Frank Tibor: S.O.S. 2011. december 24. szombat 17:10

Hazánk egy olyan újévet köszönt, amely valószínűleg a rendszerváltás utáni időszak eddigi legjelentősebb éve lesz.

És ennek a szónak, hogy „legjelentősebb”, mai tudásunk alapján majdnem kizárólag negatív előjelet adhatunk. Valószínűleg az ország életében igen súlyos, talán tragikus, de legjobb esetben is igen nehéz év következik.

Itt áll hazánk egy soha nem látott, elhúzódó, csaknem az egész világot behálózó és magával ragadó válság közepén, amelyről azt sem tudjuk, hogyan, és azt sem, mikor végződik. Azonban a mi helyzetünk ennél is súlyosabb.

Az ország igen nehéz terheket, közte nagyjából húszmilliárd dollár külföldi adósságot is örökölt a Kádár-rendszertől. Ennél azonban sokkal súlyosabb örökség az, amit ez a rendszer a fejekben és lelkekben hagyott az utókorra. A csendes, lagymatag elfogadás, belenyugvás, beletörődés, kishitűség, mindig másra mutogatás, mindig más a hibás – ezek mind a mai napig kísértenek, ugyanúgy, mint a gondoskodó állam elvárása. Otthonélő honfitársainkkal máig együtt él a szocializmus sok „vívmánya”. „Úgy tesznek, mintha fizetnének, mi meg úgy teszünk, mintha dolgoznánk”. Bár ez sok helyen megváltozott, de például az állami szektorban még ma is sok helyen ez dívik. A gyakran laza munkaerkölcstől kezdve a millió – egyébként igen alacsony színvonalú – állami szolgáltatáson és magától értetődőnek vélt juttatáson, az egyre csak növekvő szabadnapok számán keresztül, egészen az adófizetési (nem) hajlandóságig, mind velünk maradtak. Még generációk múltával is benne van a magyar emberekben az, hogy mindent az államtól várunk el, miközben lehetőleg a minimumot adjuk. Az adócsalás nem minősül bűncselekménynek a nép körében, magától értetődő, ha a fodrásznál vagy az étteremben számlát nem, legfeljebb egy fecnit kapunk.

Persze jó oka van annak, hogy ezek megmaradtak.

Politikusaink a bűnösök, nem a polgár, és ez most nem a felelősség áthárítása. A rendszerváltás után senki nem mondta meg ennek a népnek, hogy lehet keményen dolgozni, versengeni a világgal. Senki nem tanította meg nekik az alapvető pénzügyi ismereteket, és a kapitalizmus intézményei – mint például a tőzsde – sokaknak máig „mumusok” maradtak. Senki nem világosította fel a cucilizmusban ellazult polgárokat, hogy most más világ jön. Ha sikeresek akarunk lenni ebben a más világban, akkor meg kell szabadulnunk a sok beidegződéstől, akkor vállalkoznunk kell, meg kell tanulnunk, hogy a sorsunkért csak mi vagyunk a felelősek, senki más.

A másra mutogatás csak ront a helyzeten.

Az első periódusban túlélésre játszottak azzal, hogy elkótyavetyélték az ország vagyonát. (Ráadásul a privatizált vagyont nem jogos tulajdonosai kapták meg, azok, akiktől annak idején elvették). Az ebből befolyt bevételek valamelyest ellensúlyozták a kiadásokat: a hirtelen elvesztett (valójában az ablakon kidobott) másfél millió munkahelyet segéllyel kellett helyettesíteni. Ez az emberek (főleg a keleti országrészben és ott is elsősorban a cigány lakosság) további kényszerű elkényelmesedéséhez vezetett, mert nem volt munka, a segélyre meg szépen rászoktak.

