Ha másról nem, arról tudnunk kellene, hogy ez a világ nem az igazság helye, hogy a liberalizmus „szitokszóvá” lehetett. Nincs a liberalizmusnál nemesebb eszme. Az ellentmondás oka az, hogy amit „szitokszónak” használnak, az nem a liberalizmus. A liberalizmus a felvilágosodás terméke, az egyetemes emberi jogok védelmét, a törvény előtti egyenlőséget jelenti.
A liberalizmus a szólás-, a vélemény-, a sajtó-, a lelkiismeret-, a gyülekezés és az egyesülés szabadsága, a jog uralma az ember fölött, az önkényes emberi uralommal szemben. A hatalmi ágak szétválasztását, a fékek és ellensúlyok rendszerére épülő államot jelenti. Alapja az emberi méltóság tisztelete, annak elismerése, hogy minden ember egyenlőnek születik és egyenlő jogok illetik meg. Akik a liberalizmust támadják, ezeket a jogokat és nemes eszméket veszik célba.
*
A tévedések elkerülése végett le kell szögezni, hogy a liberalizmus nem azonos az erkölcstelenséggel. A liberalizmus egyformán védi az erkölcshöz és az erkölcstelenséghez való jogot. Az egyén szabadságára bízza, és nem alkot ítéletet. Attól, hogy a liberalizmus általában az erkölcstelen életforma jogát volt kénytelen megvédeni, nem jelenti azt, hogy a liberalizmus erkölcstelen lenne, vagy az erkölcstelenséget magasabb rendűnek tartaná. Csak az ehhez való jogot védi, mivel az „erkölcs” nevében fellépő hatalom az erkölcsöt ürügyként használja az emberi jogok csorbítására, és a vége minden esetben diktatúra. Az “erkölcs” nevében szónoklók éppen olyan erkölcstelenek, csupán az”erkölcsre” hivatkozva ők megtehetik, mások nem. Erkölcstelenek ítélkeznek erkölcstelenek felett, magukat a törvény fölé emelve. Ők maguk lesznek a törvény.
Szeretnénk leszögezni, hogy nem minden liberális erkölcstelen, ahogyan nem minden liberális erkölcsös sem. A liberalizmus a jogi kereteket adja meg, amely mindenkinek szabadságot biztosít saját életformája számára. Az erkölcshöz való jog is a liberalizmusból származik. A liberalizmus nem jelent értékelvűség ellenességet, pontosan tudja, mi az erkölcsös, mi az erkölcstelen, mi a jó, mi a rossz, csupán a jóhoz és a rosszhoz, az erkölcsöshöz és az erkölcstelenséghez való jogot kívánja biztosítani minden ember számára. Szögezzük le, hogy a liberálisok semmivel sem erkölcstelenebbek, mint a magukat „kereszténynek” vagy „konzervatívnak” nevezők, akik a liberalizmust az erkölcstelenséggel azonosítják. Ők csak abban különböznek, hogy nem ismerik el az alapvető emberi jogokat, amelyek az erkölcstelenség jogára is kiterjednek. De ez nem hangzik olyan jól, ezért a liberalizmust kriminalizálják, a rosszal, az erkölcstelennel azonosítják. Ez hazugság.
Tévednek azok az erkölcstelenek is, akik erkölcstelenségüket liberalizmusnak nevezik, a liberalizmussal azonosítják. Az erkölcstelenség nem liberalizmus, hanem erkölcstelenség, mert a liberalizmus egyszerre foglalja magában az erkölcsöst és az erkölcstelent, és a lényege az, hogy mindkettő számára biztosítja ugyanazt a jogot. Nem engedi az állam beleszólását erkölcsi, lelkiismereti, vallási kérdésekbe. Az erkölccsel való visszaélés okozta a világon a legtöbb szenvedést, soha annyi bűnt nem követtek el, mint az erkölcs nevében, mert egyesek az erkölcsöt az állam erejével akarják másokra kényszeríteni.
