Ami Párizsban történt az megbocsáthatatlan és minden tekintetben megvetendő. Napjaink Európájának legégetőbb és legnehezebben kezelhető problémája a bevándorlás kérdése. Az emigráció mint jelenség az egész történelem folyamán ismert volt, és más korszakokban is olykor feszültségeket generált a befogadó nép, nemzet tagjai és a bevándorló személyek, közösségek között. Vajon milyen mértékben várható el a bevándoroltaktól, hogy azonosuljanak a befogadó nemzet hagyományaival, szokásaival?
A befogadó nemzettől jogos elvárásnak tekinthető, hogy az újonnan érkezők legalább a legalapvetőbb szinten alkalmazkodjanak a többség képviselte politikai, gazdasági, társadalmi rendszerhez. A vallás kérdése azonban újfajta, korábban még talán soha nem észlelt élességű ellentétekhez vezet az európai kontinensen. Az alapvető különbség abban lelhető fel a keresztény-zsidó kultúrkör és az iszlám vallás követői között, hogy míg a nyugatiak idilli, tökéletes elvei (amelyek a maguk tökéletes valójában ritkán érvényesülnek) a vallásszabadságra, a vallások egyenlőségének elfogadására épülnek, a muszlimok annyira mélyen hisznek saját vallásuk kivételességében, hogy képtelennek tűnik a két beállítottság tartós egymás mellett élése sokak számára.
Míg a nyugati ember elfogadja azt, hogy olykor egy újság gúnyt űz akár még a mások számára legszentebb jelképekből is, dühöng, megsértődik miatta, akár hangot is ad ellenvéleményének, de elfogadja, hogy a világot eltérő értékrendű emberek alkotják, akiket nem lehet egyszerűen eltüntetni. Legfeljebb elkerülni. A kereszténységnek is voltak fundamentalizmusba hajló korszakai. De Európában történt egy fordulat, ami az ember figyelmét az égiekről, a földi életre irányította, a reneszánsz, humanizmus jelszavakkal jelzett korszakban az ember felismerte újfent, az ókor után önmagát és már soha többé nem engedte el. Ez a fejlődés a felvilágosodásban csúcsosodott ki, nem ok nélkül tekintjük a nyugati kultúrkör fordulópontjának a felvilágosodás korát, amikor az ember ráébredt saját erejére és képességeire és körülbástyázta magát az emberi jogokkal a vallási alapú diktatúrákkal szemben.
Az emberi jogok ebből a világlátásból érlelődtek ki. Az ember a lényeg, ő ruháztatott fel születésétől fogva olyan jogokkal, amelyek értelme mellett emberré teszik, amitől senki és semmi nem foszthatja meg. Még az állam sem, főszabályként. Ez az egész emberközpontúság idegen nemcsak a muszlimok világnézetétől, de az egész keleti gondolkodásmódtól is. Az ő történelmükben nem volt a mi értelmünkben vett reneszánsz, reformáció, ismeretlen a humanizmus, a racionalizmus és a felvilágosodás fogalma is, de hogyan is lehetett volna, hiszen minden emberközpontú gondolat az európai ókorba, a görögökhöz nyúlik vissza, és mint tudjuk, görögök, igazi görögök, csak egyszer voltak a történelemben. Így az emberi jogok értelme is ismeretlen a nem nyugatiak számára.
A globalizáció hatására a kultúrák olyan gyorsan, olyan közel kerültek egymáshoz, hogy egész egyszerűen nem volt, nemhogy történelmi, de emberi mércével mérve sem idejük egymáshoz való viszonyukat kialakítaniuk. Természetes, hogy a fejletlenebb államokból Európába vágynak a jobb életet keresők, és ha tehetik el is jönnek, ahogy az is érthető, hogy védeni akarják saját kulturális, vallási hagyományaikat, amihez egyébként a nyugati értékrend szerint joguk van, de azoknak az európaiaknak az álláspontja is teljesen megalapozott, akik meg akarják őrizni saját értékeiket, többek között a szólásszabadságot olyannak, ahogyan azokat egykori nagy reformereik megalkották a számukra.
