A Bibó István Közéleti Társaság december 10-én konferenciát rendezett “Zsidó identitás a holokauszt után” címmel. Ennek anyagából közöljük Kertész Ákos fölvételről elhangzott hozzászólásának szerkesztett változatát.
Kedves közönség,
szeretettel köszöntöm a hallgatóságot! Nagyon örülök, hogy legalább virtuálisan Önök között – közöttetek – lehetek. Arra vállalkoztam, hogy személyes élményeim alapján számolok be róla, milyen tudattal éltek a budapesti zsidók a fölszabadulást követő években.
A holokausztot túlélő zsidók.
Ez fontos: mert a lágerek, a gázkamrák, a gettó, a Dunapart, a bujkálás élménye kitörölhetetlenül ott volt a túlélők tudatában.
Nem vagyok se történész, se szociológus, bár a tudomány föltétlen tisztelője vagyok. Adatok, tételek helyett az én kifejező eszközöm a történet, a narráció. A történet nem arra való, hogy megkérdőjelezze a történelmet, arra való, hogy kiegészítse az egzakt bizonyítékokat. Nem akarok belekontárkodni a tudományba.
Mindebből viszont az is következik, hogy szubjektív leszek, arra fogok támaszkodni, amit én láttam, a környezetemben tapasztaltam, vagy személyesen magam éltem meg.
Az izraeli zsidók azt a kérdést szokták föltenni nekünk, hogyan voltatok képesek ott maradni azok között, akik ezt tették veletek? Ti, akik túléltétek a lágert, és ti, budapestiek, akik elkerültétek a deportálást, de nem kerültétek el a megalázatást, a sárga csillagot, a gettót, bujkálást, a Duna-partot, a gyilkos gyalogmeneteket?!
Mielőtt a részletekbe belemennék: mi, akik megmaradtunk, úgy éreztük, hogy mint a nácizmus üldözöttei, mi vagyunk azok, akik biztosan nem sározódtunk be a náci-nyilas eszméktől, mi vagyunk az új demokrácia valódi letéteményesei, az igazán megbízható hívei.
Tehát az ebből adódó kiváltságok nekünk, logikusan, úgy járnak, mint valami kárpótlás.
Ne feledjük, hogy Magyarország mégiscsak Hitler utolsó csatlósa volt, Radnóti szavaival: „…az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen…” – vagyis volt ebben logika.
A háború után szívesebben hittük azt, hogy azért lettünk üldözöttek, a náci téboly mártírjai, mert magától értetődően ellenségei voltunk ennek a szörnyű rendnek, veszélyesek voltunk, mint ötödik hadoszlop, mint a szövetségesek szövetségesei, mert így büszkén kihúzhattuk magunkat, és ebben volt is valami ráció. De hogy csak azért akartak az utolsó szálig kiirtani bennünket, mert „büdös zsidók” vagyunk, az maga volt az abszurd.
Más magyarázat is van, majd igyekszem sorra venni őket, de azt hiszem, ez volt a fő oka annak, hogy a magyar zsidók egy része a vészhelyzet után miért volt képes otthonának, sőt hazájának tekinteni azt a helyet, ahol a lakosság többsége meg akarta gyilkolni őt.
Apám azzal jött haza Borból, hogy most már éppen eléggé megszenvedtünk azért, hogy végre magyarok lehessünk.
Ezt nem értettem. Azelőtt mást se hallottam otthon, vagyis tőle, csak azt, hogy mi nem vagyunk zsidók. Magyarok és keresztények vagyunk. (Előttem tíz éves koromig, 1942-ig, letagadták hogy zsidó vagyok, de akkor nem vettek föl a piaristákhoz, csak a Berzsenyi Dániel állami gimnázium zsidó, vagyis megkülönböztető osztályába. Így hát apámnak elém kellett állnia, meg kellett mondania az igazat.)
Apám az asszimiláció föltétlen híve volt.
De körülöttünk a magyarok és a keresztények mást gondoltak erről – a piarista atyák is. Ők se magyarnak, se kereszténynek nem tartottak bennünket.
És ezt bizonyította, ami két év múlva, a német megszállás után bekövetkezett: a hóhérok nem kérdezték, kikeresztelkedtünk-e vagy sem. Nem kérdeztek azok semmit!
Apámat Borba vitték, „Heftlingnek”, fogolynak, úgy is, mint hívő katolikust, Radnóti Miklós mellé, aki szintén nem akarta megérteni, hogy ő mitől és miért zsidó. A család pesti részére sárga csillag, gettó, bujkálás várt, és szerencsések voltunk, hogy nem lőttek a Dunába (más környéken dekkoltunk ugyanis); az összes vidéki rokonaimat pedig kiirtották Auschwitzban, mint a kártékony férgeket.
Ha valamiért megszenvedtünk, talán inkább azért szenvedtünk meg, hogy most már bátran zsidók lehessünk, így gondoltam én.
Megszenvedtünk azért, hogy ne kelljen többé bujkálni, lapulni, hazudozni, letagadni, vagy jobbik esetben is: ne kelljen örökké bocsánatot kérni azért, mert zsidók vagyunk.
De én, bár kamaszgyerek voltam, alig tizenhárom éves, világosan láttam azt is, hogy ez csak vágyálom. A háború véget ért. De ezzel a gyűlölet nem ért véget. A németeket és a nyilasokat, a nácikat és a fasisztákat leverték. De a zsidógyűlöletet nem tudták fegyverrel leverni. Eleinte bátortalanul, de aztán egyre nyíltabban ment a sunyi szöveg, hogy „egy ment be, kettő jött ki”. Mármint a gázból.