Azt az erkölcsöt, amelyet maguk sem képesek megtartani. A Biblia világosan mondja, hogy az erkölcsi törvény ismerete nem tesz jobbá, saját erejéből még egy ember sem lett erkölcsös, senki nem képes betartani az erkölcsi törvényt, a római pápa sem. Pál apostol azt mondja, hogy Isten az erkölcsi törvényeket nem azért adta, hogy azokat betartsák, hanem azért, hogy rájöjjenek az emberek, hogy nem tudják betartani, szükségük van a Messiásra. Az erkölcsi törvény „a Krisztusra vezérlő mester”. A Biblia szerint éppen fordítva működik ez, mint ahogyan azt a katolikus egyház tanította: az erkölcsi törvény felerősíti a bűnt, minél inkább akar valaki a saját erejéből erkölcsös lenni, annál erkölcstelenebb lesz, egyre képmutatóbb, és csak a rossz lelkiismeretét próbálja nyugtatni azzal, hogy az erkölcsöt prédikálja másoknak, és azt hiszi, ezzel az Istent szolgálja. Ha tudni akarja, ezzel az ördögöt szolgálja, mert Isten nem erkölcsöt hirdet, hanem újjászületést, ami nélkül nincs erkölcs.
A pápai udvarnál romlottabb, erkölcstelenebb hely nem volt a világon. Amikor erkölcstelenség miatt a boszorkányság vádjával égették azokat a nőket, akiket szerencsétlenségükre a züllött és buja püspök megkívánt, Róma maga volt az erkölcsi fertő. A 20. századi pedofilügyek azt bizonyítják, hogy ez azóta sem változott, bizonyítva a Biblia igazságát. Emiatt jött el a felvilágosodás, amely kidolgozta az emberi jogokat és a liberális államot, amely az emberi jogokat megvédi a képmutatók önkényétől és gyilkolásától. Az erkölcs magánügy, nem a papok, nem az állam ügye. A papoknak joguk van azt hirdetni, amit akarnak, a polgárnak joga van azt elfogadni vagy elutasítani, de az állam erejével nem kényszeríthetik másokra. Ez a liberalizmus, amely szabadságot ad a papnak is, és szabadságot ad a polgárnak is. Az államnak ehhez annyi köze van, hogy mindkét fél szabadságát megvédi.
A „keresztények”, „konzervatívok” vagy „nemzetiek” épp olyan erkölcstelenek, mint akiket erkölcstelen „liberálisnak” mondanak, csak képmutatóbbak, és nem ismerik el az erkölcstelenség nyíltan vállalható jogát. A különbség annyi, hogy az egyik titkolja, a másik nem, az egyik tagadja, a másik vállalja. A „keresztény”, „nemzeti” „konzervatív” ellentéte nem a liberális, hanem a hitetlen. A az újjászületés nélküli hamis „keresztény” az, aki igyekszik betartani az erkölcsi törvényeket, de nem tudja, akinek ez nagyjából sikerül, az az újjászületett hívő. Aki nem akarja betartani, az a hitetlen. Hívő és hitetlen áll egymással szemben, nem a hit és a liberalizmus. A liberalizmus nemcsak a hitetlenség, hanem a hit jogát is védi. A hitetlenekét azért kellett jobban, mert az ő jogaikat érte támadás. De hitet nem lehet se iskolában, se tüzes fogóval terjeszteni, mert a hit kegyelem és ajándék. Senkire nem lehet kívülről rákényszeríteni. Legfeljebb a képmutatást és a bűntudatot.
*
Az állami „kereszténység” mindenkiből képmutatót csinálna. A liberalizmus ezt mindenki saját belátására bízza. Aki nem akar képmutató lenni, annak nem kell. Aki erre azt akarja mondani, hogy én mint liberális mondom azt, hogy a katolikus egyház például ugyanolyan romlott, bűnös és erkölcstelen, mint egy vad ateista, akkor emlékeztetem őt arra, amit Jézus mondott a házasságtörő asszonyt megkövezni akaró gyülekezetnek: „az vesse rá az első követ, aki nem bűnös”. És egyedül maradt az asszony mellett. Utána ő nem kövezte meg, hanem azt mondta, hogy „menj el, és többé ne vétkezzél”. Aki erkölcstelenséggel vádol, amikor az erkölcstelenséghez való jogot védem, mielőtt rám vetné az első követ, vizsgálja meg magát, a saját bűneire gondoljon, hogy vannak-e? És örüljön neki, hogy joga van hozzá. A bűnös ember természete, hogy szeret mások fölött ítélkezni. Addig tetszik neki az erkölcstelenséghez való jog elutasítása, amíg az nem őt ítéli el. Amíg ő ítél, és nem őt ítélik, addig jó. Ha őt magát érintené a következmény, egyből tetszene neki a liberalizmus.
