Hunčík Péter: Szlovák politikusok hülyeségversenye 2011. augusztus 31. szerda 2:51

1.

Nem is tudom, melyikkel kezdjem. Talán mégis Gašparovič Elnök úré az elsőbbség.

A szlovák választópolgár jól tudja, hogy az Elnök úr fő érdeklődési területe a fujara nevezetű havasi kürt megszólaltatása és a versenyautók paramétereinek memorizálása.

Szóval a történelmi tények helyett az Elnök úr inkább a lóerőkben és a newtonméterekben szokott gondolkozni. Ami teljesen rendben is lenne, hisz a  közép-európai választópolgárok rajonganak az olyan köztársasági elnökökért, akik a bonyolult társadalmi kérdések helyett vicces feliratokkal és tátrai dallamokkal szórakoztatják őket.

Szóval Gašparovič  Elnök úrról is jól tudjuk, hogy kerüli a könyvesboltokban azt a polcot, ahol a történelemkönyvek vannak, néhány nappal ezelőtt mégis egyszerűen lefasisztázta Esterházy János mártírhalált halt felvidéki politikust.

Uborkaszezon meg kánikula van, gondolta, és ilyenkor mindig dupla pontszámot érnek az elnöki butaságok. Igaz, hogy a következő elnökválasztáson az Elnök úr már nem indulhat, de az mégsem mindegy, hogy személye hogyan marad meg a szlovák nép emlékezetében.

És a drága nép leghűségesebb fiai, a Szlovák Nemzeti Párt képviselői azonnal óbégatni kezdtek és egymást licitálták felül ostobaságban. Most körülbelül ott tartunk, hogy Esterházy János nemcsak hitlerista meg fasiszta volt, hanem nemzetközi kém, meg uszító is, ezenkívül fundamentalista terrorista és hazaáruló irredenta.

Hát igen. Esterházyt körülbelül ilyen vádakkal illették a háború után és ezek alapján ítélték először halálra, majd életfogytiglan tartó börtönbüntetésre.

Mindez jó hatvanöt évvel ezelőtt történt, ezért különösen elszomorító, hogy a mártírhalált halt politikust a szlovák közgondolkodás még a huszonegyedik században sem tudja/akarja a „helyére rakni“.

Merthogy a szlovák társadalom döntő többsége nem reagált Gašparovič úr kijelentésére. Nem támogatták, de nem is tiltakoztak ellene. Megpróbálják agyonhallgatni a dolgot, hátha az Esterházy-ügy egyszer majd elkallódik a történelem útvesztőiben.

Pedig még a magyarszeretettel semmiképp sem „gyanúsítható“ Ján Čarnogurský is, úgy nyilatkozott tíz évvel ezelőtt, hogy „Az ő jogilag helytelen és igazságtalan politikai ítéletére a mai kornak kell etikailag megfelelő, koherens megoldást adni. Ez erkölcsi kötelessége Szlovákiának, ha el akarja foglalni Európában az őt megillető helyet.“

2.

Szlovákia kis ország, nálunk a titkok, no meg a titoktartás is sokkal kisebb mint a többi EU-s országban. Pozsonyban már jó pár éve közismert dolog  (no, nem teljesen közismert, de a beavatottak tudtak róla), hogy a Malina Hedvig-ügyet követően a Fico-kormány egyik befolyásos tagja elbeszélte az amerikai nagykövetségen a Hedvig ügy valós hátterét.

Mert ugye volt a hivatalos verzió, mely szerint egy Malina Hedvig nevezetű diáklány 2006 őszén Nyitrán véresre verte magát, csakhogy ne kelljen megjelennie az államvizsgán. De a rend őrei leleplezték a csalást és a hatóság félrevezetése miatt az ügyészség vádat emelt ellene.

Csakhogy a nagykövetségre látogató kormánytag mást mondott az amerikai diplomatáknak: eszerint Hedviget valóban megverték, de a lány túljátszotta a dolgot, ezért a hatóságok hamis tanúzással fogják őt vádolni, majd a nemzetközi nyomás hatására a Fico-kormány tesz egy gesztust és megszünteti a vádeljárást.

A kormány befolyásos tagja csak azt nem mondta el az amerikai diplomatáknak, hogy a verőlegények sem ismeretlenek a belügyi tárca vezetői előtt, mivel az egész támadást

a szlovák titkosszolgálat készítette elő.

Az elképzelés lényege az volt, hogy a hatóságok rájönnek Malina Hedvig turpisságára, majd   a kormányfő és a belügyminiszter pár napon belül egymást túllicitálva bizonygatják a közszolgálati televízió fő műsoridejében, hogy megtalálták a bizonyítékokat Malina Hedvig ellen. Nyálmintáról, telefonlehallgatásról, önbetörésről és DNA vizsgálatról beszélnek nagyon meggyőző hangon. Úgy, hogy az ország többsége elfogadja az érvelésüket: mert, ha a miniszterelnök és a belügyér egymás kezéből kapja ki Malina Hedvig blúzát és

melltartóját,  rúzsát és hitelkártyáját, hogy mindenki láthassa a DNA mintát, akkor az átlagpolgár bizony megadja magát. És ennyi bizonyíték hatására a szlovák média úgy rontott neki Hedvignek, mint baloldal a nemzetének. A legenyhébb jelzők szerint ő a hazugság prototípusa, a csaló magyar lány, aki a radikális magyar körökkel együttműködve feszültséget szít Szlovákia és Magyarország között. (Még egyes magyar nyelvű lapok újságírói is arról írtak, hogy a diákok „kópésága“ nem ismert határokat.)

