New York – Henry Kissinger volt külügyminiszter a New York Times hasábjain ismerteti Jonathan Steinberg művét és méltatja a Vaskancellárt. A 88 esztendős politikus írását teljes terjedelmében közöljük.
Otto von Bismarckot 1862 nyarán nevezték ki Poroszország miniszterelnökévé. Az ezt megelőző legmagasabb poszt, amit betöltött, az oroszországi nagyköveti poszt volt. Soha nem dolgozott korábban kormányzati pozícióban. S mégis, az újdonsült kormányfő néhány nyers erőfeszítéssel megoldotta az európai diplomatákat két generáció óta bénító rejtélyt: hogyan lehet megteremteni a német egységet, és újraszervezni Közép-Európát. Le kellett győznie azt az akadályt, hogy Németországban harminckilenc szuverén állam alkotta az úgynevezett Német Államszövetséget. A közép-európai trendeket mindvégig gyanakodva szemlélte a két „szomszédvár”, Franciaország és Oroszország, amelyeket egyaránt nyugtalanított egy olyan állam létrejötte, amely képes a fennálló európai egyensúly megváltoztatására – és amelyek kísérletet is tettek arra, hogy elejét vegyék ennek.
Bismarck kilenc év leforgása alatt oldotta meg ezt a problémát, s ezt Jonathan Steinberg, a Pennsylvania Egyetem történészprofesszora „az utolsó két évszázadban államférfi által elért legnagyobb diplomáciai és politikai sikernek” nevezi. Bismarck két háborúban győzte le a német fejedelmeket, a harmadikban pedig maga köré gyűjtötte őket; a közfigyelmet azzal irányította magára, hogy a férfiak számára általánossá tette a választójogot – Európában ezzel Poroszország lett az egyik első állam ezen a téren; Franciaországot azzal kötötte le, hogy lebegtette Luxemburg esetleges Franciaországhoz csatlakozásának lehetőségét, Oroszországot pedig azzal, hogy jóindulatúnak mutatkozott vele szemben az 1863. évi lengyel forradalom idején. Bismarck sikereit „anélkül érte el, hogy egyetlen katonának parancsot adott volna, hogy hatalmas parlamenti többséget uralhatott volna, hogy tömegmozgalom támogatta volna, anélkül, hogy bármilyen kormányzati tapasztalattal bírt volna, sőt, a nevével és reputációjával szembeni országos ellenérzés dacára”.
Steinberg Bismarck: A Life [Bismarck. Egy élet] című munkájának érdeme, hogy az „igen szokatlan fajta politikai zseniről” szóló leírás nem csap át dicshimnuszba. A szerző leírja – éles, némelykor nyugtalanító, pszichológiai megközelítéssel – ezt a nagyon összetett személyiséget, aki megtestesítette azt a kettősséget, amely később lehetőségeit meghaladó erőfeszítésekre ösztönözte Németországot. Bismarck mögött, aki nyilvánosan sohasem mutatkozott egyenruha nélkül, semmilyen komolyabb katonai szolgálat nem állt, és a katonai vezetők általánosságban éltek is a gyanúperrel amiatt, amit ők a politikus eltúlzott önmérsékletének tartottak. A „vas és vér” embere prózájában rendkívüli egyenességre és tisztaságra volt képes, kivételessége csak Churchill angolnyelv-használatával állítható párba. A Realpolitik megtestesülése a hatalmat az önmegtartóztatás eszközévé változtatta diplomáciájának elevensége által. Egyetlen hatalmi bázis nélkül dominálta a német és az európai diplomáciát, bírta egy öregedő király bizalmát, ezen kívül nem volt semmilyen intézményes támogatása vagy komolyabb követői tábora.
Bismarckot gyakorta a mindenekfeletti realistának tartják, aki ideáljai rovására is a hatalomra hagyatkozott. A kép ennél valójában árnyaltabb. A hatalmat komponenseiben és határaiban is fel kell fogni ahhoz, hogy hasznosíthassuk. Ugyanezen az alapon az ideálokat bizonyos ponton közös nevezőre kell hozni azokkal a körülményekkel, amelyekre a vezető hatást kíván gyakorolni. Ha valaki ezt az egyensúlyt figyelmen kívül hagyja, az a veszély fenyeget, hogy az illető a hatalom szószólójából az ellenségeskedés szószólójává válik, vagy épp az idealizmus keresztes harcosa lesz.
