A magyar zsidóság deportálásért is felelős Adolf Eichmann ötven évvel ezelőtt kezdődött perében dr. Robert Servatius német ügyvédet kérte fel. Nem véletlenül: a kölni jogász komoly gyakorlatra tett szert a háborús bűnösök védelmében Nürnbergben, noha sikerei csak részlegesek voltak.
Servatius 1894-ben született Kölnben. Az első világháborúban tüzértisztként szolgált, a másodikban is magára öltötte a Wehrmacht csukaszürke uniformisát, és az őrnagyi rangig vitte – feljebb valószínűleg azért nem, mert nem volt párttag. Miután hazája a második világháborút is elveszítette, visszatért polgári foglalkozásához egy igen hálátlan feladatot választva: a Nürnbergben felelősségre vont nácik jogi képviselője lett.
Híres vádlottakat is védett; a legismertebb közülük Fritz Sauckel (1894–1946) volt, aki a náci Németország által megszállt területeken a rabszolgamunkát szervezte meg rendkívül szisztematikusan, igazi német alapossággal. Bajor származású volt, már a kezdet kezdetén, 1923-ban tagja lett a Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak (NSDAP); büszkén birtokolta az 1395. számú tagsági könyvet. Egy évre rá megnősült, tíz gyereke született.
Az 1933-as hatalomátvétel után Thüringia régense lett és a Reichstag képviselője; 1934-ben tiszteletbeli obergruppenführeri rangot kapott mind az SA-ban, mind az SS-ben. A második világháborúban a kasseli kerület birodalmi védelmi komisszárja lett; 1942-ben Hitler helyettese, Martin Bormann ajánlására nevezték ki Generalbevollmächtigter für den Arbeitseinsatzcá, azaz ő lett a munkaügyek megszervezésének teljhatalmú, közvetlenül Hitlernek felelős biztosa, aki teljes egészében átlátta, irányította és ellenőrizte a Harmadik Birodalom hatalmas munkagépezetét.
Miután a fiatal férfiak frontra hajtásával egyre nagyobb lett a munkaerőhiány Németországban, külföldön toboroztak. Sok tízezren mentek önkéntesen, a legtöbben Franciaországból, de az emberek zömét vitték: a háború csúcspontján ötmillió külföldi dolgozott a náci birodalomban, és közülük csak kétszázezren voltak klasszikus vendégmunkások.
Sauckel azért került Nürnbergben a fővádlottak közé, mert az Arbeitseinsatz irányítójaként hozzájárult az agressziókhoz és a háborús bűncselekmények elkövetéséhez, nem beszélve a rabszolgamunkásokkal szembeni állatias bánásmódról. A nürnbergi felelősségre vonásnak több köre volt, Sauckelt azonban a legfelsőbb szintű gonosztevők társaságában állították bíróság elé, olyan nagyvadakkal egyetemben, mint Hans Frank, Rudolf Hess, Wilhelm Keitel vagy Herman Göring.
Dr. Servatius védekezése arra épült, hogy az Arbeitseinsatznak semmi köze nem volt a kizsákmányoláshoz, a szervezet egyszerűen csak optimalizálni próbálta a gazdaság munkaerővel történő ellátását. A védelem tagadta, hogy a rabszolgaság bevett intézmény lett volna a náci Németországban, és azt is, hogy bárkit készakarva halálra dolgoztattak volna. Állították, hogy senkivel nem bántak rosszul.
Ez a taktika nem igazán vált be. Servatius örökre el kellett búcsúzzon ügyfelétől, aki ezután már csak azért izgulhatott, vajon kivel lesz találkozója: a London és Nürnberg között ebben az időben sűrűn ingázó brit mesterhóhérral, Albert Pierrepoint királyi ítélet-végrehajtóval, aki pillanatok alatt és minimális szenvedéssel küldte ügyfeleit a másvilágra, vagy az amatőr amerikaival, Woods őrmesterrel, akinél néha bizony lassan mentek a dolgok, ráadásul – véletlenül vagy sem, ezt ma már nem lehet megállapítani – a visszalendülő csapóajtó rendszeresen arcul csapta a kötél végén zuhanó elítéltet. Sauckelnek nem volt szerencséje, neki az őrmester jutott, így tizennégy percig tartott a dolog (noha még mindig jobban járt, mint Keitel tábornok, aki csak huszonnégy perc elteltével múlt ki végérvényesen).
Sauckel még a bitó árnyékában sem érezte úgy, hogy valami rosszat tett volna, utolsó szavai így hangzottak: „Ich sterbe unschuldig, mein Urteil ist ungerecht. Gott beschütze Deutschland!”, azaz: ártatlanul halok meg, az ítélet, amit ellenem hoztak, igazságtalan. Isten óvja Németországot.
