Lőwy Dániel: A filmrendező élete és halála 2015. március 6. péntek 18:32

Lőwy Dániel: A filmrendező élete és halála

A filmesnek nincs órarendje – mondta Pista hajnali háromkor, átbeszélgetett éjszaka után, majd nagyot szippantott a cigarettájából, és a még parázsló csutkáról gyújtott rá a következő szivarra. Merthogy a felvétel olyankor folyik, amikor síri az éjszakai csend, vagy éppen ellenkezőleg, amikor élénk a nappali forgalom, teljes a zűrzavar, a jövés-menés, a hangorkán; olyankor, amikor a fényárnyék kedvező: pitymallatkor, délben vagy élve a lenyugvó nap elnyúlt árnyékot vető utolsó sugaraival. Forgatott akkor, amikor éppen megengedték, vagy pedig azokban a kivárt, meglesett és továbbra is kockázatos pillanatokban, amikor a hatóságok ébersége kijátszható volt. Filmezett közvetlenül a célhelyre érkezéskor, hosszú, fárasztó utazás után, vagy felfokozott iramú többnapos munka végeztével, közvetlenül hazaindulás előtt.

Fischer István dokumentumfilm-rendező, operator, tévés szakember volt, minden bizonnyal a legjobbak egyike. Pályája Bukarestből Saarbrückenbe, majd Budapestre, a Duna Televízióhoz vitte. Az életútja viszont jóval több vargabetűt írt le. Kisgyerekként Kolozsváron bujkált, egyetemistaként Leningrádba került, majd miután az ’56-os magyar forradalommal kapcsolatos vélekedéséért az egyetemről menesztették, a haza „tárt karokkal” fogadta, és pályakezdő értelmiségiből kétkezi munkássá minősítette vissza; a kolozsvári hűtőgépgyár lakatosa lett. Derűlátó és mindenből tréfát faragó természete átsegítette e nehéz éveken. Miután politikailag kegyvesztetté vált, érdeklődéssel és tántoríthatatlan derűlátással mérte fel, hogyan viszonyulnak hozzá a régi ismerősei.

Ment az utcán, és látta, hogy az egyik szomszédja, iskolatársa, vagy más régi ismerőse jön szembe vele. Úgymond éppen azért lett filmes, merthogy vele született adottsága, hogy mindent másoknál valamivel hamarabb vesz észre, legalább egy-két másodperccel hamarabb, de akár nyolc-tíz másodperccel is megelőzve másokat. Így a szeme sarkából figyelhette, mit tesz majd az ismerős, amikor észreveszi őt. Volt, aki hirtelen lehajolt, és a cipőfűzőjét babrálta, más az első adódó kirakat felé fordult, és azt kitartóan bámulta. Megint más gyorsan átkelt az utca túloldalára, hogy Pista köszönését se kelljen fogadnia.

Évek múltán Fischer végül mégis engedélyt kapott rá, hogy Bukarestben a filmrendezői szakot elvégezze. Amikor állást kellett választania, az egyik kollega jóindulatúan figyelmeztette, hogy erdélyi magyar zsidóként a román fővárosban soha nem fogják művészfilm rendezésével megbízni. Szerződjön inkább az Alexandru Sahia dokumentumfilm-stúdióhoz, mert ott esélyt kaphat. Így tett, és valóban esélyt kapott. A kommunista rendszerben annyira jól ismert esélyt; elkészíthette a filmet, ami minőségi termék lett, majd… nem mehetett adásba. Vizionáláskor (ismeri-e még a mai nemzedék ezt a kifejezést?), a bizalmi elvtárs végignézte a filmet, „mekkora tehetség ez a Fischer” – lelkendezett –, „remek szakember!” Majd szárazon hozzáfűzte: „a film nem mehet adásba!” Az 1970-es évek kezdetén – a később Diurnusként ismertté vált – Bodor Pált bízták meg a bukaresti nemzetiségi tévé adás vezetésével (magyar és német nyelvű adást is beindítottak!) Bodor többször is megpróbálta Fischer Pista egy-egy filmjét elfogadtatni. Ismételten kísérletet tett arra, hogy az adott dokumentumfilmet a cenzúrán átverje; mindannyiszor sikertelenül. Nem csoda, hogy Pista megelégelte a dolgot; továbbá a bukaresti televíziónál elkezdődtek a leépítések, és ő volt az egyetlen rendező, aki nem volt párttag. Ezért 1973-ban néhány ételkonzervvel felszerelve, illegálisan vásárolt-, és zsebpénznek sem elegendő valutával, valamint három-, mikrofilmen kicsempészett munkájával Németországba disszidált. Noha kezdetben alig bírt német nyelvtudással, alkalmazták, és harmadfél évtizeden át összesen harmincöt dokumentum- és portréfilmet készített az ARD televíziónak. Közöttük portréfilmeket olyan világhírességekről, mint André Kertész, akit a híres fényképei között örökített meg New Yorkban, a Nobel-békedíjas Andrei Szaharov szovjet-orosz magfizikus, Randolph Braham holokauszt-kutató professzor, Kovács György kolozsvári színművész, Tordai Zádor budapesti filozófus, Bodor Ádám erdélyi származású író. Jurij Ljubimovot, a legendás moszkvai Taganka színház igazgató-főrendezőjét Lausanne-ban interjúvolta meg, Msztyiszlav Rosztropovics világhírű orosz gordonkaművész és karmester lakásán.

