Kálmán László: A fasizmus legújabb történetéből 2011. augusztus 31. szerda 2:51

Még értelmiségi ismerőseim egy része is összekeveri a fasizmust a nácizmussal. A nácizmus az eredetileg Mussolinitől származó olasz fasizmus német megtestesülése, örököse, de attól egy csomó mindenben eltér. A fasizmusnak például semmi köze a fajelmélethez. Kissé zavaros meghatározásában, amelyet Mussoliniék írtak meg egy lexikon-szócikkben, a döntő mozzanatok az erő kultusza, ennek következtében a rendkívül centralizált és mindenre kiterjedő, korporatív állami hatalom, amely (például a bolsevik uralomhoz hasonlóan) tömegmozgalmon alapul, és az ennek a hatalomnak a megszerzését és fenntartását szolgáló korlátlan, cinikus demagógia. Ez azt jelenti, hogy minden ideológiát félretéve azt kell mondani, ami az embereknek (a megcélzott támogatóknak) tetszik. A fasiszták voltak az elsők, akik az egyházi szóhasználatból a civil életbe emelték a propaganda szót, abban az értelemben, hogy az állam propagandagépezete hivatott a hatalom cinikus demagógiáját szolgálni. A fasizmus propagandistái ma tapsikolnának örömükben, mert a közvélemény-kutatások technológiája azóta olyan fejlett lett, hogy akár minden komolyabb megnyilatkozás előtt „meg lehet kutatni”, hogy mit mondjon az ember.

Alapfelfogásának megfelelően a fasizmus a különböző országokban más-más területeken folytatta a propagandát, de voltak közös hazugságai is, azok, amelyek bármely országban jól eladhatók. Ilyenek voltak a szociális biztonság ígérete, az elitellenesség, a szélsőséges nacionalizmus. A fasizmus német megvalósulásában, a nácizmusban is egy sor olyan elem volt, amely a cinikus demagógia nemzeti megnyilvánulásának tekinthető, például a fajelmélet. Az antiszemitizmust ott azért emelték az állami ideológia rangjára, mert Németországban népszerű volt, és mert bankár-ellenes és koldus-ellenes indulatokra egyaránt jól rá lehetett vele játszani. Olaszországban sokkal kevésbé lehetett fajelmélettel támogatást szerezni, ezért az olasz fasizmus sokkal kevésbé volt antiszemita. A nácizmus más vonásai, mint például az Endlösung, kizárólag a Führer őrültségéből is adódtak.

Magyarországon a rendszerváltás óta több mozgalommal szemben is megfogalmazták a fasizmus gyanúját, de nincs olyan mozgalom, amely vállalná, hogy ebben a szellemben politizál. (Természetesen az újfasizmus vagy a neofasizmus lenne a helyes kifejezés, mivel minden irányzatot, amely egy korábban már létezett irányzatot éleszt újjá, az új- vagy neo- előtaggal szoktunk ellátni, de a továbbiakban én nem bonyolítom ezzel a dolgot.) Eddig mindenki visszautasította még azt a feltételezést is, hogy a fasizmus veszélye bármilyen formában fenyegetne. Néha teljesen nevetséges érvekkel, például azzal, hogy csak akkor beszélhetünk fasiszta mozgalomról, ha az már uralmon van, és fasiszta módon gyakorolja a hatalmat. Tény, hogy a fasiszta szónak is megvan ugyanaz a kétféle értelmezése, mint minden más politikai irányzat elnevezésének: az egyik értelmezés valóban az, hogy az illető elven működő állami hatalom: ebben az értelemben létezett fasizmus, de szocializmus vagy pláne kommunizmus sosem. A másik értelmezés szerint arra mondhatjuk, hogy fasiszta (szocialista, kommunista), aki ilyen berendezkedést tart kívánatosnak, ilyen jellegű hatalomra törekszik.

Ezeknek a megállapításoknak a fényében megkockáztatom, hogy a Fidesz az elmúlt 15 évben mindvégig par excellence fasiszta párt volt. Először is tekintsük az erő kultuszát: bár ez igen elvont, nehezen megragadható fogalom, azért jól kivehető a Fidesz retorikájában a rengeteg harci, háborús metafora („hadüzenet”, „frontok”, „éllovasból sereghajtó”, „legjobb katonánk”, „Ha az ember legjobb katonája meghal, azt jelenti, hogy a döntő ütközeten már túl vagyunk”), az ellenfeleket „betegnek”, „gyengének”, „gyávának” „hebehurgyának” nevezik, míg a saját fellépésükben leginkább az erőt tartják értékelendőnek („egészpályás letámadás”, „mindig a kedves fiúk érnek utoljára a célba”). A centralizált, mindenre kiterjedő korporatív állami hatalomba még csak belekóstolhattunk, de a Fidesz törekvései már a kétharmados győzelem előtt is világosan erre irányultak. A tömegmozgalom talán csak az álma a Fidesznek, de az erre való törekvés kézzelfogható a polgári körökben, a Polgárok Házában, a nagygyűléseken.

