Paipa, Kolumbia – Juan Manuel Santos egy éve van hivatalban, és ez alatt az idő alatt szembe kellett néznie a kábítószer-kartellekkel, a tartományokat fosztogató bűnbandákkal, valamint Latin-Amerika utolsó nagyobb gerillahadseregével. Komoly ellenzékkel viszont nem.
„Szerencsémre nem vagyok abban a helyzetben, mint Obama elnök, engem a Kongresszus kilencvenöt százaléka támogat”, mondogatja mosolyogva Santos, aki mögött a sajtó zöme is ott áll – sőt, mi több: elfogadottsága kiugróan magas, hetven százalékos.
Ezt alighanem pragmatikus, józan politizálásának köszönheti egy olyan kontinensen, ahol hagyománya van a nagy szavaknak, a hatalmas nekibuzdulásoknak, valamint annak, hogy ezeket aztán semmi pozitívum nem követi. Santos annyira sikeres, hogy Luiz Inacio Lula da Silva volt brazil elnök, aki a múlt héten Kolumbiában járt, felvetette: mi lenne, ha az egész kontinens irányítását a kolumbiai államfőre bíznák?
Az érintett szerényen elhárította a bókot, mondván, nem érzi magát alkalmasnak a kontinentális vezető címére, arra, amire Fidel Castrótól Hugo Chávezig nagyon sokan pályáztak már. Beéri azzal, hogy lendíteni tudott sokat szenvedett, 46 milliós hazája sorsán, és az elismerésnél nagyobb ajándékot aligha kaphatna 60. születésnapjára, amit holnapután, szerdán ünnepel.
A bogotái politikusklánból származó férfi dédunokaöccse annak az ugyancsak szociál-liberális elnöknek, aki annak idején, a nagy gazdasági világválság alatt töltötte be az államfői tisztséget. Dolgozott a sokáig családja tulajdonában volt Il Tiempo című lapnál, majd az országos kávékamaránál, később Kolumbia első külkereskedelmi minisztere lett, majd a keményvonalas Alvaro Uribe elnök védelmi miniszterévé avanzsált.
Ténykedése alatt rekordszámban dezertáltak a Kolumbiai Fegyveres Erők (FARC) gerillaszervezet martalócai, és az ő nevéhez fűződik több túsz, köztük Ingrid Betancourt kiszabadítása. Elnökként – Uribével szemben – békés egymás mellett élésre törekedett a szomszédos Venezuela és Ecuador populista-baloldali vezetőivel.
Tennivalója bőven akad abban az országban, ahol a lakosság 44 %-a él a létminimum alatt és több mint hárommillió a hajléktalanok száma. 1999-ben megjelent, A harmadik út című könyvében vázolta a szabadpiaci elvek és a szociális gondoskodás összebékítésének modelljét, amit most a gyakorlatban próbál megvalósítani, főként példaképei, Tony Blair és Bill Clinton nyomdokaiban járva.
Ambiciózus törvényt fogadtatott el júniusban, amely célul tűzte ki a kolumbiai gerillaháború mintegy négymillió áldozatának kártérítését.
Kiemelt ügynek tekinti a Venezuelával való békülést. 2009-ben Uribe elnök azzal vádolta Hugo Chávez rendszerét, hogy támogatja a FARC-ot. Chávez válaszként bojkottálta a kolumbiai árukat, és a kétoldali kereskedelem messze a korábbi hatmilliárd dolláros szint alá csökkent. Santosnak azonban sikerült megbékítenie az indulatos venezuelai diktátort, és a kereskedelem lassan magára talál, sőt, Venezuela letartóztatja és kiadja a területén lévő FARC-tagokat.
A sikerek kulcsára mások is kíváncsiak, elsősorban a drogháború mocsarába süppedő Mexikó, amellyel különlegesek Kolumbia kapcsolatai, mivel a mexikói rendőröket Kolumbiában képezik ki. Santos nemrég delegációt vezetett Mexikóvárosba, hogy tapasztalatait a vendéglátókkal megossza. A kábítószer elleni harchoz kért Santostól segítséget Ollanta Humala, Peru nemrég hivatalba lépett új elnöke is.