Lehet, hogy a választók közül sokan a 3,60-as kenyérben reménykedtek, vagy megint SZOT-üdülőbe mentek volna nyaralni. Így a második periódusban megint a régi prókátorok jöttek vissza, mindössze négy évvel a hatalomtól történt megfosztásuk után.  Közben annyi változott, hogy jó néhányan közülük pár év alatt milliárdosok lettek. Javukra legyen mondva, volt egy erőtlen próbálkozásuk a Bokros csomag képében arra, hogy kicsit elmozduljanak a kapitalizmus irányába. Ez a megszorítás-tömeg azonban hosszú távon haszontalannak bizonyult, mert nem követték reformok. A hiány, az adósság növekedése, benne maradt a rendszerben.

A harmadik periódusban jöttek a fiatal demokraták, akikről hamarosan kiderült, hogy már nem annyira fiatalok és még kevésbé demokraták. Amíg élvezték a Bokros-csomag rövidtávú hasznát és a nemzetközi konjunktúra hatásait, az országépítés munkálatai közben többen – a hírek és vagyonbevallásaik szerint – azt is elérték, hogy a környezetük vagyona megtízszereződött a négy év alatt. Reformok azonban ekkor sem történtek, sőt, fokozódott a szocialista típusú adakozás. Talán a legjobb példa erre az évi több százmilliárdot hosszú évekre lekötő lakásprogram volt. (Ráadásul pont Széchényiről, aki a hitelt próbálta hazánkban bevezetni, elnevezni egy ’terv’-szerű ajándékpénz osztogatást!)

Monumentális szocialista ígérgetés közepette folyt a következő kampány, amikor megint visszajöttek a korábban már kétszer is elűzöttek. Milliárdos miniszterek, köztük, aki harminc évesen magánhelikopterrel járhatott munkába és persze nyaralni is, eléggé kontrasztban álltak az általuk továbbra is képviselt szocialista eszmékkel és az adakozó állammal. Egyedül a konzervatívok nem szavazták meg a száznapos programot, amely újabb időzített bombákat épített a költségvetésbe. A szociknak mondott kapitalisták, és a jobboldalinak mondott populisták a választások előtt egymással versengtek az ígérgetésekben, majd a választások után a populista „jobboldal”, az ellenzék, gyakran óriási nyomással hajszolta bele a kormányt a költekezésbe. Reformokra azonban megint csak nem került sor, így maradt a megszorítások után automatikusan újra és újra felbukkanó deficit.

Jött aztán az ötödik periódus, amikor minden kommunikációs csatornán keresztül, soha nem látott ígérgetés-halmazzal árasztották el a választásra készülő lakosságot. Csodák csodája, nem a legnagyobbat ígérő populistákat választotta meg a lakosság, hanem a feleannyit (kb. kétezer milliárd forintot) ígérő szocialista kapitalistákat hagyták a helyükön. Ekkor jött egy mérföldkő, egy általános iskolás szinten dilettáns, de igen elkeseredett és elszánt kitörési szándék: az őszödi beszéd. Azért dilettáns, mert igen naivnak kell szép hazánkban lenni ahhoz, hogy bárki azt higgye, egy ilyen beszéd titokban maradhat. Ezt a rendkívül magas labdát az ellenzék rendesen le is csapta: idióta módon a néhány jól ismert kiragadott szó szólt éjjel-nappal. Így ez a beszéd is, mint sok más, az ellentétes hatást érte el kis hazánkban. Ez is fő oka volt annak, sok mással együtt, hogy a szándékok szintjén végre megindult reformok elakadtak. Maradt a szocializmus, a vívmányokkal és a beépített deficittel együtt.

Különleges előzménye a hatodik korszaknak nemcsak a szocialista-kapitalisták által grandiózusan elk..t nyolc év volt (az eredményeivel együtt, sőt annak ellenére, a lakosság kiábrándultsága 2010-re soha nem látott méretű lett), hanem a populisták által összevissza ígérgetett Kánaán, a megszorítások nélküli jólét végtelenségig ismételgetett frázisai, valamint minden reformkísérlet megakadályozása is. Fémjelzi ezt a korszakot a háromszáz forintos népszavazás, ami mindenki számára világossá tette, hogy a szocializmus marad. Igaz, az csak idő kérdése, mikor veszik fel ezt a népszavazást a Guiness rekordok könyvébe, mint az emberi hülyeség csúcspontját, de ez nem változtat azon, hogy mekkora károkat okozott az országnak. Nemcsak anyagilag. Megerősítette a fejekben a szocialista gondolkodást, amitől ’90 körül radikálisan szabadulni kellett volna.