Sauckel halálos ítéletén sokat vitatkoztak a történészek. Voltak, akik úgy tartották, a munkaerő totális mozgósításáért valójában Albert Speer felelt (akit életben hagytak), mások amellett kardoskodnak, hogy Sauckel voltaképpeni főnöke Göring volt, megint mások Fritz Todtot nevezik meg. A nemzetiszocialista államban olyannyira egymásba gabalyodott a számtalan hivatal és hatáskör, hogy nem könnyű eldönteni a dolgot, az viszont mindenki számára egyértelmű lehet, hogy Sauckel nem halt meg „ártatlanul”.
Servatius következő védence dr. Karl Brandt volt (1904–1948), a németországi eutanáziaprogram fő felelőse, Hitler személyi orvosa, az emberkísérletek egyik szorgalmazója. Elzász-Lotharingiában született, 1928-ban kapta meg orvosi diplomáját, viszonylag későn, 1932-ben lett párttag, és egy évvel később lépett be az SA-ba. 1934 júliusában öltötte első ízben magára az SS fekete egyenruháját, hogy aztán e testület tagjaként a legvisszataszítóbb bűnöket kövesse el.
Először csak ujjgyakorlatként végezte abortuszok tömegét olyan nőkön, akik valamilyen mentális vagy fizikai rendellenességben szenvedtek, avagy más „fajhoz” tartoztak, így a rezsim úgy látta jobbnak, ha nem szülnek. 1939. szeptember elsejétől – a világháború kirobbanása napjától – azután beindult a T-4 Eutanáziaprogram, amelynek keretében Brandt és bandája hidegvérrel mészárolták az elmebetegeket, a fogyatékosokat és más betegségben szenvedőket. A főbűnöst, aki mindezt orvosdoktor létére cselekedte, időről időre előléptették. 1943 januárjára már tábornoki rangban tetszeleghetett az az ember, aki hősiességét, bátorságát kizárólag magatehetetlen, védekezésképtelen teremtményekkel szembeni „harcban” mutatta ki.
Brandt családostul szökött volna Berlinből, hogy ne szovjet, hanem amerikai fogságba jusson, hátha úgy több lesz az esélye. A Gestapo azonban megorrontotta a tervet, 1945. április 16-án letartóztatták, és egy berlini náci bíróságnak ekkor még volt arra érkezése, hogy a „dezertálás” miatt halálra ítélje. A Hitler örökébe lépő Karl Dönitz admirális május másodikán rendelte el szabadlábra helyezését.
Az oroszokat megúszta, végül angol házi őrizetbe került, de így is a bíróságon végezte a vele együtt huszonhárom vádlottat felvonultató náci orvosok perében, ahol az Egyesült Államok volt a vádló. Dr. Servatiusnak lehetett gondja elég, amikor a Karl Brandt elleni vaskos vádiratot elolvasta. A töménytelen iszonyat közt a leghátborzongatóbbak a betegek ellen elkövetett kegyetlenségek voltak, és most még csak arra sem lehetett hivatkozni, hogy a vádlott valamiféle hivatalnokként, íróasztal mögül osztotta volna a halált, jóformán azt sem tudva, mit cselekszik. Nem: dr. Brandt saját kezűleg hajtotta el a magzatokat, saját maga fagyasztott meg embereket, ő maga injekciózott beléjük maláriát, tengervizet, tífuszt, ő sterilizált és ő vetett véget az életnek, amely szerinte nem volt méltó arra, hogy éljen.
Servatius elérte ugyan, hogy csak három vádpontot lássanak bizonyítottnak, de a halálos ítélethez ez is elég volt. Dr. Brandtot hat másik orvossal együtt a Landsberg börtönben kötötték fel; kilencen tizenöttől életfogytiglanig terjedő fegyházat kaptak, hét orvost felmentettek.
Amikor Eichmann később dr. Servatiust nevezte meg ügyvédjének (erre a megtiszteltetésre meglehetősen sokan jelentkeztek), aligha ennek a két esetnek az alapján tette – noha a védelemnek Brandt és Sauckel esetében annyi esélye volt, mint harmatcseppnek a pokolban –, hanem a harmadikra gondolva, amely a védelem szempontjából sikerrel zárult. Servatius védte ugyanis a kevéssé ismert ősnácit, Paul Pleigert, aki a keleti területek gazdasági kiaknázásáért volt felelős.
Pleiger (1899–1985) egy bányász fia volt, mérnöki diplomát szerzett, s fiatalon, még a kezdetekkor belépett az NSDAP-be, bár a pontos dátum nem ismeretes. A náci hatalomátvétel után a berlini nyersanyagügyi hivatalba került, később Göring a róla elnevezett, főleg bányászattal és acéltermeléssel foglalkozó behemót, a Hermann Göring Birodalmi Művek igazgatóságába nevezte ki. Pleiger 42 évesen már az egész ország széntermeléséért egymaga felelt, 1942-től pedig a keleti gazdaság birodalmi komisszárjaként működött. Servatius ugyan nem tudta felmentetni, azt azonban elérte, hogy csak tizenöt évet kapjon. Ebből is csak tízet ült le, utána céget alapított, és jóval később, kilencvenhat évesen, ágyban, párnák közt halt meg.