Az evangélium éppen azért örömhír, mert arról tájékoztat, hogy valaki más kifizette a bűneink árát, és ha ezt elfogadjuk, akkor elkerüljük az érte járó büntetést. Az elfogadás alapja az, hogy az ember elismeri saját bűnös voltát. Képmutatóknak nagyon nehéz megtérni, Jézus erről beszélt a farizeusoknak, hogy a paráznák megelőzik őket a mennyek országában, mert azok nem képmutatóskodnak, tisztában vannak vele, és vállalják a bűnös voltukat. Nekik az örömhír valóban örömhír. A képmutató takarja, hogy bűnöz, ő a külsejét tisztogatja, belül pedig tele van szennyel. Aki kegyelmet kapott, az kegyelmes másokkal szemben, csak a képmutató bűnös kegyetlen. Ezt bizonyítja a történelem is.
Azt kell mondanom, hogy a liberalizmus erkölcsi felfogása közelebb áll Jézus tanításaihoz, mint az egyházi farizeusoké. A Biblia szerint ugyanis az ember nem a maga erkölcsös cselekedetei által válik igaz emberré, hanem Isten az engesztelő áldozat miatt „cselekedetek nélkül” tulajdonítja a hívő embernek Jézus Krisztus igazságát. Még azt megelőzően lesz igaz ember, hogy a tettei erkölcsösek vagy igazak lennének. Ezután a hívő az Istennel való személyes közösségben tisztul meg, ekkor sem a saját ereje és jó szándéka által. Ezért sem egyház, sem állam, sem másik ember, sem az ember saját maga nem tudja erkölcsössé tenni magát, hanem csak az Istennel való személyes kapcsolat. Az erkölcs csak egy bunkósbot, amellyel a képmutatók lecsapnak másokat.
Ezért a liberalizmus teljesen a Biblia szellemében jár el, amikor békén hagyja az embert, nem gyötri olyasmivel, amit nem tud megváltoztatni, nem nevel belőle képmutatót, vagy állandó bűntudattól szenvedő depressziós embert, mint a hamis vallás. Hanem ezt az egyén lelkiismeretére, Istennel való kapcsolatára bízza, és minden állami ideológiai terrortól, amely később mindig fizikai terrorhoz vezet, megvédi. A liberalizmus Jézusnak a magvető példázatához hasonlóan jár el: nem kell a konkolyt kiszaggatni, mondta Jézus, mert azzal a búzát is kiszaggatnák. Hagyni kell együtt nőni, és majd az angyalok betakarítják a búzát, a konkolyt pedig tűzre vetik. Nem kell ezt az angyaloktól átvállalnia sem az államnak, sem valamelyik államegyháznak, az égetés nem a földön van, hanem a túlvilágon.
Jézus Krisztus tanításaival összhangban áll az is, amikor a liberalizmus az állam és az egyház elválasztásának elvét vallja. Amikor Jézus azt mondta, hogy meg kell adni a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené, akkor ezzel azt is mondta, hogy külön kell választani az államot és az egyházat, külön kell választani a pénzügyeket is, mint az önállóság és szabadság forrását. Ezért kell külön adót fizetni az államnak, és külön adót fizetni az egyháznak. Ha ebből a jézusi tanításból indulunk ki, ez azt jelenti, hogy ahol nincs elválasztva az állam pénzügyeitől az egyház, ott nem történt meg a szétválasztás. Jézus nem volt vallásos, pontosan tudta, mi a pénz szerepe, az elválasztást a pénzhez köti. Az igazi bizniszegyház az, amelyik az állam milliárdjaira ácsingózik állítólagos viszontszolgáltatásaiért, mint például a gyerekek iskolai gyötrése az erkölccsel.
