta a kertet, és uralma alá hajtotta a kert lakóit. De a kígyó nem legitim a kertben, a kígyó nem lehet választható alternatíva. Kígyóval nem is lehetne egy választáson indulni, főleg nem a kígyó szabályai szerint, és az általa létrehozott rendszeren belül. A kígyó nem leszavazható abban a kertben, amit elfoglalt, a kígyót ki kell űzni a kertből. Ha elfoglalta a kígyó a kertet, uralma alá kényszerítette a kert lakóit, akkor tudomásul kell venni a helyzetet, és ennek megfelelően viszonyulni hozzá. A kígyó nem a barátunk, hanem az ellenségünk. Nem egy közülünk, nem legitim uralkodója a kertnek. Arra nem kapott felhatalmazást, hogy elidegeníthetetlen jogainkat elvegye. Mi engedtük meg neki, hogy becsapjon és hatalomra jusson, szolgaságba taszítson, de attól még nem kell hűséges alattvalójául szegődni. Nem szükséges az uralmát egy álságos választáson legitimálni, hogy győztesnek kiálthassa ki magát az egyenlőtlen küzdelemben. Nem kell azt a látszatot kínálni, mintha a kertben megmaradt volna a szabadság. Aki elfogadja a felkínált részvételt, az elfogadta a parlamenti választás, vagy akár az egész rendszer törvényes voltát is.

A választásokban bízók érve az, hogy csak így lehet legitim módon leváltani az Orbán-rendszert. De legitimációs problémái nem a kertben lakóknak, hanem a kígyónak vannak. Nem az Orbán-rendszer leváltása illegitim, hanem maga az Orbán-rendszer, amely felszámolta a demokráciát, véget vetett a jogállamnak, megpuccsolta a demokratikus alkotmányt. Ezt nem kellene elfelejteni akkor sem, amikor a diktátor éppen álnok mosolydiplomáciába kezdett. Amit ma Orbán konszolidációnak nevez, az nem más, mint az illegitim rendszer külső és belső legitimálása. Akik egyenlő feltételek nélkül részt vesznek a rendszer által kiírt álságos választáson, azok akaratlanul is az orbáni konszolidációt segítik, legitimálják az illegitim rendszert. Ha az ellenzék egyetlen orbáni választáson is részt vesz, azzal hitelesíti a jogfosztó alaptörvényt, a sarkalatos törvényeket és az illegitim választási törvényt is. Itt egy párt szabta magára a választási törvényt, ha valaki nem tudná.

Az ellenzéki „összefogásnak” akkor van értelme, ha meghatározza azt a demokratikus minimumot, amely a választáson való részvétel feltétele. Ha ezt teljesítik, akkor részt kell venni a választáson, függetlenül attól, hogy az milyen eredménnyel jár. De akkor sem érdemes feloldódni egy „gyümölcs” jellegű választási szövetségben, elegendő lenne, ha a körzetekben megállapodnának a legesélyesebb ellenzéki jelölt személyében, akit mindenki támogatna. Ha a Fidesz nem hajlandó korrekt választási feltételeket teremteni, meggondolandó, hogy érdemes-e egy csaló választási komédiában részt venni, és a rendszert legitimálni.

Kétséges ma már, hogy az Orbán-rendszer demokratikus úton leváltható-e. Ahogy Ádám és Éva önként lemondott a szabadságáról, és alárendelte magát a kígyónak, amikor az becsapta, úgy Magyarország is önként lemondott a szabadságról, és alárendelte magát a kígyónak, amikor az Orbán-rendszer alaptörvényét és a fülkeforradalom hazugságát elfogadta. A tényleges helyzetet egyetlen fotó fejezi ki pontosan, amikor Vágó Gábor LMP-s képviselő láncokat szorítva, lábát felemelve, próbál ellenállni annak, hogy a rendőrök elhurcolják. Ez a kert valódi képe, ez a valós helyzet. Az elhurcoltakat kiengedték, hogy most játsszák el kijelölt szerepüket egy demokratikusnak hazudott választáson. Azt nem szabad elfelejteni, hogy amíg a kígyó törvényeit és szabályait a kert lakói elfogadják, addig a kígyó legitim módon uralkodik.