Ha két ennyire eltérő kultúra kerül ilyen szoros kapcsolatba, mint most a nyugati és az iszlám, arab kultúra Európa egyes országaiban, ott óhatatlanul ütközésekre fog sor kerülni. A bevándorlók első, második generációinak mindig a legnehezebb. A társadalomban betöltött szerepük bizonytalan, rosszabbak a munkalehetőségek, idegennek érzik magukat az új hazában, akár nem is tekintik hazájuknak az új országot, mert úgy érzik, hogy az adott állam, annak polgárai nem fogadják be őket, ezért nem is próbálkoznak alkalmazkodni, beilleszkedni. A többségi társadalom pedig ezt látva csak még jobban elfordul tőlük és máris itt van egy ördögi kör, amiből nagyon nehéz kitörni.
Az elkeseredettség, a kirekesztettség, az idegenség érzése, majd az abból kialakuló harag, sőt gyűlölet pedig tökéletes táptalajt jelent a szélsőséges elemek, csoportok toborzói által terjesztett nézetek számára. Az egy közösséghez való tartozás érzését már nagyon sokan lebecsülték és mindig nagyon rossz vége lett egy ilyen gyakorlatnak. Ahelyett, hogy szörnyülködünk azon, hogy ezerszámra álltak be akár már Európában felnőtt fiatalok egy szélsőséges vallási nézeteket képviselő szervezetbe, inkább tegyük fel a kérdést, hogy miért tették ezt? Miért nem alakult ki már legalább annyi kötődés bennük Európa iránt, hogy ne érezzék szükségét egy ilyen „sereghez” való csatlakozásnak? Vagy az iszlámhitűek számára a vallás mindent felülír? Minden családi, világi kapcsolatot, köteléket?
A békés egymás mellett élés kulcsa az lenne, hogy az egyes kultúrák tiszteletben tartják egymás hagyományait, szokásait. Abszolút értelemben korlátozhatatlan emberi jog legfeljebb az ideák világában létezik, ez is egyértelmű, de vajon a szólás- és sajtószabadságot meg kellene fékeznünk pusztán csak azért, mert egyes vallások hívőinek sérti az érzékenységét?
A modern világ „határtalanságának” megvan az az áldása és egyben átka, hogy ami a világ egy pontján megszületik, létrejön, annak lehetősége van rendkívül rövid időn belül a Föld bármely országában feltűnni, elterjedni, hergelni. A kultúrák ma már nem képesek úgy bezárkózni, ahogy az egykoron még oly természetes volt, s ebből számtalan nehézség adódik.
A szólásszabadsággal, mint minden joggal, józanul kell tudni élni. Vannak és mindig is voltak olyanok, akik jogaikat minden gáncs és gátlás nélkül, olykor másokra nézve, legyenek azok vallási, vagy politikai csoportosulások, tiszteletlen módon gyakorolták. De ezeket az eseteket egy egészséges társadalom tudja kezelni. A II. világháború e tekintetben is kemény leckével szolgált Európa számára. Nem foglalkozik velük egyszerűen. Majd a kereslet eldönti, hogy egy ilyen gyakorlat hosszútávon működőképes lehet-e. A piacra bízza a probléma kezelését. Ha pedig végképp törvénytelen módon jár el a jogával visszaélő, akkor a bíróságok végső menedékként szolgálhatnak a sérelmet szenvedett személyeknek. De amikor olyan kényes kérdésről van szó, mint az iszlám vallás, akkor nagyon óvatosan kell eljárni. (Visszautalva a sérelmet szenvedettekre is, ebben az esetben már azok pontos beazonosítása is nehézségekbe ütközik. Hiszen jogaiban csak az embert lehet megsérteni.)