Bismarck azért volt képes hatalmat gyakorolni, mert valamennyi kortársánál jobban megértette a nemzetközi ügyek tekintetében releváns együtthatók szélesebb körét, amelyet egyesek a hatalommal, mások az ideálokkal azonosítottak. Olyan időszakban jutott hatalomra, amikor a világ még a napóleoni korszak bűvöletében élt. A felemelkedőben lévő rend alapjául az a hit szolgált, hogy a békét mint célkitűzést csak olyan nemzetek érhetik el, amelyek összeegyeztethető hazai intézményekkel rendelkeznek (előrevetítve a modern neokonzervativizmust). Poroszország, Ausztria és Oroszország Szent Szövetsége azért jött létre, hogy a lényegileg legitimista konzervatív államok folyamatossága felett őrködjék, és elkötelezte magát ezen országok uralkodócsaládainak hatalomban tartására. A hatalmi egyensúly fenntartotta Európa stratégiai egyensúlyát is. Amikor Bismarck Ministerpräsident lett, az összes ilyen elem képlékeny volt. Egy új Napóleon népszavazással tette meg magát francia császárrá. A parlamentek a fejedelmek rovására nyertek teret. A Szent Szövetség elvei cafatokban voltak.
Bismarck eredetisége abban állt, hogy nem csatlakozott semmilyen hatalmi táborhoz vagy ideológiához. A krími háborúban, amikor a Német Államszövetség nagyköveteként szolgált, háromfajta lehetőséget vázolt fel királya számára: (a) szövetség Oroszországgal, amely magában foglalja a konzervatív orientációt; (b) szövetség Franciaországgal, amely az ellenkezőjével jár; avagy (c) éles váltás a porosz belpolitikában a népszerű intézmények bevezetésével – azaz olyan lépés, ami kirántaná a talajt a fejedelmek alól. Bismarck fizikus módjára elemezte mindhárom helyzet alapvető összetevőit, majd az összkép megalkotásakor ezeket felhasználta. A cárra a Szent Szövetség elveivel hatott, Franciaországra a liberális intézmények iránti nyitottsággal, a német liberálisokat pedig a népi törvényhozással kecsegtette. Három katonai hadjáratot vezetett, valamennyit korlátozott politikai célkitűzéssel – az ellenséget sokkal inkább maga mellé akarta állítani, semmint megszégyeníteni. Poroszország a vezetése alatt a kontinensen elsőként vezette be nemcsak az általános választójogot, de később az átfogó társadalmi törvényhozást is. Nem annyira azért győzedelmeskedett, mert ő volt az erősebb, hanem mert az ellenfelei nem bizonyultak annyira gyors felfogásúnak.
Bismarck ellenfelei még a nemzetközi rendszernek a newtoni fizikára emlékeztető tizennyolcadik századi koncepciójára esküdtek, mint egy hatalmas óraműre, amely bonyolult hálózatban kapcsolódó részekből áll. Bismarck olyan kort vetített előre, amelynek egyensúlya az állandóan képlékeny erők folyamatosan változó interakcióján nyugszik, és ez a későbbi atomfizikára hajazott. Az ő filozófus megfelelője nem Descartes volt, hanem Darwin; nem azt mondta, „gondolkodom, tehát vagyok”, hanem ezt: „győzzön a jobb”.
A cinizmus önmagában is sekélyes opportunizmust produkál. Bármely komoly politizálás megkíván egy fix pontot, ahonnan kimozdulva megmásíthatjuk a világot. Bismarck arkhimédészi pontja a porosz intézményrendszer egyedülállóságába vetett hit volt. Mert, mint Bismarck arra rámutatott, a porosz király akkor is biztonságban tudhatta magát, ha egy katonája sem volt otthon: Poroszország különleges hajlékonysággal volt képes manőverezni, hogy közép-európai dominanciáját létrehozza. Míg Bismarck meg nem jelent a színen, általánosan úgy vélték, a nacionalizmus és a liberalizmus két ellentétes pólus. Ő elutasította ezt a feltevést. Érvelése szerint Poroszország kohéziója kellően erős volt ahhoz, hogy külföldi uralkodók hatalmát megkérdőjelezze, miközben odahaza monarchista politikát folytat. Disraelihez hasonlóan hitte ő is, hogy a széles alapokon nyugvó szavazati jog a nacionalizmusnak kedvez, és a szavazók a konzervatív ügyért mozgósíthatók.
Az eredmény azonban már elvetette a huszadik századi tragédiák magvait. Az új Németországban, amelyet Steinberg műve „egy rendkívüli, gigászi én szuverenitásának” nevez, már nem volt meg az intézményi egyensúly. Bel- és külföldön a konzervatívok túl demokratikusnak, a liberálisok túl autoriternek tartották az új rendet, amelyet egy személyiségre szabtak, aki ellentmondásaik manipulációja árán kívánta az egymással versengő erőket összebékíteni.
Bismarck Németország kancellárjaként eltöltött huszonnyolc évében mégis megőrizte, amit visszafogott és okos diplomáciával felépített, és ami az egyedüli fontos eleme volt az európai béke fenntartásának. „Az én Afrika-térképem Európában van”, válaszolta a kitartó noszogatásokra, hogy szerezzen gyarmatokat. Az Oroszország ellen megelőző háborút javaslóknak pedig így válaszolt: „Jaj az államférfinak, aki a háborút annak végén nem tudja ugyanolyan meggyőzően megindokolni, mint az elején.”