Életének legérdekesebb mozzanatait Skype-on mondta el Pünkösti Árpádnak, aki Egyperces Fischerek címen kötetbe foglalta őket. A könyvről lapunk recenziót közölt (Amerikai Magyar Népszava – Szabadság, 2011. augusztus 26.)

A könyv, amellyel immár örökre adósunk maradt

A saját sorsából adódóan Fischer István rendkívüli érdeklődést tanúsított a Kasztner-vonat vitatott ügye iránt. Röviden összefoglalva: Kasztner Rezső kolozsvári ügyvéd, a Budapesti Segélyező és Mentőbizottság egyik felelős vezetőjeként a náci Németország egyes megbízottjaival folytatott tárgyalásokat, amelyek révén sikerült 1684 túlnyomórészt tehetős magyar-zsidó állampolgárt vonatszerelvényen kimenekítenie Budapestről. Előbb a Bergen-Belsenben felállított különleges koncentrációs táborba kerültek, majd onnan kijutottak Svájcba. A csoport tagjai megmenekültek, és sokan közülük jelentős szakmai pályát futottak be. Ellentmondásosak viszont a szempontok, amelyek szerint a csoport tagjait kiválasztották. A vonatra többek között felkerültek Kasztner Rezső közelebbi és távolabbi rokonai és a baráti köre Kolozsvárról, viszont a napjainkban egyre nagyobb népszerűségnek örvendő, a magyar Dickensként számon tartott Karácsony Benő írót ugyanonnan Auschwitzba hurcolták. Fischer úgy vélte, hogy Kasztner a gazdag zsidókért feláldozta a „mezei zsidókat” azáltal, hogy a németeknek „üzemcsendet” ígért; a kiváltságosak kimenekítésének fejében biztosította a deportálások zökkenőmentes lebonyolítását. Szemtanúként Fischer azt is tapasztalhatta, hogy a kolozsvári zsidókat a hitközségek küldöttei felszólították, hogy vonuljanak be nyugodtan a gettóba, ne meneküljenek el, mert nem esik majd bántódásuk. A hitközségek azonban nem a saját taglistájuk szerint keresték fel a város zsidó lakosait, hanem a zsidó lakosok csendőrségi összeírását használták. Kasztner, aki addigra már ismerte a megsemmisítő tábor valóságát adatoló ún. Auschwitzi Jegyzőkönyveket, nem figyelmeztette a zsidó közösséget a végveszélyre. Fischer István vélekedése szerint az elhallgatással Kasztner a magyar társadalom egészét megvádolta; feltételezte ugyanis, hogy amennyiben a magyarok ismerték volna a zsidóknak szánt sorsot, akkor sem mozdultak volna a megsegítésükre. Ezt Fischer képtelenségnek tartotta, ezért több írásában, hozzászólásában is követelte a budapesti Váci utca 12. szám alatti ház falán elhelyezett Kasztner Rezső-emléktábla eltávolítását. Fischer István könyvet készült írni a Kasztner-ügyről, éveken át szorgalmasan gyűjtötte hozzá a dokumentációt, többek között adatolta a ma már csak a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban fellelhető könyvritkaságokat. A szempontjaival lehetett volna vitába szállni, de a módszertanával és a kérdéskörben szerzett alapos ismereteivel aligha. Évekig tervezte a megírást, készítette elő aprólékos odafigyeléssel az adatokat, az oral hisztorytól a szakirodalomig, de ez a könyv immár soha sem valósul meg.