A muszlimok számára a vallásuk rendkívül fontos, az egész életüket meghatározó, leszabályozó, behatároló jelenség, aminek a nevetség tárgyává tételét rendkívül sértőnek érzik, ezért is nem tudnak most feltehetően osztozni teljes őszinteséggel a nyugatiak bánatában. Mindazonáltal kijelenthető: az, hogy a nyugati társadalom, a nyugati kultúra immáron kevésbé érzékeny a vallást érintő kérdések felmerülése esetén, míg a muszlimok azokra mindig rendkívül élesen reagálnak, nem segíti a kultúrák közötti békés, nyugodt kapcsolatok kialakítását.
Ennek a támadásnak előreláthatóan meglesz az a súlyos következménye, hogy tovább növeli majd az ellenszenvet, amit az európai többségi társadalom és a muszlim vallású kisebbség egyes tagjai táplálnak egymás irányába. Ez mindazonáltal érthető is. A többségi társadalom hivatkozhat arra, hogy a bevándorlók feladata, ahogy az a történelemben mindig is így volt, alkalmazkodni a többségi társadalom szokásaihoz, hagyományához, világnézetéhez. El kell fogadniuk a muszlimoknak azt, hogy Európában elismerik és igénylik a polgárok a szólás- és sajtószabadság létét és nem fognak ezen pusztán azon oknál fogva változtatni, hogy egyes kisebbségeket ez az álláspont sért. Ugyanakkor Európa sem hunyhat szemet afölött, hogy a saját kultúrkörén kívül mások is vannak a világon, amelyek képviselői másként látják a világot, mint ő. Nem tehetünk mást, ki kell állnunk értékeink mellett, akkor is, ha azok olykor támadásoknak vannak kitéve, amelyek által közvetetten mi magunk is személyesen.
A legegyszerűbb megoldás lenne azt mondani, hogy Európa maradjon olyan, amilyen eddig is volt, a menekültek befogadásának vessünk véget, zárjuk le határainkat és igyekezzünk világos vonalakat húzni a kultúrák, a kultúrkörök közé. Európa egységesítését nem lehet egy ilyen egészségtelen és a kirekesztés elvére épülő gondolatvilágból elindítani. Mert az iszlám vallás hívei itt vannak, nemcsak a mi kontinensünkön, de hozzánk közel is, ők ugyancsak ennek a világnak a részei, és meg kell tanulnunk együtt élni velük. Nem uniformizálhatjuk őket, nem törekedhetünk arra, hogy olyanokká tegyük őket, mint amilyenek mi vagyunk, egyrészt mert ez ellen is küzdenek minden áron, sokszor ezzel igazolják törvénytelen küzdelmeiket, támadásaikat, vezetőik többnyire a nyugati elnyomás ellen hívják sikerrel harcba híveiket, másrészt a kultúrák egyenrangúságának elve alapján ehhez nincs is jogunk.
Ez nem járható út. Azonban az jogos elvárás, hogy aki egy jobb élet reményében egy másik országban keres menedéket hajlandó legyen alkalmazkodni a befogadó ország szokásaihoz, hagyományaihoz. A kultúrákat már nem lehet újra elrekeszteni egymástól, a világháló ereje manapság már kis híján mindenhová elér. Ez az az új világ, amiben élnünk kell annak minden előnyével és hátrányával. Európának, miközben megőrzi saját értékeit, nem szabad, hogy az idegengyűlölet és a harag eszközeivel élve kovácsolja egybe nemzeteit, aki egy ilyen helyzet kihasználásával próbálja elérni céljait, annak építményei nem lehetnek tartósak. Annyi bizonyos, hogy a kultúrák közötti feszültségek mindaddig nem fognak enyhülni, amíg a tolerancia, a türelem a világ nagyobb részein előre nem tör.