De a “Bismarck. Egy élet” című könyv a siker nemezisét is megmutatja. Az egyesült Németország felemelkedése mérsékelte az Európa közepén létezett szuverén államszövetség rugalmasságát. Egy egyesült Németország kellően erős volt ahhoz, hogy az összes szomszédját egyenként legyőzze, s majdhogynem szövetségkötésre kényszerítse ezeket a szomszédokat, kivált Franciaországot és Oroszországot. Az ellenséges koalíciók rémálma (le cauchemar des coalitions), amelyeket azért hoztak létre, hogy Németország kénytelen legyen az erejét Kelet és Nyugat között megosztani, a bismarcki diplomácia egyik motivációjává nőtt. Bismarck úgy kívánta a veszélyt ellensúlyozni, hogy belevitte Németországot egy sor szédítő, néha egymást átfedő, néha egymásnak ellentmondó szövetségbe, azzal a céllal, hogy a többi nagyhatalomnak – kivéve a kiengesztelhetetlen Franciaországot – ettől nagyobb érdeke legyen a Németországgal való együttműködés, mint az ellene folytatott szövetkezés.
Ez nem jött be. Bismarck 1860-as évekbeli győzelmei nyomán kisebb lett a manőverezési tér az Ausztriával kötendő bonyolult tervhez; a Három Császárok Ligájához, amelyet Ausztriával és Oroszországgal kötött; és az oroszokkal tető alá hozott, úgynevezett viszontbiztosítási szerződéshez. Elzász-Lotharingia 1871. évi annektálása bosszúra esküdött Franciaországot eredményezett, amely egyszersmind Németország bármely ellenségének potenciális szövetségese lett. A rendelkezésre álló kombinációk ezután már csak öt nagyobb állammal számolhatnak. A későbbi években magának Bismarcknak is nehézségeket okozott, miként tartsa egy akolban az összebékíthetetlen partnereket, mint azt Steinberg kifejezően bemutatja.
A Közép-Európát átrendező bismarck-i dinamizmust nehéz volt újra munkába állítani, amikor Bismarck meg akarta őrizni, amit felépített. Mikor porosz miniszterelnök létére forradalmárként cselekedett, képes volt politikája időzítését uralni. Amikor már német kancellár volt és meg kellett őriznie a vívmányokat, mások kihívást jelentettek számára. Bismarcknak ki kellett várnia az eseményeket. Bizonyos értelemben önnön terveinek és azok hazai szükségszerűségének lett foglya (mely szükségszerűségek miatt fel kellett áldoznia kolonizáció-ellenes nézeteit).
Bismarckot 1890-ben mondatta le az új császár. Ez volt a végső paradoxon: a férfi, aki soha nem látott stabilitással dominálta Európát, egy fiatal, nem kis mértékben instabil uralkodó szeszélyének engedve véget vetett saját karrierjének.
Bismarck utóda, Caprivi a bismarcki rendszer lényegi gyengeségére mutatott rá, amikor megjegyezte: Bismarck képes volt egyszerre öt labdával zsonglőrködni, míg neki, Caprivinek még kettővel is nehezen megy. Az orosz szerződés röviddel Bismarck távozása után hatályon kívül került. Nem sokra rá Franciaország és Oroszország összefogott, Európa merev koalíciókra tagozódott. Bismarcknak azt diktálta racionalizmusa, hogy a hatalmi kapcsolatok árnyalatainak elemzéséből még mindig leszűrheti az önkorlátozás doktrínáját. A politikának azonban a hatalom a legnehezebben elemezhető komponense. Mivel annak árnyalatai megtévesztették Bismarck követőit és utánzóit, a feltételezett bismarcki lecke gyakorlatba való átültetése fegyverkezési versenyhez és az első világháborúhoz vezetett.
Rögzítenem kell két ellentmondást. Steinberg olykor ellenségesen viszonyul Bismarck személyiségéhez, ami arra készteti, hogy az általában briliáns stratégiai koncepciói rovására túlhangsúlyozza személyes vonásait. A második ellentmondást abban az egyenes összefüggésben látom, amit Steinberg Bismarck és Hitler között tételez. Bismarck racionalista volt, Hitler romantikus nihilista. Bismarck lényege a kiegyensúlyozottság és önnön határainak ismerete volt, Hitleré az egyensúly hiánya és minden mérséklet elvetése. Európa meghódítása Bismarcknak soha eszébe sem jutott; ez mindig is Hitler víziójának részét képezte. Hitler soha nem mondta volna ki Bismarck híres mondatát, miszerint államférfinak lenni annyit tesz, mint jól figyelni Isten lépteire a történelemben, és néhány lépéssel mögötte menni. Hitler után vákuum maradt. Bismarck államot hagyott maga után, ami elég erős volt ahhoz, hogy két katasztrofális vereség után is magához térjen, de az ő öröksége az elvehetetlen nagyság is. A “Bismarck. Egy élet” azonban ettől függetlenül a legjobb tanulmánykötet a tárgykörben angol nyelven.
