Egy óra a cigánysoron 2011. április 28. csütörtök 0:21 | Tardos János

Enikő hívott. Vagyis csetelt. Hogy nincs kocsija, vigyem le Gyöngyöspatára. Hát mi a búbánatért? Hogy ők ott Lajosmizsén vagy egy másik faluban, esetleg tanyán befogadnának romákokat egy ilyen panziófélébe, de hát mennyit meg hogyan meg miért – hát ő megnézné.

Így vágtunk neki, alföldi kerülővel, Gyöngyöspatának ma.

Úgy elgondolja az ember, etimológiailag, hogy mér is gyöngyös ez a pata, és hogy ez jót avagy rosszat jelent. Hát jót semmiképp. Az ördögnek van patája legelébb, meg még állatoknak esetleg, mondjuk párosujjú patás. De gyöngyöspatásat, már megbocsásson a világ, nem láttam még.

A falu nem csendes, hanem halott. Ha a rendőröket nem számítjuk, ember nem lézeng semmerre, főképp a belfaluban nem. Ja meg vannak még újságírók, tévériporterek, fotósok. Feles számban is, állapítom meg rezignáltan. Már hogy mi is létszámon felüliek lennénk.

Ember kéne, beszédes, válaszolós. Ha vannak kérdéseink. Amúgy persze vannak, de nem biztos, hogy adekvátak. De ez most mindegy is, válaszoló úgysincs.

Elválunk. Enikő megy a paphoz, hátha meggyón neki. Én meg a cigánysorra kerülök.

Az út hermetikusan lezárva, kivéve bizonyos réseket, amelyeken újságíróigazolvánnyal vagy anélkül be lehet menni azért. Narancssárga nadrágban nemigen nézek ki véderősnek. Ha esetleg cigánynak igen, akkor a szerencsésebbik fajtából. Aki a méretére talált egy ilyen nadrágot.

Lent egy kanyar után patakpart, kövezetlen utcák. Azt gondolná az ember, ez a falu legszlömösebb része. De nem. Mert van még messzebb és alább. Nemsokára.

Mindenfelé nagy tányérantennás tévéskocsik, nemigen van rájuk írva, melyik nemzeti adótól vannak. Talán külföldi is akad közöttük, de ez sincs rájuk írva. A rendőrökre rá van ugyan írva, hogy Rendőrség, de ezen túl más semmi. Nem törődnek velem, se senki mással. Ha megkérdezem tőlük, hogy merre van a Hegyalja út, azt mondják: Pesten, vagyis inkább Budán tudják, de itt nem. Furcsa fővárosi tájszólásban szólnak. Különben ott vannak ők is, én is. Ez a Hegyalja út, mert a hegy alján húzódik végig, a patakparton – mint már említettem volt.

Itt düledeznek a házak, itt dülöngélt tegnap este Alex is, aki, miután könnyített magán, s némi egészségmegóvó karlengetést is végzett, nagy részegségében bement a cigányházak közé. Hiába tartották volna vissza elvbarátai, már késő volt. Kis híján csak a kucsmája maradt meg neki, mint Örkénynél a bakon ülő kocsisból, mindegy is most, hol. Végül a rendőrök mégis megérkeztek időben, s amennyit össze tudtak belőle szedni, azt bevitették a Gyöngyöspatológiára.

Nos, nem dicsérni jöttünk Alexet, bár temetni sem.

Az árokparton ülőket kérdem, hogy mi is az ábra, mi történt, mi van, mi volt, mi lesz. Egymás szavába vágnak, máséba nem is lehet, hiszen csak ők vannak itt. Mindent tudnak arról, hogy mi történt, bár nem egyformán. Azt is tudják, hogy tegnap este ők nem voltak itt, s most már tudom én is, mert megmondták nekem. Mégis, az információk bő tárházával szolgálnak.

Szívesen bemutatják a betört ablakot (szépen be van üvegezve), s valóban, be lehetett törve, mert a többi ablaknál amúgy némiképp tisztább. Igaz, nem tegnap este, mely időszakra kérdéseim irányulnak, hanem korábban, vagy két hete. De még a magyar sajtó sem olyan lassú, hogy ezzel a hírrel megelőzhetném a konkurenciát.

A megvakított fiú esete már valamivel ígéretesebb, kár, hogy nem igazi szemtanúktól hallom. De vannak a történetben népmesei elemek, és igen színesen adják elő az egészet. Plasztikusan.

