New York – Négyévesen színpadon játszott, rendezőként a tévé hőskorában kezdte, az ötvenes évek végén mozijával lett világhírű. Munkássága nagy része New Yorkhoz kötötte. Rendezőként sohasem kapta meg az Oscart, munkái azonban a filmtörténet aranykönyvének legszebb lapjai.
Tizenkét dühös ember, Serpico, Kánikulai délután, Az ítélet, A hálózat – ki ne látta volna legalább egyszer ezeket a klasszikusokat, amelyekben mindig ott volt a kötelező feszültségen, izgalmakon kívül valami több, valami plusz. Alkotójuk hitvallása így hangzott: „Noha a mozi célja a szórakoztatás, a film, amelyben én hiszek, egy lépéssel tovább megy. Arra készteti a nézőt, hogy önnön lelkiismerete egyik vagy másik oldalát megvizsgálja.”
Ezt célozta az első filmje, az 1957-ben, még fekete-fehérben forgatott Tizenkét dühös ember, amelyben egy gyilkossági ügyben együttes döntésre visszavonuló esküdtszék tizenegy tagja egyértelműnek tartja egy fiatal fiú bűnösségét, azonban egy esküdt (Henry Fonda) nem, s ő fokozatosan sorra maga mellé állítja a többieket. Sonia M. Sotomayor, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának bírája azt állította, hogy a film jelentős hatással volt a jogászkarrierjére.
A sikeres Lumet rendezésért soha nem kapta meg az Oscart, noha többször jelölték. Tíz jelölésből négyet megkapott viszont legemlékezetesebb alkotása, A hálózat (1976) William Holdennel, Faye Dunawayjel és Peter Finchcsel.
Alapvetően New York-i rendező maradt, soha nem vált hollywoodivá, filmjei is sokszor szorosan kötődtek a Nagy Almához, mint a Rod Steiger főszereplésével 1964-ben készült, a Holokauszt soha el nem múló traumatikájával foglalkozó A zálogos, vagy a Peter Maas-bestseller nyomán kilenc évvel később, a New York-i rendőrség korrupciójával foglalkozó Serpico, amelynek címszerepét Al Pacino játszotta. A sztori valóban megtörtént, és csakugyan létezett a film és a regény két főszereplője, David Durk és Frank Serpico, akik a New York Times riporterének, David Burnhamnek tárták fel a testületen belül uralkodó állapotokat.
Lumet kedvelte a krimiműfajt, így 1975-ös, Kánikulai délután című mesterműve egy bankrablást dolgozott fel, ismét Pacinóval, aki ezúttal egy amatőr bűnbanda vezérét alakította. Utolsó New York-i témája a Manhattanre leszáll az éj volt 1996-ban; az addigi harmincnyolc filmből huszonkilenc játszódott a legnagyobb amerikai városban.
Lumet 1924. június 25-én született Philadelphiában, lengyel-zsidó emigráns színész apától, így már négyévesen a New York-i jiddis színházban lépett fel az apja oldalán, 1935-ben, kilenc esztendősen pedig a Broadway világot jelentő deszkáin játszott Sidney Kinglsey Zsákutca című darabjában. A második világháborúban radartechnikusként szolgált a távol-keleti fronton; 1945-ben visszatért New Yorkba és rendezni kezdett. 1950-ben jött el a nagy áttörés, amikor a CBS a Veszély című sorozat rendezésére szerződtette – filmes karrierje így a tévével kezdődött, és 1953-ra bontakozott ki igazán, amikortól drámai sorozatokat rendezhetett.
Szívesen dolgozott sztárokkal, Pacinón és Fondán kívül foglalkoztatta Marlon Brandót, Katharine Hepburnt, Ralph Richardsont, James Madisont, Simone Signoret-t, Vanessa Redgrave-t. Az 1974-ben, Agatha Christie regénye nyomán készült Gyilkosság az Orient expresszen valóságos sztárparádé volt, ahol a Poirot-t játszó Albert Finneyn kívül szerepelt Lauren Bacall, Ingrid Bergman, Sean Connery és John Gielgud is.
Lumet a hetvenen túl visszatért oda, ahonnan indult, a tévézéshez: executive producer volt, írt és rendezett. Úgy tűnt, nem fog rajta a kor. Nyolcvanharmadik születésnapját a Mielőtt az ördög rádtalál című alkotással ünnepelte meg.
Magánélete közel sem volt oly szerencsés, mint szakmai pályafutása. Első három feleségétől elvált; negyedik neje, Mary Gimbel maradt most utána özvegyen.
“Mielőtt az ördög rádtalál” – ez a magyar fordítása-ferdítése az utolsó filmje címének. Ez is szuper volt, mint rendesen.
Kár, hogy a magyar forgalmazók nem igazán foglalkoznak a minőséggel, mert alig pár filmjét lehet kapni. Nekem is csak 4 van meg. Most csekkoltam le, 14 filmje kapható, ill. abból is 4 joglejárt. Mondjuk, én se venném meg mindet, de pl. a Hálózat meg az Anderson-magnószalagok erősen várólistás.
Talán most, hogy az életmű már nem bővül tovább, valamelyik kiadó rászánja magát, hogy a fércművek meg a szennyáradat mellett néhány igazi filmet is megjelentessen, esetleg Sidney Lumet-kollekciót, bár az már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
R.I.P., Sidney.