Ez azt jelenti, hogy a jelenleg el nem ismert egyházaknak nem azt kell kérniük, hogy ők is részesedjenek az állami támogatásokból, hanem azt, hogy senki ne részesüljön. A törvényes bejegyzés csak a működés védett jogi kereteit jelöli ki, és biztosítja az egyenlő jogokat az egyházaknak a civil társadalomban. Állam nem avatkozhat ebbe, az egyház sem az állam ügyeibe, az állam világnézetileg semleges, szekuláris, a semlegessége pedig nem világnézet, hanem kívülállás.
*
A liberális ellentéte nem az erkölcsös ember, hanem az, aki elvitatja az egyén alapvető szabadságjogait, mert a liberalizmus nem az erkölcsről, hanem a jogról szól. A liberalizmus azért sem ellentéte a konzervativizmusnak, mert a liberalizmus magában foglalja a konzervativizmust is. Az erkölcstelenséggel azonosított liberalizmus nem liberalizmus, és a liberalizmusellenes konzervativizmus nem konzervativizmus. A liberalizmus jelenti a konzervatív gondolkodáshoz és az erkölcshöz való jogot is. S nagyon sok társadalmi értelemben liberális ember erkölcsösebb, mint a képmutató erkölcsprédikátorok.
Magyarországon az 1890-es években jött létre az a fajta új konzervativizmus, amely tagadta, majd ellenfelének tekintette a liberalizmust. Az antiliberális új konzervativizmus vezéralakja gróf Zichy Nándor, talán nem véletlenül a Katolikus Néppárt vezetője volt, és az ennek nyomán létrejövő irányzatok többsége már nyíltan antiszemita volt. A magyar jobboldaliság és konzervativizmus itt csúszott tévútra, a liberalizmus elutasítása miatt rontott mindannyiszor a nemzetére. Minden nemzet sikerének és boldogságának kulcsa a jogegyenlőség és szabadság, amelyet a liberalizmus jelent.
Az antiliberális konzervativizmus nem más, mint visszatérés a felvilágosodás előtti időbe. A katolikus egyház ellentámadása a felvilágosodás ellen. Célja az egyházi ideológiára épülő elnyomó állam és a feudalizmus felélesztése. Azt ne feledjük el, hogy a felvilágosodás az 1500 éves katolikus elnyomás és katolikus totális diktatúra ellen jött létre. Nemcsak a fasizmus és a kommunizmus volt totális állam, hanem a katolicizmus is, amelyet ma elnézően “keresztény Európának” hívnak, és ez tartott legtovább. Az ellentét két oldalán a felvilágosodás és a katolikus egyház állnak. A liberalizmusellenes erők mögött mindig a katolikus egyház és annak „keresztény” ideológiája húzódik meg. Magyarországon még a szélsőjobb is ezzel azonosul.
A csúsztatás lényege, hogy a liberalizmussal az erkölcstelenséget azonosították, magukat az erkölccsel, és a közjóra hivatkozva az „erkölcsöt” hirdető pártokat a nemzet jótevőjének, míg az „erkölcstelen” liberálisokat a nemzet pusztítóinak állították be. Ezen az alapon elvitatták az ország vezetéséhez való jogukat. De a liberalizmus nem az erkölcstelenséget hirdette, hanem az erkölcstelenséghez és az erkölcshöz való egyforma jogot. Az erkölcsre hivatkozás nem jelentette azt, hogy ők bármivel erkölcsösebbek lennének, vagy az ország erkölcsösebb lenne ettől. Az erkölcsi hivatkozás az egyetemes emberi jogok korlátozására irányul. A legtöbb újjászületett és gyakorló hívő liberális Amerikában van, ahol a legkövetkezetesebben van elválasztva az egyház az államtól, és a közerkölcsök sokkal jobbak, mint a vallásos déli országokban.