Az előzményekhez tartozik még (sok más mellett), az ellenzék folytatólagos kísérlete arra, hogy a kormányt illegitimnek tüntesse fel. Állandóak voltak a parlamenti kivonulások és más eszközök, a kordonbontástól az utcai politizálásig.

Az ország addigra elvesztette mezőgazdaságának jó részét, élelmiszeripara kínlódik, és az iparban is beérjük annyival, hogy összeszerelő üzemeket építenek nálunk. Igaz, azt is munkahelyenként gyakran ötmillió forinttal támogatja a magyar állam. Tehát megkérjük a mercit, hogy hadd legyünk mi a betanított munkásod, ráadásul a munkások első évi fizetését is minden költséggel együtt kifizetjük neked. Logikus, nem? A hazai vállalkozó mikor kap ilyet? Így hosszabb távon is csak legfeljebb a legszegényebb osztrák tartomány színvonalára emelkedhetünk, mert ezekből az ipari tevékenységekből hiányzik a hazai innováció, a kutatás, a fejlesztés – vagyis az igazi hozzáadott érték. (Ha annak idején visszaadták volna a földeket, üzemeket, házakat a jogos tulajdonosoknak, nem így alakult volna).

Közös jellemzőként megállapíthatjuk, hogy eddig minden kampány arról szólt, hogy mit fog adni az állam: vagyis a szocializmus konzerválásáról. Mindvégig az állam osztotta el a GDP 50 %-át, ugyanannyit, mint a Kádár rendszerben.

Ezt talán mindenki beláthatja, hogy nonszensz.

És akkor jött a hatodik periódus. A már még inkább nem fiatal, és még kevésbé demokrata csapat sok tagja immár a szocialista kapitalistákat megszégyenítő milliárdokkal jött vissza a hatalomba. Érdekes az is, hogy lassan több (volt) kommunista, volt párttag és KISZ-titkár van a soraikban, mint a komcsik örököseinek számító másik oldalon.

Már évekkel a választások előtt tudni lehetett, hogy a populisták nagymértékben, sokak által valószínűsítve kétharmados többséget szerezve nyernek. Ez meg is történt, és sokan azt vártuk, hogy felkészült kormányzás mellett végre összefogják a magyar társadalmat, békülés lesz és nemzeti összefogás. Konszenzusos törvénykezés, alkotmányozás, toleráns, befogadó, összefogó, kibékítő, a világra nyitott, felvilágosult, a bratyizást mellőző, pozíciókba a legalkalmasabb szakembereket tevő kormányzás. Ehelyett jött egy olyan, amely szinte a nép tudta nélkül, sőt érdeklődését mellőzve, leépítette a rendszer ellensúlyait, minden zugba évtizedes tartamra bebetonozta saját embereit, és közben összeveszett Európával, sőt a világgal. Közben az is kiderült, hogy a populisták csak verbálisan populisták, cselekedeteiket tekintve inkább elitisták, mert intézkedéseikkel óriási pénzeket vezettek át a szegények zsebéből a gazdagokéba, köztük persze a magukéba is.

Ma már a kormány saját sajtója is hangsúlyozza, hogy a naponta, sőt most már gyakran óránként változó politikával, véleményekkel, kormányzásnak már nem is nevezhető kapkodással bőven megelőzik még a sokat átkozott szocikat is, akik hetente hoztak létre új programokat. Annyiban viszont közösek, hogy azokból sem lett semmi. Másfél év alatt megháromszorozódott az ország kockázati felára, még a gyengélkedő euró is 10%-ot vert a forintra, bóvli kategóriába került az ország, történelmi csúcs közelében az államadósság, a lakosság és az önkormányzatok eladósodottsága történelmi csúcsponton, miközben a tartalékok történelmi minimumon vannak (nyugdíjpénztárak pénze elköltve, az MNB tartalékai éppen a szükséges 36 milliárdos szinten).