Aztán a bizonyítékok súlya alatt  Malina Hedvig megtörik és megvallja bűnét. Vádat emelnek ellene, majd nagylelkűen kegyelmet adnak neki, hogy mindenki lássa, milyen jóindulatúan jár el a Szlovák Köztársaság a kisebbségiekkel szemben.

Csakhogy Malina Hedvig nem tört meg és makacsul azt ismételgette, hogy őt igenis véresre verték Nyitrán, miközben az államvizsgájára igyekezett.

És ekkor történik az ügyben egy minőségi változás: Malina Hedvig ügyét először  a Magyar Koalíció Pártjának egyik jogász végzettségű képviselője vállalja fel. De csakhamar kiderül, hogy ez rossz döntés volt. A képviselő úrnak semmi tapasztalata sincs az ilyen jogi ügyekben, és ami a lényeg, így az ügy olyan fordulatot vett volna fel, amilyet kiötlői elterveztek. Vagyis egy tipikus szlovák-magyar politikai konfliktus alakult volna ki belőle.

Malina Hedvig úgy dönt, hogy a képviselő úr helyett egy valódi jogász képviselje az ügyét. Ez a szakember az ismert jogász, Roman Kvasnica, egy színtiszta szlovák ember, Pöstyén városából. dr. Kvasnica először is felkért egy szlovák pszichiátert, dr. Jozef Haštot, hogy vizsgálja ki a lányt és adjon szakértői véleményt róla. Ezután egy buldog szívósságával végigköveti a nyomokat és néhány hónap múlva már a verőlegényeket is beidézteti az ügyészségre. Bebizonyítja, hogy a vád semmiféle DNA mintával nem rendelkezik, hogy hazugságra épült az egész eljárás. Csaltak a rendőrök, elfogult volt az ügyészség, manipulálták az újságírókat. Csak egy dolgot nem tud bizonyítani: azt, hogy az egész ügy a szlovák titkosszolgálat boszorkánykonyhájában lett kifőzve.

Kvasnica sorra találkozik az újságírókkal, előtárja bizonyítékait, és lassan megfordul a helyzet. Akad egy bátor újságírónő is, Vrabec Mária, aki lépésről lépésre végigköveti az eseményeket és magyarul és szlovákul is megjelenteti könyvét a bűntényről. Ezután már ismert szlovák értelmiségiek is felemelik szavukat Hedvig védelmében.

A helyzetet végül a WikiLeaks jelentés „oldja“ meg. Mivel az érintettek nagy része tudott arról, hogy volt egy beszélgetés a szlovák kormány egyik befolyásos tagja és egy amerikai diplomata között, ezért várta mindenki feszülten a Szlovákiából érkezett WikiLeaks jelentést. És voilá, ott van fehéren-feketén: Malina Hedviget valóban megverték.

3.

A két ügy között van néhány hasonlóság és egy jelentős változás is. Egy magyar kolléga szerint, ha Malina Hedvig ügye Esterházy „korában“ történt volna meg, akkor a lányt valószínűleg halálra ítélik Szlovákiában. Nos, van igazság ebben a feltételezésben.

Igen, mert létezik Szlovákiában egy olyan jelenség, melyet a Állatfarm című könyvében írt le Orwell a  két lábról meg a négy lábról. Ez Szlovákiára lefordítva úgy hangzik, hogy „Ami magyar, az ellenség.“

De ami elvitathatatlan: ma már létezik egy olyan szlovák értelmiségi réteg, amelyik elutasítja a nemzeti központú gondolkodást és értékrendet, nem kér a hungarofóbiából sem, és egyre hangosabban követeli a két nép együttműködését. Kvasnica, Hašto, Chmel, Dostál, Zajac, Gál, Bútora, Šebej, Hrabko, Vilikovský, Korda és a többiek példája azt mutatja, hogy nem zsákutca a kooperáció.

Nincs ugyan olyan csodaszer, amely kimosná a magyar és szlovák agyakból az előítéleteket és gyanúsítgatásokat, de a Duna mindkét oldalán élnek olyan személyek, akik még a hazaárulói szerepkört is vállalják annak érdekében, hogy tisztább legyen a levegő Pest és Pozsony környékén. Nos, őket kell megkeresni, az ő példájukkal kell érvelni. Azokat a rozsdás sztereotípiákat, melyek szerint „ezekkel úgysem lehet kijönni“, meg nem fényesítgetni kell, hanem félredobni.