Az antiliberális konzervativizmus, amely a liberalizmus ellen tör, szintén nem konzervativizmus, mert a klasszikus konzervativizmus a liberális államon és a liberalizmus eszmei keretein belül működik. Ha a liberalizmus a szabadság és a jog uralma, akkor az antiliberalizmus a szabadság és az emberi jogok elleni támadás. Az egyéni jogok korlátozása érdekében az állam kezébe összpontosít minden hatalmat, hogy az egyén az államtól függjön, és a létezéshez szükséges javakhoz csak annak arányában jusson hozzá, amennyire alárendeli magát az elnyomó ideológiának, a fasiszta államnak, a diktatórikus rendszernek. Az állam mindenben – ez fasiszta jelszó.
Ez nem „kereszténység”, nem „konzervativizmus”, hanem fasizmus. Mivel a felvilágosodást, az emberi jogok tiszteletét és a liberalizmust a katolikus egyház a zsidóknak tulajdonította, ezért az antiliberalizmus mindig antiszemitizmussal is párosul. Ahol az antiszemitizmus a meghatározó tényező, és nem a mindenható államhatalom a kiindulópont, az már nem fasizmus, hanem nácizmus.
Az antiliberalizmus soha nem „kereszténység”, nem „konzervativizmus”, nem „nemzeti” érzés, hanem fasizmus vagy nácizmus, esetleg mindkettő. Ez az ideológia mindig a szélsőjobboldal ideológiája, mert a demokratikus jobboldal mindig a liberalizmuson belül foglal helyet, soha nem támadja a liberális állam alkotmányos kereteit. Vagyis elismeri az emberi jogokat, az egyéni szabadságot, a törvény előtti egyenlőséget és a parlamentarizmust, a hatalmi ágak szétválasztásával működő szekularizált államot.
A fentiekből az is következik, hogy antiliberális demokrácia és demokrata nem létezik. A demokrácia maga a liberalizmus, és a liberalizmus a demokrácia. Ez azt jelenti, hogy csak liberális demokrácia létezik, „keresztény” demokrácia, vagy bármilyen más jelzővel illetett demokrácia, amely a liberális jogok helyébe lép, nem demokrácia. A szégyenlősen „illiberálisnak” nevezett fasiszta állam sem az, mert a fosztóképzővel ellátott „liberális” jelző a liberális jogok hiányát jelenti, vagyis a demokrácia hiányát. A liberalizmusellenesség alapja éppen az ellenkezője annak, amire a liberalizmus épül: tagadja az emberi méltóságot.
*
E hosszú bevezető után következik a lényegi mondanivaló röviden. A liberális állam egyforma jogokat és szabadságot ad minden nézetnek, kivéve egyetlen nézetet. A liberalizmus ebben az értelemben nem parttalan és korlát nélküli. Az a felfogás, amely magát a liberalizmust, a liberális demokráciát támadja, legyen az politikai vagy vallási nézet, nem tartozik a szabadság, a védett jogok körébe. A szabadság azokat a nézeteket illeti meg, amelyek nem akarják a szabadságot felszámolni. A liberalizmus akkor tudja megvédeni a szabadságot, ha megvédi az antiliberális erők támadásától. Nagyjából ezt fejezi ki az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatásának tilalma.
Csakhogy elképzelhető olyan helyzet is, amikor nem erőszakkal döntik meg az alkotmányos liberális államot, hanem annak következtében, hogy a liberalizmus tévesen értelmezi a szólás- és a vélemény szabadságát, és a véleménynyilvánítás szabadságának körébe tartozónak tekinti az antiliberális elvek hirdetését, a náci és a fasiszta beszédet, valamint vallási fundamentalisták szónoklatait. Minden diktatúra így jön létre. Az nem sorolható a liberalizmus tartalmába, amikor a liberalizmus ellen uszítanak. A neoliberálisnak vagy doktriner liberalizmusnak nevezett irányzat képviselői elfelejtik, hogy még a liberalizmus is harcban született, ellenfelei jelen vannak, és a liberalizmusnak meg kell védenie az emberi méltóságot és szabadságot tőlük. Ha a szabadságot azokra a nézetekre is kiterjeszti, amelyek az emberi szabadságot, az egyéni jogokat és az emberi méltóságot veszélyeztetik, akkor hasonlatos a házhoz, amely meghasonlik magával, és elpusztul. Ez nem liberalizmus, hanem káosz, anarchia, amely a liberalizmus és a szabadság halálához vezet.