Európa elismeri a vallásszabadságot, biztosítja a muszlimok számára is a szabad vallásgyakorlás jogát, de amennyire ezt a jogot természetesnek veszi a kontinens lakóinak nagy része, ugyanúgy a szólásszabadsághoz fűződő jog tiszteletben tartását is megköveteli mindenkitől, aki Európa földjén kíván élni. Ezt meg kell értenie minden bevándorlónak is. Az integráció nem egyszerű, egyre nehezebb, ahogy immáron nem földrajzi határokon lépnek át az új hazát keresők, hanem kulturális határokat is. De ahogy egykoron a természeti, földrajzi környezet is adott volt, úgy most a kulturálisak is azok. Európa nem engedhet szabadságából, pusztán azért, mert ez kényelmetlen a saját földjén élő, más kultúrákhoz tartozók számára.
A kultúrák találkozásából eddig a történelem során szinte kivétel nélkül feszültségek keletkeztek. Az emberi jogok eszméje, főként a vallásszabadság és a szólásszabadság, a nők egyenjogúsága éles összeütközésbe kerül az arab világ szokásaival, amit a nyugati világban már elképzelhetetlen módon a vallás törvényei szabályoznak. Ezen ütközés során egyik fél sem akar igazodni, hagyományaiból engedni, ami a nyugati világ számára hallatlan visszalépést, az arab világ lakosai számára pedig sokkszerű változásokat eredményezne. Az ütközésekből pedig előbb-utóbb szinte törvényszerűen összecsapások keletkeznek.
Keletkeznének, ha az iszlám nevében fellépők szabályosan harcolnának. De 2001-vel új korszak kezdődött a világ történelmében. A kultúrák összecsapása újfent véres fordulatot vett. A mostani helyzet sem más, mint ennek az új kornak egy jelképes epizódja. A harcmodor azonban megváltozott. Ez már nem a nyílt összecsapások, a nyílt háborúk, a hagyományos hadseregek kora. A titkosszolgálatok, a nemzeti titkosszolgálatok szemlátomást egyedül nem bírják a nyomást Európában. Nem lehet minden gyanús személyt megfigyelni. Egyébként is ki minősül gyanúsnak? Ki állapítja azt meg? Ezért kell a közösségek segítsége. Európa tiszteli más kultúrák hagyományait, a vallási intolerancia veszélyeivel nagyon is tisztában kell lennie. De a terrorizmus létét nem szabad letagadni, azt a veszedelmet, amit jelent, nem szabad elhallgatni, lekicsinyíteni. A szélsőséges elemek jelentette kihívásra nem lehet, nem szabad szélsőséges válaszokat adni. Mert senki sem születik terroristának.
A magányos támadók ellen, ha a mostaniak azok voltak, nagyon nehéz védekezni, ez igaz, és itt kerülnek előtérbe a közösségek. A biztonságot őrizni kell, ezt meg kell tanulni az európaiaknak. És figyelniük kell arra, hogy mi zajlik szűkebb, ill. tágabb környezetükben. Mást nem tehetnek. Egy prófétán gúnyolódó karikatúra egy nyugati ember számára nem jelent különösebb érdekességet – egy muszlimot felháborít, sőt vérig sért. Van-e bárminemű köze a vallási türelemnek a sajtószabadság lehető legszélesebb körű érvényesítéséhez? Tiszteletben kell-e tartania a sajtónak az egyes vallások előírásait és jelképeit? Tartsuk tiszteletben egymás „felségterületeit”? Elkerülhetetlen a kultúrák összecsapása? A tisztelet lenne az alapja az együttélésnek. Valóban vannak olyan témák, amiket szentségük miatt nem illene támadni – de ez még nem szolgál mentségül emberek meggyilkolására. (Egy magát megadó, sérült rendőr szabályos kivégzése pedig az egyik legvisszataszítóbb cselekedet, amit csak ember elkövethet.)