Az „irányított” demokrácia nem demokrácia, ez játék a szavakkal. Ma az adja a hitelesség hamis látszatát egyeseknek, ha nem nevezik nevén a kígyó rendszerét, szépítik a helyzetet, és a szélsőségesség vádját sütik azokra, akik a rendszert felismerik és megnevezik. Ez a kígyó szolgálata. Az ellenzék minden esetben végigjárja a szembesülés keserves útját, mire rájön, hogy diktatúrával szemben csak egyetlen védekezés van, a nyílt konfrontáció. Aki engedi, hogy a demokrácia hamis látszatát fenntartsák, a rendszerbe őt magát is bele tervezzék, az elveszett. Annak nincs esélye, hogy a diktatúrát legyőzze.

Ezért helytelen, ha bárki azt mondja a kígyó hatalmára, hogy az nem diktatúra, mert ha nem diktatúra, akkor nincs más út, mint elfogadni az elfogadhatatlant, a jogfosztást, a törvényesített választási csalást, legitimálni egy alkotmányellenes puccsot, egyenlő feltételek nélküli választási részvétellel is konszolidálni az antidemokratikus Orbán-rendszert. Aki ezt mondja, az egy puha diktatúrára mond igent, amely a demokrácia látszatát kelti, esélyt ad ugyan arra, hogy politikust játsszon az, akinek ez a hobbija, de Magyarországot ezzel járomba hajtja cserébe. A választási ellenzéki „összefogás” úgy kell Orbánnak, mint egy falat kenyér. Ha egy hazug választáson részt vesz az ellenzék, soha többé nem mondhatja, hogy Magyarországon illegitim rendszer működik, nem állíthatja, hogy a demokratikus alkotmányt puccsszerűen számolták fel, az országot elfoglalta és szolgaságba kényszerítette egy maffia, az alaptörvény pedig megszüntette a demokratikus jogállamot. Az ellenzék a részvételével hitelesíti az Orbán-rendszert. Nem kizárt az sem, hogy sokan nem fognak ebben a szavazási komédiában részt venni a választók közül sem, mert nem akarnak a rendszer részévé válni. Nem kívánnak részt venni a „konszolidációban”, és nem akarják hitelesítem a szavazáson való részvétellel az Orbán-rendszert.

Az „összefogás” demagógiája más szempontból is hamis. Összefogásra és egységes fellépésre szükség van, de nem biztos, hogy a választásokon való részvételhez, hanem annak bojkottjához, és az Orbán-rendszer parlamenten kívüli megdöntéséhez. Parlamenten belül ez már lehetetlen, erre nincs jogi lehetőség. Tévednek, akik a parlamenten kívüli eszközöket kizárólag az erőszakkal azonosítják. Mindent meg kell tenni az erőszak elkerülése érdekében, az erőszak a kígyó fegyvertárába tartozik. A demokrácia képviselőinek semmiképpen sem szabad erőszakos eszközökhöz nyúlniuk, inkább meg kell védeni mindenkit az erőszaktól. A parlamenten kívüli eszközök repertoárja széles, de elsősorban a célt kell meghatározni, és az nem lehet más, mint az emberek felvilágosítása az Orbán-rendszer természetéről és hazugságairól. Az emberek szívében és tudatában kell győzelmet aratni, mert amíg az nem történik meg, addig a legnagyobb nyomor sem lesz képes a diktatúra támogatását megszüntetni. Ha a lakosság előtt világossá válik az Orbán-rendszer természete, hazugsága, akkor két hét alatt képes elkergetni a diktatúrát, ahogyan az Egyiptomban és máshol is történt. Tudomásul kell venni, hogy az Orbán-rendszer nacionalista ideológiája, hazugsága, amely a szabadságot elnyomásnak mutatja, és az „idegen” érdekek elleni védekezés demagógiájára épül, a többséget a diktatúra mellé állította. A nép ezúttal is Barabást választotta. A közvélemény-kutatások megtévesztőek, mert amikor a választónak azt a kígyótól való kérdést teszik fel, hogy a magyar érdeket, földet, vizet, magyar önállóságot, függetlenséget választja-e azokkal szemben, akik olyan külső erőknek és hatalmaknak akarják kiszolgáltatni az országot, akik kirabolják a magyar népet, akkor ne legyenek senkinek illúziói arról, hogy a magyarok többsége erre milyen választ ad. Egészen addig, amíg meg nem értetik velük, hogy milyen ideológia, milyen cél áll e hazugságok mögött. A szélsőjobboldal populizmusa hatalmába kerítette a magyar közgondolkodást, és erre kell megtalálni a választ, mert addig soha nem lesz nyugalom és béke az országban. Az ellenzék azonban nem veszi komolyan, hogy az érzelmekre ható manipulációt kell legyőzni, az ideológiát kell szétzúzni. Amíg ez nem történik meg, nem tudják legyőzni a gonoszságot.

