Mostanában új szórakozást találtunk maguknak a magyar médiát figyelve. Kezünkben ceruzával, tollal hallgatjuk az ellenzéki rádiót, nézzük az (ellenzékinek tartott) tévét, és közben húzzuk a strigulákat, hogy az éppen nyilatkozó ember hányszor használja az úr kifejezést az országot jelenleg irányító bűnszövetkezet tagjaira.
Mivel Magyarországon viszonylag soványnak mondható az arisztokrata réteg, ezért meglehetősen vicces a közéletben tevékenykedők – nem neveznénk őket politikusoknak – urazása. Azt a totális félreértést már nem is említjük, hogy az úr kifejezést legfeljebb megszólításként illik használni, hiszen mindenkinek van neve, beosztása, amin meg lehet nevezni. Az illetőt távollétében urazni mérhetetlenül felesleges és ostoba szokás, viszont – elsősorban – a magukat ellenzéki politikusoknak képzelő emberek hathatós segítségével teljesen átment a közbeszédbe is ez az indokolatlan és mély tisztelet jelen nem lévő, a politikai térfél másik oldalán álló embereknek. Sallereket és kokikat osztogató, pávatáncot lejtő, a parlamentben melegedő ellenzéket gyalázó, zsidókat listázni akaró, az újságírókat legyilkosozó egyének jelentik az úri osztályt Magyarországon.
Nyilatkozik a baloldali politikus az ellenzéki tévé sztárriporternőjének, és a húsz perces interjú alatt hatszor nevezi úrnak az S. Lajos nevű férfit, aki egy g-vel kezdődő, hímivarsejtet leíró négybetűs szóval illette egykori legjobb barátját, aki mellesleg ma az ország miniszterelnöke a bölcs magyar nép döntésének köszönhetően. Ugyanez a szocialista politikus S. Tamás náci képviselőt szintén úrnak tartja, bár őt csak két alkalommal tisztelte meg. A kormányzópártot kívülről támogató, magát zöldnek nevező párt hadaró képviselőnője, egy ötperces interjú alatt – ha kibírunk öt percet a karattyolásából – négyszer nevezi államtitkár úrnak, miniszter úrnak, frakcióvezető úrnak, miniszterelnök úrnak azokat a férfiakat, akik napról napra gabalyodnak egyre jobban bele a jelenlegi kurzus eddigi legnagyobb gazdasági/pénzügyi (eufemizmus) botrányába.
A kormány – amely négy évvel ezelőtt azzal az indokkal tette rá a kezét a magánnyugdíj megtakarításokra, hogy a nyugdíjpénztárak „eltőzsdézik” a befektetéseket – brókercégekbe fektette a közpénzt. Ismételjük: a közpénzt! Túl azon, hogy a keményen dolgozó kisemberekről lehúzott századik bőrt, értsd: adóbevételt, az államháztartási törvény szerint az államkincstárban kell tárolni, és tilos pilótajátékba fektetni, a hasznot saját zsebbe csúsztatni, amikor égni kezdett a talpuk alatt a talaj, bennfentes információik alapján gyorsan kivették a milliárdokat. A kormányzó és a külügyminiszter segítőkészségét bizonyítja, hogy a haveroknak időben szóltak, de a keményen dolgozó kisembereket elfelejtették tájékoztatni. Megint ők bukták el egy élet megtakarításait, lakásra, a gyerek oktatására vagy a saját temetésükre félretett, nehezen összekapart pénzüket. Laikusként is a napnál világosabb, hogy állami szinten bűncselekmények sorozatát követték el, de szerencsére a kormány a helyén van. Sőt, a kormányfő nyugodt lélekkel és százfős delegációval, az osztrák légitársaságtól bérelt interkontinentális repülőgéppel elutazott üzletelni az egyik legbarátibb országba, Kazahsztánba.
Mondanunk sem kell, hogy minden normális országban egy ilyen kormány már rég megbukott volna, de ilyesmi Magyarországon nem fordulhat elő. A fotelforradalmárok várják a csodát, hogy valaki elvégzi helyettük azt, ami az ő dolguk volna.
Ilyen körülmények között magunk sem tehetünk mást, minthogy húzzuk tovább a strigulákat minden egyes úr után, és már csak arra vagyunk kíváncsiak, meddig tűr még a magyar társadalom?