Fischer Pista a kolozsvári hücpe és egyben világpolgár

A kolozsvári Szabadságban megjelent búcsúztatójában Tibori Szabó Zoltán így jellemezte: „Pista humoros, életigenlő, derűlátó ember volt. Kissé cinikus, […] picit szemtelen, cseppet pimasz, tekintélyre, kánonra fittyet hányó, kereteket állandóan szétfeszítő, csipetnyit lenéző, mindenféle fundamentalizmust, kizárólagosságot, megkülönböztetést és gleichschaltolást kifigurázó, liberális szellemű fickó.” Tibori kolozsvári hücpének nevezte, aminek jelentése magába foglalja a szemtelen, tolakodó, bizalmaskodó jellemvonásokat.

E sorok írójaként Fischer Istvánt erdélyi ateista magyar zsidó világpolgárnak nevezném, aki a feleségével orosz és német nyelven értekezett, magyar nyelven közölt jelentős visszhangot kiváltó vitacikkeket a budapesti sajtóban, és román nyelven készített interjút az örmények egyházfőjével, a katolikosszal – a német televízió számára. Megfordult a pápuák földjén; a dátumválasztó vonal melletti Tonga szigetén, ott, ahol a nap kezdődik; átkocsikázott az orosz hadsereg által a XIX. században épített Kaukázusi Hadiúton; élt a Balkán „hagyjatok, hogy békén hagyjalak” mentalitású régióiban, többször is járt az öntörvényű Odesszában és a sokszínű New Yorkban, forgatott Immanuel Kant egykori városában, a Kalinyingráddá züllesztett Königsbergben és a világ sodrásától távoli erdélyi szórvány-magyar falvakban. Egyaránt otthonosan mozgott a bukaresti liberális szellemiségű értelmiségi körökben és a szigorúan pontos, gyakran humortalan, képzelőerőt nélkülöző német világban.

Fischer István fenegyerek volt. Élete nagy szerencséjének érezte, hogy soha semmilyen rangra, címre, tisztségre vagy tagságra nem vágyott. A Kasztner-ügyben vallott nézetéért magára haragította a magyarországi hivatalos történetírás kánonát, és feltehetőleg emiatt nem kedvelték Izraelben sem. A Horthy-korszaknak a dokumentumfilmjében való megítéléséért tiltakozott ellene „Diplom-Ingineur Ferenc Fiala”, Szálasi egykori sajtófőnöke. A romániai viszonyok a bevett szokásnak ellentmondó bemutatásával magára haragította a németországi és a franciaországi román emigránsokat, végül, az 1915. évi török–örmény összetűzés jól dokumentált ismertetését mind a török, mind az örmény fél zokon vette.

* * *

Kevés emberről mondható el, hogy a legjobb belátása szerint élt, és mindabban, amit elvégzett a kedvét lelte. Kedves Pista, legyen részed békében az utolsó cigaretta szippantásig zaklatott és nyughatatlan életutad után!


KOHÁNYI TÁRSASÁG LÉPJEN BE!
AP VIDEÓ - HÍREK A VILÁGBÓL
Szabad Magyar Tv
Szolgálati közlemény

Felhívjuk vendégbloggereink és olvasóink figyelmét, hogy az alábbi vendégblogok némelyikének legfrissebb posztjai, ill. linkjeik technikai okokból, rajtunk kívülálló, a WordPress.com által bevezetésre kerülő változások következtében nem jelennek meg. Ezért az érintett blog-dobozkák egyelőre üresek. A probléma megoldásán az AN munkatársai dolgoznak. Addig kérjük a bloggereink és olvasóink megértését és türelmét.

Áthidaló megoldásként, a helyzet rendeződéséig itt is felsoroljuk a kárvallott blogok linkjeit, hogy olvasóik mégis el tudják őket érni az AN-ről is:



Az AN szerkesztősége.
2015.03.23.

RSS e-Vitae
RSS kanadaihirlap
RSS torokmonika
Videók

Blogok