Így jutott hazánk mára a tönk szélére.

A gulyás-szocializmusból átevickéltünk a puszta-kapitalizmusba. A régió éllovasából sereghajtók lettünk.

Valójában azonban ennél is sokkal nagyobb a baj!

Az elvesztegetett két évtized miatt van ugyanis egy felhalmozott elégedetlenség a népben, ami pillanatok alatt pattanásig feszülhet. Az mindig is nyilvánvaló volt, hogy népünknek a rendszerváltás nem a demokrácia miatt volt fontos (jó, a szabadság is jól jött a világútlevéllel együtt), hanem a nyugati életszínvonal elérése és az anyagi előrehaladás lehetősége miatt. Mi már a Kádár-rendszer alatt sem Romániához hasonlítgattuk magunkat, (milyen boldogok lettünk volna akkor), hanem a sógorékhoz. Nos, ez a jólét elmaradt, sőt! Szlovákia is megelőzte Magyarországot, Lengyelország éppen most húz el mellettünk. Az értelmiségi (tanár, orvos, meg a mérnök is) reálbérek ma a 70-es évek végének színvonalán állnak. (Akkor én 2750 forintot kerestem tanárként havonta, óránként 80 forintot egyetemi oktatóként.)

Szóval a helyzet az, ne szépítsük, nem is lehet, hogy ennek a népnek totálisan tele van a hócipője.

Huszonöt éve, (amikor családommal kalandos körülmények között disszidáltunk, illegálisan elhagytuk hazánkat), mindent megadtunk volna, ha egyszer szabadon mozoghatunk Európában, ha szabadon véleményt nyilváníthatunk, ha szabadon vállalkozhatunk, ha a magántulajdon szentségét törvény védte volna. Akkor elképzelhetetlen volt, hogy a vasfüggöny leomlik, hogy egyszer közös európai pénznem lesz, amiben elvileg hazánk is részt vehet.

Mindez megtörtént, de mára a reményeink ismét szertefoszlóban vannak: a közös pénz nagy bajban van, hazánk meg távolodik Európától, és a lakosság soha nem látott mértékben pesszimista.

Ma a lakosság 78%-a érzi úgy, hogy rossz irányba mennek a dolgok. Ez nagyjából megegyezik azzal a hangulattal, ami az „átkos” nyolc év után uralkodott otthon. A különbség az, hogy akkor, 2010-ben még volt alternatíva. Itt voltak a populisták, akik megígérték a Kánaánt, a megszorítások nélküli fellendülést, azt, hogy ők tudják, ismerik a módját. Tehát a mostani kiábrándulás egyrészt azért lesz sokkal keserűbb, mert igen sokan nagyon hittek „ezeknek”, másrészt meg, azért mert a frusztráció egyenes arányban növekszik az választási lehetőségek csökkenő számával. Kire szavazhatnának?

Minden választás előtt abban reménykedtek, hogy végre talán nem elvesztegetett négy év következik, hanem végre összefogunk, végre előrelépünk, végre nem a politikusok fognak gazdagodni, hanem az ország. Ennek voltak átmeneti periódusai, amikor úgy érezhették, hogy végre haladnak (például devizahitelek segítségével százezrek jutottak nagyobb lakáshoz), de ezekről is sorra kiderült, hogy csak időzített bombák voltak, visszaütöttek, mint részeg Lali a söntésben.

Az egész rendszer a hibás? Mi jön, az anarchia?

A képlet elkeserítő.

Egyik oldalon itt a világvége hangulat, a kapitalizmus világméretű válsága. Másik oldalon ott van kis országunk, kitéve ennek a cunaminak. Harmadrészről teljességgel legatyásítottuk magunkat, éppen akkorra, amikor erősnek, tartalékokkal feltöltöttnek kellene lennünk.

Apályban látszik meg, ki fürdik meztelenül.