Végül ott van a korlátlan, cinikus demagógia kérdése. Ezt sokszor a helyzetet szépítve egyszerűen „populizmusnak” nevezik. Számtalan példáját lehet idézni annak, hogy a Fidesz voltaképpen teljesen elvtelenül mindig olyan álláspontot foglalt el, amitől azt remélte, hogy növelheti a támogatottságát. Erre persze valamilyen fokig minden politikai erő törekszik, de csak akkor nevezhetjük cinizmusnak, amikor a propaganda tartalmának nincs semmi köze az illető párt vagy csoport ideológiai önmeghatározásához. Ebből következik az a többek által megfigyelt jelenség, hogy a Fidesz egyszerre él a jobb- és a baloldali populizmus eszközeivel, a legkisebb hülyeségektől kezdve (mint amilyen a híres „nyelvtörvény” volt, miszerint az idegen nyelvű kiírásokat, ha egyáltalán ragaszkodik valaki az idegen nyelvű szöveghez, azonos méretben magyarul is fel kell tüntetni) egészen az olyan nagyszabású disznóságokig, mint amikor a Fidesz a legdurvább uszítást folytatta egy olyan egészségügyi reform ellen, amilyet ő maga is meg akart valósítani, bár (talán a népszerűségvesztéstől való félelmében) visszalépett tőle. A sokféle népszerű vagy jól eladható témában ugyanakkor a szájhősködés és a semmittevés jellemezte őket. Például a határon túl élő magyarok ügyében szimbolikus megnyilvánulásokon meg igazolványokon és egyes általuk kiszemelt szervezetek anyagi támogatásán kívül az égvilágon semmit sem tettek. Kövér László jól foglalta össze ennek a propagandisztikus kormányzásnak az alapeszméjét: nem az számít, hogy mit csinál egy politikai erő, hanem az, hogy az emberek mit gondolnak, mit csinál.

Azt gondolom, hogy a Fidesznek egyáltalán nincs ideológiája (azon kívül, amit hatalomgyakorlás módjáról feljebb már leírtam). Ugyanakkor jól látható, hogy a kapitalizmus-ellenesség, az irredentizmus vagy a rasszizmus Magyarországon jól eladható, ezért a fasiszta alapelveknek megfelelően ezeknek a propaganda részét kell képezniük. De csak annyiban, amennyiben még növelik a párt támogatását, nem pedig csökkentik. Olyan módon és olyan fórumokon kell őket adagolni, hogy azok a potenciális támogatók, akik nem értenek egyet velük, ne is hallják meg, vagy csak legyintsenek rá. A Fidesz pontosan kalibrálja, hogy milyen üzenetet melyik közönséghez kell eljuttatni, és hogyan lehet ezt keresztülvinni. Pontosan kiszámítják, mi az, ami a hozzá közel álló szélsőséges sajtóban jelenik meg, mi az, ami a szintén hozzá közel álló mérsékelt sajtóban, mi az, ami az Országgyűlésben vagy akár külföldön, és így tovább. A híres „több hangon szólásnak” ez a lényege.

Vegyük példaként a cigánykérdésről szóló Fidesz-beszédet. A Gyurcsány-kormány utolsó időszakában, amikor világossá vált, hogy a Jobbik milyen hatékonyan hiteti el az emberekkel, hogy az országnak súlyos problémát okoznak a mélyszegénységben élők által elkövetett bűncselekmények, illetve a nekik nyújtott támogatások, hirtelen minden párt elkezdett „érdeklődni” a cigányság iránt. Az MSZP bedobta az „út a munkához” programot (a „segélyért munkát” kezdeményezésre válaszolva), a Fidesz pedig a legkülönbözőbb formákban kezdte tematizálni a cigányság helyzetét. Sólyom László a maga módján beállt a Fidesznek a Jobbik lenyomására irányuló erőfeszítései mögé. Sólyom már 2007 szeptemberében többször kirohant a fasisztákat és nácikat emlegető baloldaliak és liberálisok ellen. Érthetetlen módon a „jobboldali radikalizmus” és „radikális jobboldal” elnevezéseket kezdte el propagálni és védelmezni, ezzel valójában a szélsőjobboldalt relativizálva és védelmezve. 2007. szeptember 10-i napirend előtti beszédében másfél-két flekknyit beszélt arról, hogy nincs fasiszta veszély (ezen azt értette, hogy nem áll fenn a veszélye, hogy a nácik hatalomra kerülnek), és hogy az igazi fenyegetést abban látja, hogy a haladó oldal félelmet kelt, eltúlozza a veszélyt. Ezután fügefalevélként biggyesztett oda egy nyúlfarknyit arról, hogy aki ténylegesen holokauszt-túlélő, annak a félelmét megérti. Vagyis lényegében egy-két öregember személyes problémájává igyekezett degradálni azt, ami az egész nemzet szégyene. Jobb helyeken az ilyenért illik azonnal lemondani.