Nem jegyzetelek. Nevek nemigen hangzanak el, még keresztnevek sem. Számok elhangzanak viszont, igen nagyok, azt illusztrálandó, mekkora erővel rontott rájuk az ellen. De ha egyikük mond egy nagyot, azért a többiek lehurrogják, talán féltékenységből. Te nem is voltál itt! És te sem!

Végül két nagy dohányos csapódik mellém, de most csak elméletben roncsolják a tüdejüket. Összesen vannak vagy huszonöt évesek, nagyjából ugyanennyi forinttal a zsebükben (tudom, mert megmutatják), s szeretnének csaknem ugyanennyi szál cigarettával is rendelkezni. Egészségük megóvása érdekében csak egyet-egyet kapnak. A kisebbik rágyújt, a nagyobbik elteszi jobb időkre. Vagy rosszabbakra.

Végigvezetnek a cigánysoron. Nem éppen egy Croisette, de hát nem is vagyunk Cannes-ban. Még akkor sem, ha az egy négyzetkilométerre eső operatőrök számában jelenleg nincs is olyan nagy különbség.

Itt folyik Gyöngyöspata patakja, és itt zajlik az élet is. Ez utóbbi a hangosabb, számos emberi hangosbemondóból, távbeszélőből hallani. „Ez temperamentum kérdése” – mondta korábban Enikő, aki most nincs itt, mert gyóntat, de amúgy a lajosmizsei cigányság jeles ismerője, amolyan tolmácsféle, aki szívesen közvetít ember és ember között, amikor azok nem értik egymást. Vagyis szinte állandóan, percnyi szünet nélkül.

Temperamentumom lassan fogytán van, mert úgy érzem, a srácok csőbe húztak. Bevisznek itt a susnyákosba, és talán azt gondolják, hogy majd néhány cigiért mutatják csak meg a kivezető utat. Ami szintén a Hegyalja út, csak ezúttal visszafele irányban. Ez utóbbi szemszögből sem változik nagyot a képe.

A rövidke kirándulás során kiderül még egy. (S más nem.) Az, hogy laknak itt kevésbé cigányok is. Egészen kevéssé azok. Úgy látszani persze nem látszik ez, de valahogy másképp öltöznek vagy mi. Jó, lehet, hogy még a bőrük is világosabb, elég rossz lett addigra a fény. „És jóba vagytok velük?” – kérdi a nagy fővárosi szociológus, aki régebben már volt egyszer vagy kétszer falun. „Jóba hát” – tódítanak a fiúk, s bekiabálnak egy kertbe, hogy Józsi, elvinnél minket?! Nem a hátán, vagy csak úgy, a fülüknél fogva, hanem persze autóval.

Józsi, mint megtudom, dolgozik, állandó éjjeles, hajnali ötkor jön haza, s attól kezdve az Opel Astráját bütyköli, mint most is. Nem viszi el őket, közli Józsi vidáman, amit annyiban meg tudok érteni, hogy ez nem egyszerű dolog. A fiúk ugyanis azt akarják, hogy akinek a kocsijába beülnek, az később hozza is vissza ide őket, de még ma.

Mindezt onnan tudom, hogy ez a kirándulás nekem is fel lett ajánlva a fenti feltételekkel, s akkor, vagyis pár perccel a józsizás előtt, nyomban és szomorúan le is kellett mondanom róla.

Ettől függetlenül ottlétem alatt rendszertelen időközökben meg-megismétlik vonzó ajánlatukat, hátha végül felismerem a benne rejlő előnyöket.

A fiatalabbik fiú, aki az imént a szemkinyomást olyan színesen volt képes leírni, oly nagy átéléssel, újabban a politikáról faggatna engem, mint valami helyi riporter. Hogy hát mért hiszik ezek a majmok, hogy itt megválasztják őket polgármesternek, pedig hát nemigen, és különbenis, ők ezellen tenni fognak. Nem szavazással, persze, hiszen ahhoz még nincs meg a koruk, és sajnos a szüleik sem szavazhatnak helyettük, hanem hát kaszával-villával (nem mintha az lenne nekik).

Hogy hát mér gondolják, ezek, mér?

A kérdés végül a levegőben marad. A levegőben, amely nem a tavaszt, a közelgő májust, inkább a nyárutót idézi, túlérett szagokkal és színekkel, a lépteinktől felvert porral, egy kis adag reménytelenséggel. Rossz előérzettel.

Hogy mi jöhet még. Milyen fagyok, mennyi rendőr, hány rohamosztagos innen és onnan, milyen vér folyhat még, milyen buszok, mennyi baj.