Érdeklődéssel és döbbenten olvastam a Népszabadság tudósításait a szerveződő Magyar Szakszervezetek Szövetségéről (MaSZSZ). Érdeklődéssel, mert 1988-90-ben, s azután, én is részt vettem a szakszervezeti mozgalom újraalakításában. Elkötelezett vagyok ma is a taglétszámban erős, érdeket kifejezni, érvényesíteni képes szakszervezetek mellett. Azt gondolom, hogy e nagy civil szervezet-rendszer meghatározó szerepet tölthet be a társadalom újraformálásban. Éppen ezért döbbentett meg a tévedések sora a Népszabadság MaSZSZ-os írásaiban..
Az 1988-89-es évekről a lap újságíróinak illene tudni, hogy a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) szakszervezetei – kettő kivételével – nem voltak MSZOSZ-tagok, onnan nem is léphettek ki. A SZEF-es szakszervezetek többsége korábban SZOT-tag volt, s amikor az 1990-ben megszűnt, és MSZOSZ néven létrejött a versenyszféra konföderációja, akkor a közszféra szakszervezetei önálló, országos konföderációt alapítottak. Ez az oktatási, kulturális, szociális, egészségügyi, művészeti, rendvédelmi, igazgatási, tömegkommunikációs, és más szakszervezeteket tömörítő SZEF.
Mindez azért történt így 1990-ben, mert a versenyszféra szakszervezetei – mint a SZOT-ban – az MSZOSZ alapító kongresszusán is magabiztosan utasították el a versenyszféra, közüzemi szféra, közszféra egyenrangú, egyenjogú, s ezért differenciált szervezeti felépítésű és vezetésű konföderációjának létrehozását. Pedig az már ekkor, a rendszerváltozás kezdetén is felismerhető volt, hogy az új politikai-gazdasági rendszerben gyökeresen más érdekvédelemre lesz szükség.
Eztán a szakszervezetek közül akcióképes – a Mozdonyvezetők Szakszervezete által vezetett közlekedési sztrájkokon kívül – csak a SZEF maradt. Sok-tízezres, százezres tüntetéseik kényszerítették ki például a közalkalmazotti bérrendszer életbe léptetését, a Bokros-csomag doktriner részei visszavonását, a három éves közalkalmazotti megállapodást, a köztisztviselői és rendészeti bérfejlesztést, az átlagosan ötven százalékos közalkalmazotti illetményemelést. S így van ez most is. A sokmilliárdos kormányzati támogatást nyerő, “független” Liga mindössze 300-400 emberrel, a Vasas Szakszervezet 250-300-zal tüntetett novembenben. Ezzel szemben a BDDSZ (SZEF) 2000 fővel, s a kormány által létrehozott, kötelező tagságú hivatásrendi kamarával (tudható, hogy Mussoliniék találták ki és működtették így szakszervezet-mentes, korporatív-fasiszta rendszerüket) meggyengített Pedagógusok Szakszervezete (SZEF) közel tízezer pedagógust tudott, jól szervezetten, okos mondandóval tüntetésre mozgósítani..
Ezért is érthető, hogy a SZEF kongresszusán a többség – s nem „egyes szakszervezetek”, mint a Népszabadság írta – nemmel szavazott a SZEF-nek az MaSZSZ-ba való beolvadására. Elutasította, hogy a MaSZSZ egy új SZOT-ként, a mai versenyszféra-szakszervezetek diktátuma szerint alakuljon meg. Ezután arról olvashattunk, hogy a MaSZSZ kongresszusán a szakszervezetek – köztük a SZEF-esek – mégis elhatározták a “gigakonföderáció” megalapítását. Megjelent: új SZEF-kongresszust is összehívnak majd a beolvadásos egyesítés kierőszakolására, mert „az integrációnak nincs alternatívája”..
Az alternatíva-nélküliség azonban (szakszervezeti terepen kiváltképp) könnyen diktátumokhoz, diktatúrához vezethet. A működőképes MaSZSZ létrehozása viszont fontosabb ügy annál, mintsem hogy a „kisebbséget” elhallgattathassa a „többség”. A SZEF kongresszusa sem az összefogás gondolatát utasította el. Azt követelte, hogy modern, érdektagoltságot tükröző, feladatra összpontosító együttműködést létrehozó, ám az autonómiát is tiszteletben tartó szervezet jöjjön létre. Ehhez most a szervezőknek három tényt kell tudomásul venni és érvényesíteni:.