2009 február 11-én Orbán Viktor (egy Sólyom Lászlóval folytatott megbeszélés után) ezt nyilatkozta: „Ki kell mondani, hogy Magyarországon növekszik a cigány származásúak által elkövetett súlyos bűncselekmények száma”. Továbbá bírálta a kormányt, amiért az — állítása szerint — a származásuk miatt mentegeti a bűnözőket. További muníciót adott Sólyom László a Fidesznek, amikor 2009 februárjában nekirohant a politikai korrektségnek is. Ismét a haladó oldalban látta a veszélyt, mert szerinte a politikai korrektség azt jelenti, hogy nem merünk, nem tudunk beszélni a problémákról. Ez nem más, mint a „cigánybűnözés” jobbikos jelszavának kódolt elfogadása, hirdetése. Sólyom ezzel világossá tette, hogy szerinte igenis etnikai, nem pedig szociális problémáról van szó. A Fidesz pedig felkapta a politikai korrektség ostorozását, burkoltan utalva a „cigánybűnözésre”, miközben a hozzá közeli sajtó kevésbé fogta vissza magát.

A kettős beszéd legjobb példája Orbán beszéde 2010. szeptember 7-én (a Professzorok Batthyány Körében), és az alig egy héttel későbbi, szeptember 13-i napirend előtti felszólalását követő vita az Országgyűlésben. Az elsőben Orbán elmondta: „egy nagyon fontos nemzeti konzultációt tartottunk ebben a kérdésben éppen Ózdon, ahol összegyűjtöttük azokat az állampolgári javaslatokat, amelyeket a rend és közbiztonság érdekében ők megfogalmaztak. Ezeknek egy része használható volt, a másik része is indokolt volt, de nehezen lehetett volna összeegyeztetni a jogállamiság követelményeivel, ezért csak azokat a javaslatokat tudtuk átvenni, és tudtuk jogilag megfelelő formába önteni, amelyek indíttatásukat illetően is megférnek az Alkotmány keretein belül.” Vagyis indokoltnak minősítette a cigánykérdés „radikális” megoldására vonatkozó javaslatokat, és némileg sajnálkozott, hogy ezek alkotmányellenesek. Közvetlenül ezután pedig előadta az ismert „mentegetés-hazugságot”: „a magyar választók úgy érezték, hogy a kormány a bűnözők oldalán áll, és ahelyett, hogy védené az áldozatokat, meg érvényt szerezne a jogszabályoknak, meg elégtételt adna azoknak, akiket az illet, állandóan mentegeti az elkövetőket. Hol származási körülményekkel, hol nehéz élethelyzettel valamilyen mentséget talál a bűnözők számára [...] a kirekesztés, annak bármilyen formája nem fogadható el a számunkra. De a józan ésszel az is ellentétes, hogyha teret engedünk a politikában a valóságtagadó beszédnek.” Pár nappal később, szeptember 13-án viszonylag tisztességes választ adott a Jobbik cigányozására, és azóta minden mérsékeltebb Fidesz-közeli orgánumban ezt a válaszát idézik azoknak, akik ezt a változatot akarják hallani: „én azt elfogadom, hogy a bűnözők között bizonyos vonásokkal rendelkező emberek nagyobb számban vannak, mint mások, de minden olyan megnevezés ellen tiltakozni fogok, amelyből az következne, hogy azért, mert az ember valaminek születik, potenciális bűnözővé is vált.”

El tudom képzelni, hogy a Fidesz vezetői nem etnikai problémának tekintik a mélyszegénységet és a cigányság tragikus helyzetét. Valószínűleg közülük sokan egyetértenek Orbán utolsó megnyilvánulásával. Viszont soha nem szívták vissza az ezzel ellenkező megnyilatkozásaikat. Soha egy szóval sem említették, hogy bármilyen ideológiai nézeteltérésük lenne a Jobbikkal, mindig csak a politikai stílusukat, az általuk javasolt megoldásokat bírálták (ugyanígy viszonyult annak idején Antall József Csurkához). Amikor az önkormányzati választások előtt visszautasították a Jobbikkal való együttműködést, kizárólag pragmatikus szempontokra hivatkoztak (hogy ti. helyi választásokon nincs értelme országos alkuknak), fél szóval sem utasították vissza a Jobbik jelszavait, célkitűzéseit. Mindez azt bizonyítja, hogy bármit gondolnak is magukban a Fidesz döntéshozói, az, amit művelnek, a cinikus, korlátlan demagógia gyakorlása a hatalom maximalizálásának érdekében.

(Megjelent a Szabad Emberek nolblog oldalán 2010. október 10-én.)