Aztán itt van egy velejéig korrupt és lejáratott politikusi gárda, körülvéve egy elkeseredett tömeggel, amelynek most betelhet a pohár. Azután van egy csökkenő népességünk, egy rohamosan növekvő szegény réteggel (beleértve a milliós roma közösséget is). A létminimum alatt élők száma a négymilliót közelíti – hol van már a három millió koldus országa! Ugyanakkor az ország fiataljainak kétharmada nyugatra vágyik. A fiatal szakemberektől még gyorsabban megy nyugat felé a tőke – és nem csak a külföldi tőke, hanem a belföldi megtakarítások is. (Egyszerűen azt mondják azért, mert ott nem lopják el őket.) Van egy rohamosan növekvő nyugdíjas korú népességünk, és egy fogyóban lévő fiatal korosztály, és van egy egykulcsos adórendszerünk. Van egy csökkenőfélben lévő szakember gárdánk, (pl. a veszprémi kórház orvosainak a 70%-a adta be lemondását elsejével). Így a rohamosan növekvő kiadásainkat rohamosan csökkenő bevételekből kell(ene) fedezni. Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban itt van egy erős, és tovább erősödő szélsőjobb párt, a fasizmus réme, amely a koncra vár.

Mi várható mindezek alapján?

Igaz, voltak és vannak országok a környékünkön, amelyek még jobban elk..ták. Az EU elkövetett egy nagy hibát, amikor a különböző felkészültségű és versenyképességű országokban bevezette az eurót. A kisebb termelékenységgel rendelkező országok, mint például a görögök, hamar bajba kerültek emiatt, mert az egyedüli módszer, a valutájuk leértékelése így nem állt rendelkezésükre. Igen ám, de ezeknek az országoknak – mint tapasztalhattuk – hazánkkal szemben volt egy hatalmas előnyük. Véghelyzetben még Olaszország is tudott SOS-t kiáltani. Mindkét országban pillanatok alatt eltették az útból a bajt okozó kormányokat. Igaz, véghelyzetben, és ma még csak remélni lehet, hogy nem túl későn, de eltették. Még a majd két évtizedig meghatározó olasz maffia vezért is egy hétvége alatt eltüntették a közéletből. Ez az előny, amivel ők rendelkeznek, és ez az előny, ami miatt ők tudtak SOS-t kiáltani. Ez az előny a demokrácia.

Magyarország ezért nem tud SOS-t kiáltani.

Az olaszoknál volt annyi erő a rendszerben, hogy megállítsa a folyamatot. Voltak olyan fékek és ellensúlyok, amelyek a saját táboron belüli ellenzékkel, az ország érdekében rábírták a diktátort a távozásra.

Magyarországon ezeket éppen most bontották le.

Nálunk az a tragédia, hogy nincs az az atyaúristen, aki meg tudja magyarázni a vezérnek, hogy elk..ták, álljon le a szabadságharcával, mert azt velünk, az országgal vívja, és kizárólag a hazánkat gyengíti vele. Az IMF-fel szemben alakítjuk politikánkat, és „ha az IMF jön, én megyek”, vagy mégsem, csak vicceltem, hiszen el se mentek, itt van az irodájuk Pesten, nem is mi hívtuk be, ők kértek időpontot, egyébként is azt se tudják, hol van Magyarország. A tárgyalások nem szakadtak meg, mert el sem kezdődtek, ha meg ők azt mondják, hogy megszakadtak, akkor az valami teljes féleértés, biztos a fordítás nem stimmel. Mindenki hülye, mert a költségvetésünkre egyhangúan azt mondták, hogy még sci-fi-nek sem lehet nevezni, mert nincs benne tudomány, csak mese. Ja, egy hónapra rá mi jövünk elő azzal, hogy természetesen meg kell változtatni, pont úgy, ahogy ők mondták (igaz, hogy most már az is rendkívül optimistának tűnik), most rögtön: nem másfél csak fél, és nem 268, hanem 299. Semmiség, kiigazítottuk a számokat. Hogy ez egy egész más költségvetés? Ne hülyéskedj, ez ugyanaz. Ugyanaz a neve, rá van írva. Ez Európa legjobb költségvetése.