1) A közszféra munkavállalói mindig az állammal, mint munkáltatóval állnak szemben. Nagy szervezettség, akcióképesség, tárgyalási, megállapodási készség kell itt az érdekérvényesítéshez, hisz’ egyetlen kormány sem korlátozza önként hatalmát. Ezért 60-90 %-kos szervezettségűek Ausztria, Németország, Anglia, Dánia, Svédország közszféra-szakszervezetei. Amelyek mindenütt nagy, nyomásgyakorlásra képes – a versenyféra-konföderációval együttműködő –, önálló konföderációt vagy egységszakszervezetet alkotnak. A költségvetési, foglalkoztatottsági, bér- és szociális, munkaügyi jogrendi döntések tervezeteit ugyanis – itt mindent jogszabály rögzít – csak országos egyezményekkel tudják a dolgozók javára módosíttatni a szakszervezetek. Egyéni alku nincs. Ezt a megállapodási célt szolgálja az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanács (OKÉT), és az ágazati érdekegyeztető tanácsok. A kötelező tagságú hivatásrendi karokat, kamarákat létrehozó, azokat szakszervezeti jogokkal felruházó mai kormányt sem kényszerítheti megállapodásra senki más, csak a nyomásgyakorló erejét megnövelő SZEF. A közszolgálati munkavállalók országos összefogása az akcióképes SZEF-szakszervezetekben korlátozhatja egyedül a Gömbös-reinkarnációt, korporativizmust képviselő kormányzatot..
2) A versenyszféra és közüzemi szféra szakszervezetei (MSZOSZ, Autonómok) többségükben a tulajdonosokkal, mint munkáltatókkal kell megállapodjanak munkahelyi vagy ágazati kollektív alkukban. E megállapodásokhoz a törvényes keretet több mint húsz éven át az Országos Érdekegyeztető Tanács (kormány-szakszervezeti konföderációk-munkáltatói szövetségek) nyújtotta. Ezt azonban (MSZOSZ-Liga-Munkástanács asszisztálással) felszámolta a kormány. Helyébe olyan, kvázi konzultációs fórumot hozott létre, melynek alig maradtak jogai, s amelyből kizárta a szakszervezeti konföderációk és munkáltatói szövetségek többségét. Rossz alkuk (Munka Törvénykönyve) következtek ezután. Mindez a verseny-közüzemi szféra szakszervezetek erodálódási folyamatát felgyorsította. Ezért vált égetően szükségessé most az új összefogás, a MaSZSZ létrehozása. Erőkoncentrációé, amely nyomásgyakorlásra, országos megállapodási kényszer megteremtésére képes. Amelynek a szervezése azonban – a SZEF-kongresszus bizonyította – így nem zárható le. Ám, ha az erőszakos kisebbség mégis kikényszeríti a szervezeti összeolvasztást, akkor az a valós érdekkülönbségek összemosása, a létező szervezetrendszer felszámolása, a megoldandó feladatok elhárítása, azaz, a szakszervezeti mozgalom tovább-gyengítése miatt, nem lehet működőképes..
3) A MaSZSZ-nak a közvetlen munkavállalói érdekvédelemre és az országos összefogásra, a szolidaritás szükségességének felismerésére, a munkavállalói közösségek fejlesztésére kellene erőt koncentrálnia. Ami a munkahelyi, ágazati szakszervezetek, országos konföderációk mindegyikét erősíti. Az országos, a konföderációk közötti (nem feletti) összefogás pedig azért kell, mert a közös munkához szervezeti, szellemi és anyagi erőforrásokat kell teremteni. A szervezés-tanításrendszer létrehozása, működtetése eredményezhet ugyanis újra jelentős létszámú szakszervezeti tagságot, nyomásgyakorláshoz, érdek-érvényesítéshez szükséges, akcióképes erőt. Újra kell teremteni a közös szakszervezeti kutató-műhelyt is, mely a munkavállalók helyzetét elemzi és javaslatokat dolgoz ki országos megállapodásokra mind a közszféra, mind a közüzemi- és versenyszféra szintjén. Országosan működtetett munkajogi, közgazdasági, szociális szolgáltató-rendszert kell kialakítani, hogy a szervezett munkavállalóknak legyen a bajban ingyenes segítségük. Közös és összehangolt nemzetközi képviseleti munkára van szükség azért, hogy a magyar szakszervezetek – az ENSZ munkaügyi szervezetén, az ILO-n túl – az EU-ban is érvényesíthessék a jogos munkavállalói követeléseket. Erre kell a MaSZSZ, mint a három, továbbra is önálló jogi személyiségű, önálló vezetésű országos szakszervezeti konföderáció uniója. Nem gigakonföderáció, hanem az ésszerű összefogás megvalósítója..
Olyanok vagyunk ugyanis, mint a sündisznók a kemény télben. Össze kell bújnunk, hogy egymás melege életben tarthasson mindannyiunkat, de csak addig a pontig, amíg tüskéink (érdekkülönbségeink) nem szúrnak annyira, hogy a fájdalom szétkergessen minket..
A szerző társadalomkutató, a SZEF alapításának kezdeményezője és annak több mint tíz éven át egyik vezetője