De ha az elsöprő többség a demokrácia oldalán állna, akkor is meggondolandó, hogy az Orbán-rendszer választási komédiájában részt kell-e venni. A részvétel akkor is legitimálná utólag a diktatórikus lépéseket, megakadályozná, hogy egyetlen tollvonással eltörölhető legyen a puccs minden törvénye, élén az alaptörvénnyel, és felelősségre lehessen vonni azokat, akik felesküdtek a demokratikus alkotmányra, aztán megdöntötték azt. Ha az ellenzék részt vesz egy illegitim alaptörvény keretében zajló választási komédiában, akkor legitimálja azt az Orbán-rendszert, amelynek elvileg az alapjait sem fogadja el. A helyzetet ez csak tovább súlyosbíthatja. Ráadásul mindezt a győzelem legkisebb esélye nélkül.

Ha a cél az Orbán-rendszer megdöntése, akkor a legegyenesebb eljárás az, ha az ellenzék a rendszeren kívül marad. Ehhez le kellene mondani a kirakatról, pénzről és szereplésről, a látszatpolitizálásról, a képviselői fizetésekről, a pártok állami támogatásáról, és sok egyéb kedvezményről. Ez azonban elvezethetne a rendszer bukásához. Belülről viszont nem lehet megdönteni a rendszert. Akkor is a nép dönti majd meg az utcán, ha az ellenzék részt vesz csalárd választásokon. Csak legfeljebb később. Ha az ellenzék nem ismeri fel, hogy részvételével legitimálja és életben tartja az Orbán-rendszert, vagy nem vállalja a rendszeren kívüliséggel járó hátrányokat, ami nagyon valószínű, akkor Orbán Viktort és rendszerét hosszú évekre, évtizedekre bebetonozhatja. Az Orbán-rendszert az rengeti meg, ha lelepleződik a természete, ha nem működnek együtt a hazugságával, ha nem kap legitimációt az elnyomottaktól. Ha láthatóvá válik a valóság, az állampárt uralma.

Egyesek fanatizálják a híveiket az ellenzéki „összefogás” mellett, azt a látszatot keltve, hogy ez a legfontosabb. Pedig csak leégés lesz a vége. A kerekasztal potenciális résztvevői közül senki nem meri azt mondani, hogy nem vesz részt az „összefogásban”, még akkor sem, ha komoly fenntartásai vannak, vagy ha az egész kudarcra van ítélve, és a bojkott szolgálná az Orbán-rendszer megdöntését. Legfeljebb arról kellene egyeztetni, milyen feltételei vannak a demokratikus ellenzéknek, hogy egy választáson részt vegyen. Ha ezek nem teljesülnek, nem vesznek részt a színjátékban. Ha meghatároznák a minimális demokratikus normákat, akkor derülne ki igazán, kivel állnak szemben. Akkor viszont mindenki láthatja, mi van a hazug propaganda mögött. Akkor legyen olyan választás, mint amilyen a pártállam idején volt. A krumplileves legyen krumplileves, a diktatúra legyen diktatúra.