Eichmann nyitó sakkhúzása, miszerint dr. Robert Servatiusra kívánja bízni a védelmét, nehéz helyzetbe hozta a zsidó államot, amelynek jogrendje nem tette lehetővé, hogy izraeli állampolgársággal és helyi ügyvédi szakvizsgával nem rendelkező ember ügyvédként járjon el az országban. Az Argentínából elrabolt tömeggyilkos ezt pontosan tudta; a taktika arra ment ki, hogy elmondhassa, milyen inkorrektek vádlói, hiszen még a szabad ügyvédválasztás jogát is megtagadják tőle. Nem volt más hátra, mint hogy Eichmann kedvéért megváltoztassák a vonatkozó izraeli törvényeket, és lehetővé tegyék – csakis azok számára, akiket halálbüntetés fenyeget – külföldi ügyvéd fogadását.
Az ügyvédi költségek persze nem Eichmannt terhelték, ő a maga részéről kijelentette, hogy nincs egy fillérje sem, Servatius pedig kisebb vagyont, harmincezer márkát követelt a maga és kollégája, Dieter Wechtenbruch jeruzsálemi vendégszerepléséért. Miután Nürnbergben „hagyomány” lett, hogy a védelmet a vád fizeti, úgy gondolta, ebben az esetben is így lesz; bármennyit kér, az izraeliek nem kívánnak olyan helyzetbe kerülni, hogy épp ebben az ügyben fukarsággal lehessen vádolni őket, és fizetni fognak. Így is lett.
Tudta-e a Moszad által sokszorosan átvilágított Servatius, hogy ügyfele eleve vesztett helyzetben van? Nem valószínű, hogy így gondolkodott – legalábbis erre utal, hogy nem választotta a grandiózus utat, az agresszivitást, nem igyekezett keresztkérdéseivel megzavarni a vád állításait, ezzel szemben hagyta, hogy ügyfele a maga őrjítő időhúzó technikájával, szőrszálhasogatással, a kérdések alóli folyamatos kibúvásaival próbálja menteni a nyakát.
Dr. Servatius az első két hónapban csak ült a jeruzsálemi bíróságon, hallgatott, és nem csinált semmit: Eichmann maga vette kézbe a saját védelmét, aki természetesen nem tagadhatta, milyen bűnöket követtek el a nácik. Ugyanaz folyt, mint Nürnbergben, ahol a vádlottak nem vonták kétségbe mindazt, ami megtörtént, hanem azt próbálták bizonygatni, hogy ők nem voltak felelősek a történtekért, hanem mindig mások. Ők sokszor nem is tudtak arról, ami történt. Ha igen, akkor sem helyeselték. Ha pedig véletlenül mégis tettek volna valamit, az parancsra történt. Ezt az utat követte Eichmann is. Ő nem volt semmi sem. Legfeljebb kis fogaskerék egy nagy gépezetben. Bürokrata. Jóindulatú bürokrata. Eleinte még direkt jót is tett a zsidókkal, amikor kivándoroltatta őket Németországból.
Servatiusék is, Eichmann is óvakodtak attól, hogy másfél évtizeddel a történtek után keresztkérdéseket tegyenek fel a lágerek túlélőinek. (Negyed századdal később már nem volt ilyen finnyás John Demjanjuk, a treblinkai Rettegett Iván izraeli védője, Jorám Seftel, aki különösebb gátlások nélkül zavarta össze az akkorra hetven-nyolcvan éves sértetteket és szemtanúkat, és meg is mentette ezzel a taktikával védencét a kötéltől.)
Az 1961-es jeruzsálemi perben a védelem halogató taktikákhoz sem folyamodott, kétségbe vonta ellenben az egész per jogosságát, valamint a bíróság pártatlanságát is. Megkérdőjelezte a nácik elleni büntetőjogi szabályok érvényességét azon az alapon, hogy visszamenőleges hatállyal hozták meg őket. De Izraelnek már csak azért sincs semmi köze Eichmannhoz, mert elrabolta Argentínából (ezért 1960-ban képes volt összeülni az ENSZ Biztonsági Tanácsa!), holott a felelősségre vonásra kizárólag Argentínában, vagy esetleg még Németországban szabadna sort keríteni.