Ezért tévednek azok, akik a civil szférára bízzák, hogy a fasiszta és náci eszmék ellen vegye fel a harcot és győzze le. Ez nem a békés polgár dolga, hanem a jog és az erőszak monopóliumával rendelkező liberális állam kötelessége. A civilek vereségre vannak ítélve a fasisztákkal és a nácikkal, az erkölccsel és a közjóval manipuláló egyházi reakciósokkal szemben, mert a populista hazugságok mindig érzelemre hatnak, nem az értelemre. Az „erkölcsre” való hivatkozás is egy nagy hazugság, amely az érzelemre hat, a hallgatóság azonosul vele anélkül, hogy meggondolná a saját erkölcstelenségét. A legerkölcstelenebbek éljeneznek legjobban.
Az érzelmekre ható beszéd uszítás, első lépés a tettlegesség, a fizikai terror felé. A liberális polgár értelemre ható beszéde nem képes ezt ellensúlyozni, nem talál célba. Ezért az állam feladata, hogy a demokrácia, a liberalizmus és a szabadság elleni fizikai és verbális támadásokat korlátozza. Ahol ezt nem teszik meg, ott a polgárok szabadságát nem védik. Ebben az esetben ugyanis nem az uszítónak a véleményhez való jogát, hanem a társadalom szabadságát, egyéni méltósághoz való jogát kell megvédeni, amelyet az uszítás támad. Nem a náci beszéd jelenti a szabadságot, hanem az, hogy egyetlen megtámadottnak sem kell elviselnie a náci beszédet.
Ha a liberális állam nem választja el az egyházat az államtól, és a felvilágosodás egyik legfontosabb eredményét nem használja, védtelenné válik. Előbb-utóbb a kultúrharc visszaállítja a felvilágosodás előtti állapotot, a liberalizmus szitokszó lesz, és létrejön újra egy „keresztény-nemzeti” (értsd: fasiszta-nacionalista) állam. Ha a náci beszéd, az antiliberális uszítás szabad, akkor annak az lesz a következménye, hogy hátba lövik az 5 éves Csorba Robikát, aki most lenne 10 éves, annyi idős, mint a kislányom. De ő már nem lesz soha tízéves. A föld alatt van. Ahogy korábban Dávidkát a gázkamrába vitték a derék erkölcsös „keresztény” magyar hazafiak segítségével. Ez az az erkölcs, amiről ők beszélnek. Aki kíváncsi a “keresztény-nemzeti” állam erkölcseire, az menjen el Auschwitzba.
A liberalizmus válságáról éppen azok szónoklanak, akik a válságot létrehozzák, és kihasználják a válság okát: a liberalizmus önvédelemre való képtelenségét, mert amit ma liberalizmusnak neveznek, az nem az. Éppen a lényegét veszítette el. A liberalizmus harcos eszme, amely harcban született, és az ellenfelei azóta sem adták fel a harcot. A liberalizmus nem bárgyúságot jelent. “Tiporjátok el a gyalázatost!” – ez volt a jelszava. Az újságok szerkesztőségében már nem lehet megállítani az antiliberális tanok hirdetőit. Önpusztító felfogás, amely eltűri az illiberális állam magasztalását, amely csak akkor ismeri el a demokrácia elleni uszítást, amikor már a hullákat kell összeszedni. Ez a liberalizmus meghamisítása, paródiája, amelyen mulatnak a potenciális gyilkosok.
A liberalizmusnak vissza kell találnia önmagához, mert soha nem volt annyira szükség a liberalizmusra a 18. század óta, mint most. Meg kell tisztítani a nácik által ráhordott szeméttől, hogy fényesen világítson, mint a túlélés és az emberhez méltó élet záloga.