Egyelőre az LMP merte megfogalmazni fenntartásait. A 2006-os események értékelését leszámítva, Jávor Benedek elgondolkodtató érveket sorakoztatott fel. A 2006-os események értékelését az LMP-nek tisztáznia kell, mert ha az LMP nem képes tudomásul venni az igazságot, hogy az október 23-i eseményekért és az előzményekért Orbán és a Fidesz felel, akkor nem számíthat a demokraták szavazatára, mert nem a demokraták oldalán áll. Ezzel a hazugsággal csak a Fidesz, a kuruc.info, és a Jobbik ért egyet. Ez nem mellékes kérdés, mert ez lényeges eleme a „kert elfoglalásának, a kígyó hazugságának”. Ezt leszámítva azonban Jávor Benedek olyan kérdéseket feszeget, amelyeket érdemes megfontolni. A demokratikus oldal belső tisztulása fontosabb egy olyan álságos „összefogásnál”, amely nem őszinte, amely ezeket a problémákat elfedi, és semmi másra nem jó, csak az Orbán-rendszer legitimálására, néhány képviselői hely megszerzésére, az állami támogatás megalapozására. Ha egyesek ott akarják folytatni, ahol még abba sem hagyták, ami ezt a helyzetet előidézte, akkor csak mélyítik a gödröt. Ha pedig az Orbán-rendszert legitimálják, az egyre erősebb lesz. Ha ennek a kísértésnek ellenállnak, következetesek lesznek, akkor előbb összedőlhet, mint ahogyan remélik. És azt nem szabad elfelejteni, hogy Orbánnak úgy kell megbuknia, hogy soha többé ne térhessen vissza, és vele együtt megbukjon a szabadságot támadó embertelen ideológia is. Ez pedig nem is lehet másképp, ezért fogalmilag kizárt a választási győzelemre épülő demokratikus rendszerváltás. Ami nem mindegy, hogy ez meddig tart. Ha az ellenzék belesimul a rendszer konszolidációjába, akkor az Orbán-rendszernek lehet néhány ciklusa, amire nem lett volna szükség. Ezért a legrövidebb út mindig az egyenes. Lehet, hogy egyesek élvezik az ellenzéki politizálást, és még néhány cikluson keresztül szívesen folytatnák kedvenc hobbijukat, különösen, ha lehet szerepelni, de a kívülállóknak ez nem annyira élvezetes.

Az ellenzéknek tudomásul kellene vennie, hogy a demokratikus szólamok nem hatnak, mert az Orbán-rendszer hazugsága szerint a demokrácia leple alatt akarják gyarmatosítani az országot. A demokratikus jelszavak hangoztatásával csak a demokratákat tudják megszólítani, az ország nagyobb része azonban a demokráciát az idegen elnyomás eszközének tartja, és elveti. Amíg az ideológiát nem semlegesítik, amíg nem mutatják be annak gyökerét, célját, nemzetellenes voltát, addig nincs esélyük arra, hogy egy demokratikus rendszerváltáshoz a többség támogatását megszerezzék. A magyar lakosság egy hazugság igézete alatt van, nincs tisztában a helyzetével. Ezen semmiféle „összefogás” nem segít. A nagy magyar butaságot fel kell egyszer számolni, mert akkor Orbán után Vona jön, vagy mindig lesz egy újabb Orbán. Ezt a két világháború közötti rendszert nagyon meg kellene tanítani, hogy soha el ne felejtsék, és ne ismételgessék. Az antiszemitizmus betegségéből, ami az Orbán-rendszer alapja, ki kell gyógyítani ezt a népet, különben önmaga sírját ássa. A csavaros magyar észjárásnak még az írmaját is ki kellene irtani, mert a sunyiság nem kifizetődő. Minden együttérzés azoké, akik egyre többen fáznak és éheznek, de arra emlékeztetnénk, hogy semmi más nem történik a szegény magyar néppel, csak az, amit megérdemel. Saját döntéseinek áldozata, amivel ma is képtelen szembenézni, és a tanulságokat levonni. Bele kellene verni abba a kemény turáni fejükbe, amíg nem késő.

Emellett az Orbán-rendszer természetét kell a népnek bemutatni. Az Orbán-rendszernek pedig két arca van: egyrészt ez a Vatikán politikai katolicizmusára (Szent István-i állameszme, Szent Korona-tan stb.) támaszkodó klerikális-fasiszta nacionalista ideológia, másrészt ez egy szervezett lopásra berendezkedett közönséges maffia, amely az államhatalomba beépült, hogy a közvagyonból gazdagodjon. A nagy szavak mögött ez a végső cél áll. Hatalom és pénz. A papok és a lopás. Ezt még Józsi bácsi is megérti. Ezt a két arcát kell megmutatni, lehántani róla Orbán populista demagógiájának álarcát. Föl kell emelni Jézabel szoknyáját, hadd látszódjék ki a mezítelenségének rútsága.

(Folytatjuk)