A védelem azt az álláspontot próbálta érvényesíteni, hogy Eichmannak a döntéshozatalban egyáltalán nem volt szerepe, legfeljebb a véghezvitelben, de más választása nem volt – ennek dacára tett olyan lépéseket is, amelyek eredményeként nem vitték végbe sok zsidó kiirtását. (Épp csak azt nem állította Servatius és Wechtenbruch, hogy a zsidóknak tulajdonképpen ki kéne tüntetni Eichmannt mint Igaz Embert.)
Servatiusék felvonultatták volna a védelem tanúit – már aki épp nem bujkált Dél-Amerikában vagy Szíriában, és el mert menni a zsidó államba. Ez utóbbit nyugodtan megtehették, Izrael vállalta, hogy senkit nem tartóztat le. Olyan bátor náci azonban, aki megfordult volna Júdea oroszlánbarlangjában, nem találtatott. Levélben küldte el mondandóját Franz Six SS-tábornok, aki a német titkosszolgálat oldaláról felügyelte a Nagy-Britannia elleni Oroszlánfóka hadműveletet. Ő azt vallotta, hogy Eichmann teljes mértékben hitte a náci eszméket, mindig is a legszélsőségesebb pártdoktrína mentén cselekedett, és hatalma meghaladta a vele egy rangban lévőkét. Ugyancsak vallomása bírósági letétének gyáva, de hasznos módszerével élt Budapest magasabb SS- és rendőrparancsnoka, Otto Winkelmann is, aki úgy vélte, Eichmann természetre alacsonyrendű volt, ami alatt azt kell érteni, hogy hatalmát morális kötöttségek nélkül, gátlástalanul használta. (Ma ezt szociopatának mondanánk.) Winkelmann szerint Eichmann minden további nélkül hatásköri túllépést hajtott volna végre, ha úgy érzi, ezzel Adolf Hitler szellemében cselekszik.
Nem tudni, mennyiben járultak hozzá ezek a jóindulatú bajtársi jellemzések ahhoz, hogy Adolf Eichmann végül a ramlei börtön siralomházában találta magát, mint annak egyetlen és első lakója. A Historama negyven évvel a kivégzés után készített interjút az ítéletvégrehajtóval, a jemeni származású Sálom Nágárral, aki szerint „lehet, hogy az ügyvédje vigasztalta azzal, hogy kiharcolja számára az életfogytiglant, a végén azonban megkapta a halálos ítéletet, amit mi végrehajtottunk. (…) Kissé izgatott lett. Ezt láttuk az arcán. Természetes is bárkinél. Azt még egy állat is érzékeli, hogy le fogják mészárolni.” Mindazonáltal önhitt maradt az utolsó napjáig. Még a fekete szemkötőt sem volt hajlandó viselni, amit a halálraítéltek arcára tesznek.
„Meg voltam ijedve. Ma sakter vagyok, és sok metszőt ismerek, akik megijednek sachtolás [állatok rituális levágása] előtt. Ráadásul akkor mégiscsak egy emberi lényről volt szó. Habár ő nem volt ’emberi lény’, legfeljebb kívülről. A második szobában volt a papjával, akivel beszélgettek, de nem hallottam, mit. Azt tudom, hogy kapott egy pohár bort, és lehetséges, hogy megkérdezték az utolsó kívánság felől is. Este kilenckor felmentem a szobába, ahol a kötél lógott, és láttam, hogy már ott áll, a nyaka körül a kötéllel. Különösebb habozás nélkül megrántottam a fogantyút, megnyílt a csapóajtó, és ő lezuhant.”
***
A Fővárosi Bíróság körülbelül egy hónapja azt ígérte, soron kívül kitűzi a háborús bűncselekmény elkövetésével vádolt Képíró Sándor tárgyalásának napját. Ezt maga a védelem kezdeményezte, a kitűzésre azonban mégsem került sor. A Moszad és a Sin Bét 1960. május 11-én kapta el Eichmannt Buenos Airesben, a náci hóhér tárgyalása 1961. április 11-én nyílt meg, a csapóajtó a lába alatt pedig 1962. május 31-én. Két év és húsz nap telt el az elfogás és a kivégzés között.
Képíró Sándort nem kellett sehol hajszolni. Képíró Sándor kellő biztonságban érezte magát ahhoz, hogy magától hazajöjjön, és évekig háborítatlanul éljen egy működő zsinagógával szemben. A Wiesenthal Központ erről 2006-ban tájékoztatta a magyar hatóságokat, amelyek nem csináltak semmit, ezért Efráim Zuroff, a Wiesenthal Központ vezetője 2007-ben személyesen Pestre jött, és kiment Képíró lakására is, hátha ettől megmozdul valami. Ekkor kezdődött meg nagy nehezen az eljárás, amelynek legutolsó aktusaként a Fővárosi Bíróság – jó egy hónapja – gyors tárgyalást ígért.
One Reader’s Comments