Elrugaszkodik a gyorsnaszád, a siker láthatatlan, egyébként is jéghegy vagyunk, növekedés kell, kis tigris, kis oroszlán, jaguár, üzleti érdekek is léteznek (hűha, tényleg?), az első csatát megnyertük, ősmagyar agysebészek, de a vendéglátás is fontos, megvédtük a magyar embereket, mint ahogy a nyugdíjakat is, a Kárpát-medence sikere, az IMF a saját bankunk, az ország leminősítése nem rólunk szól, sőt, bizonyítéka annak, hogy gazdaságpolitikánk sikeres, a spekulánsok támadását visszavertük, de azért még teljes gőzzel nyomozunk utánuk, a megújulás korszaka lezárult, a borostyánút meghatározó szereplője, növekedési terv számok nélkül, Magyarország, mint interkontinentális fordítókorong – és közben a Lipótmező zárva.

A parlamentünk fél percenként szavaz meg évszázados törvényeket úgy, hogy a kétszáz oldalas javaslatot három perccel a szavazás előtt adtuk be, és? Nem tudsz gyors-olvasni, Pubi? Van húsz másodpercünk a vitára. Nálunk minden elk..ás győzelem, minden adóemelés nagyarányú és azonnali adócsökkentés, a bevezetett húsz új adó is, az ÁFA-emelés sem megszorítás, sőt ezzel, Európa legmagasabb adójával leszünk a legversenyképesebb ország, mi tudjuk, hogy az alagút végén a fény az nem a vonat, és egyébként is mindenki hülye. Ami Barroso levelében van, arról nem beszélünk, nem hatalmazott fel a dumálásra. Nem emlékszem, van-e szó a levelében az egykulcsos adóról, ezt meg kellene néznem, tegnap óta elfelejtettem. Helyretesszük őt is, visszautasítjuk a vádakat, kap egy pár sallert meg kokit ő is, ha nem ügyel. Amerika nem tiltakozott, baráti beszélgetés volt, a nagykövet nem adott át figyelmeztetést, és ha mégis azt mondja, akkor ki a f*sz az a Melia.

Nekünk ez van demokrácia helyett. Európai színvonalú kormányzás. Felemelő, ugye?

Közben megint átnyomunk 16 törvényt egy nap alatt, bebetonozzuk az egykulcsos adót, mellesleg félkézzel a rendőrséggel elvitetjük a volt miniszterelnököt, mert mit ácsorog itt a sarkon, mások szabadságát korlátozva. Nem baj, ha tele van velünk a világsajtó, és azt írják, hogy mi mindent rosszul csinálunk.  Az se baj, ha nem lesz megállapodás a hárombetűs céggel, mi megállunk a saját lábunkon.  Vagy nem.

Ezért van az, hogy e történelmi pillanatban hazánk a kontinens talán legrosszabbul felkészült országa. A Bokros-csomag háromszorosát kitevő megszorításra készül az ország, illetve nem  készül, a nép nem is tudja, hogy mi folyik. Majd csak úgy észreveszi, hogy egyre kevesebbet ér a pénze, egyre drágább minden.

Hitelét vesztett hazánk hónapokon belül csődben lehet, ha nem sikerül megegyeznünk a már kétszer elüldözött IMF-fel, és láthatóan ez a vezért nem érdekli.

Reformok meg még mindig sehol.

A kétharmad, amelynek a gyors és egyértelmű kormányzást kellene biztosítania, ellenünk fordul: a kólás automataként működő frakció és parlament megakadályoz bennünket abban, hogy egy SOS-t küldjünk a világba, amíg nem késő.

Nincs senki, aki felállna.

Pedig a meccset a tévé előtt nézők az egész világon talpon vannak és ugrálnak és ordítanak, hogy a saját kapud felé rohansz te marha, óriási öngólt fogsz rúgni!

Otthon azonban nincs senki, aki leállíthatná ezt.

Így az SOS elmarad.

Pedig, ahogy VI. Pál pápa mondta, semmi nem tesz erősebbé valakit, mint az, ha segítségért kiált.

Boldogabb Új Esztendőt kívánok, mint amilyen lesz.