Majd a fogyasztók, a közönség, a kereslet eldönti, hogy ilyen témákat felvonultató termékekre igényt tart-e, és ha igen, akkor milyen mértékben. Ugyanakkor az is igaz, hogy a példányszám egy radikális szervezetet nem érdekel – ők csak a prófétájuk meggyalázását látják, a gúny, a szatíra határait ők egészen másképpen vonnák meg. Végső konklúzióként megállapítható, hogy vannak olyan értékei a nyugati civilizációnak, amelyeket mindenáron meg kell óvnunk. A demokrácia tartóoszlopait jelentő emberi jogok egyik legfőbbikét érinti a párizsi támadás. Túlléptek volna-e egy határt az újságírók azzal, hogy a muszlimok által szentként tisztelt prófétából gúnyt űztek? Talán. Kissé ízléstelen vagy illetlen volt, lehet. (A jogokkal élni tudni kell, de tudni kell azokkal vissza sem élni.) A szólásszabadság legfőbb határa az emberi méltóság túlzott sérelme, aminek eltűrésére senki sem kötelezhető.
Emberi méltósága viszont értelemszerűen csak az élő embernek lehet. De most nem emberekről, hanem prófétákról, vallási jelképekről, szimbólumokról van szó. Miért látszik úgy, hogy ez csak a muszlimok jellemzője? Hiszen mind a katolikusok, mind a zsidók kerültek már hasonló helyzetbe ezzel a lappal kapcsolatban és az érintettek, legalábbis a katolikus egyház esetében a törvényes utat választották. Ennyit jelentett volna a felvilágosodás, az egyház és az állam teljes, az egyház és az emberi élet mélyebb szétválasztása? Valóban csak ebben rejlik az eltérés megértésének a kulcsa? Meg kell értenünk nekünk, nyugatiaknak például, hogy mit jelent az iszlám vallásúaknak a prófétájuk, mert ameddig erre nem vagyunk hajlandóak, addig mindig lesznek olyanok, egyre nagyobb számban, akik a vallásukat érő gúnyolódás miatti haragot kihasználva terrortámadások végrehajtására, vagy végrehajtatására is képesek lesznek.
A próféta “szidalmazása” miatt érzett harag kitűnő táptalajt jelent a szélsőséges eszmék terjesztésére, az arra hajlamos személyek fejében azok elültetésére, vagyis terroristák, a terrortámadásokat végrehajtó terroristák toborzására. Kinek van joga megszabni és főleg milyen eszközökkel azt, hogy hol húzódik egy emberi jog gyakorlásának határa? Az embereknek nincsen joga, senkinek, önkényesen határt szabni egy jog gyakorlásának, ehhez csak a világi államnak a nép által választott, a nép véleményét képviselő, a népnek az ezzel a kérdéssel kapcsolatos álláspontját tükröző törvényhozói által hozott törvénynek van joga, illetve a saját emberi ésszerűségnek. Civilizált ember, aki egyaránt lehet katolikus, zsidó, vagy akár muszlim is, a vallását ért sérelem miatt nem öl meg másokat. Ez számára még csak lehetőségként sem merül fel. Az ilyen tettekre nincsen mentség. Ezt így gondolhatja a Nyugat.
De mit gondol erről az arab világ? A kihívásokra választ kell adnunk, de nem a kisebbségek még erősebb kirekesztésével, hanem az integrációra, vagy legalább a békés egymás mellett élésre hajlandóságot mutatókkal való szorosabb együttműködéssel. Franciaország ékes például szolgált a nemzeti összefogásra (Ausztrália korábbi példájához hasonlóan), Európa egyéb nemzetei pedig igazi partnerekként zárnak össze mögötte. De mindez még nem elég. A következő hetek, hónapok reakciói lesznek kritikusak. Bízzunk benne, hogy Európa társadalma már van annyira érett, hogy az izgató hangokat túlsuttogva az ésszerűség, a mértékletesség és az óvatosság pártjára fog állni. Ha a gyűlölet útját választjuk, akkor a vesztünkbe rohanunk. Ezt a háborút fegyverrel nem nyerhetjük meg, csak az elveink mellett való kiállással.