Itt senki nem bánt meg semmit – tudniillik azok közül, akiknek lett volna mit megbánniuk, akik vétkesek voltak azért, ami a zsidókkal történt. – Itt senki nem szégyellte a pofáját. Csak azt bánták, hogy nem ők győztek.
Így aztán teljesen logikus volt, hogy Gál Pali, az unokabátyám, aki véletlenül élve került haza a lágerekből, azt mondta apámnak:
– Feri bácsi, nekünk a kommunista pártra kell szavaznunk!
– Miért? – kérdezte apám.
– Mert a kommunisták jelentik az egyetlen biztosítékot, hogy ne történhessen meg újra az, ami megtörtént velünk.
– Te a mi sérelmeink szempontjából akarsz itt politikát csinálni kilencmillió magyarnak? – kiabált haragosan az apám.
Hoppá! Ebben is volt logika, főképp az én szememben, aki nagy demokrata voltam. Hiszen ebben az országban a többség mégiscsak a kilenc millió magyar!
(Akikről én tudtam a legjobban, milyen sok közöttük az antiszemita.)
Igen ám, de a Pali, melósgyerekként, már a német megszállás előtt is szociáldemokrata volt. Őt március 19-én, szinte a német bevonulás első óráiban kapták el egy pályaudvari razzián, de nem is mint zsidót, hanem mint szocdem párttagot. Akkor most a Pali kit képviseljen? A magyar melóst vagy a zsidókat?
Kedves közönség, az volt akkor a kérdés, hogy mi, túlélő magyar zsidók, egyáltalán minek tekintsük magunkat?
Magyarok volnánk? De hiszem a magyarok többsége antiszemita, és ők nem fogadnak el magyarnak bennünket!
Ha azt mondjuk, zsidók vagyunk, nem magyarok, akkor viszont önként rekesztjük ki magunkat! Önként húzzuk föl magunk köré újra a gettó falait.
A dilemma csak a vicc szintjén volt föloldható. Tetszik ismerni az ide vonatkozó viccet?
Brüsszelben tömegverekedés tör ki. Kivonul a rohamrendőrség: „flamandok jobbra, vallonok balra!”
A tömeg szétválik; középen ottmarad a Kohn:
„És tessék mondani, mi, igazi belgák, hova álljunk?”
De vicc nélkül: harmadik megoldás: tűnjünk el ebből az átkozott országból! Minket, hiába akartunk mi annyira magyarok lenni, úgyis kiutáltak innen, hát legyen akkor nekik igazuk!
De ne legyen igazuk! Most meneküljünk, most, amikor végre legyőzték a nácikat, akik bennünket egy szálig el akartak pusztítani?! Most, amikor éppen épülni kezd egy szabad, demokratikus Magyarország, ahol senkit sem lehet kiutálni többé a társadalomból csak azért, mert zsidó?
Kedves közönség, gondolom önök többségükben fiatalabbak annál, hogy saját élményükként emlékezhessenek 1945 tavaszára. Aki nem élte meg, nem tudja elképzelni azt a kozmikus eufóriát: a túlélés, a föltámadás, az újrakezdés tavaszi eufóriáját – annak az érzésnek a zabolátlan boldogságát, hogy mostantól végre megvalósulhatnak a legszebb álmaink –, amit nagyon sokan éreztünk azon a tavaszon. És nem csak a zsidók. Volt azért ebben az országban – még ha Hitler utolsó csatlósaként végezte is –, rengeteg antifasiszta, demokrata, normális polgári gondolkodású, nem zsidó magyar ember, és a Fölszabadulással ők is a halál torkából menekültek meg!
Az emberek kiültek a sír peremére, körülnéztek, és látták, hogy a megmaradt világ milyen gyönyörű! A tájkép csata után virágba borult, csodaszép volt a harsogó zöld füvektől és lomboktól. Minden a makacsul élni akaró ÉLETRŐL szólt, még a kilenc éves öreg macskám, a Slajmi is ötöt kölykezett, és ez, akár a morfium, úgy enyhítette a gyász, a veszteség fájdalmát. Aki fogalmat akar alkotni arról a hangulatról, annak szeretettel ajánlom Déry Tibor Óriás című kisregényét.
Persze sajnos kevesen voltunk. A többség nem eufóriát érzett. A többség azt érezte:
Davaj, davaj,
jobb volt tavaly,
mert nem volt davaj!
De mi, kevesen, dehogyis akartunk elmenni innen!
Itt meg kell jegyeznem: kivételt képeztek a cionisták, akik egy másik csoportot alkottak; őrájuk még visszatérek.
De mi, kevesen, úgy éreztük: végre élünk! Azt hittük, évszázadok üldözése, sunyítása, diszkriminációja után, végre élni is fogunk! (Tévedtünk. Rákositól Orbánig sok mindenre nem számítottunk.)
És a többségünk, úgy, ahogy az én Pali bátyám, simán tudomásul vette, hogy mivel a nácizmus üldözöttei voltunk, mi vagyunk azok, akik biztosan nem sározódtunk be a náci-nyilas eszméktől, mi vagyunk az új demokrácia valódi letéteményesei, az igazán megbízható hívei.
Hogy úgy mondjam: „az igazi belgák”.
Az nem igaz, hogy a megmaradt zsidók bosszúért lihegtek volna; a bosszúállás nem fér bele a zsidó kultúrába, a zsidó identitásba.
(Azt nem állítom, hogy nem volt bosszúálló zsidó. Persze, hogy volt. De elenyésző kisebbség volt, az volt a kivétel!)
Az viszont igaz, hogy a fiatalok nem akarták futni hagyni a gyilkosokat. És aki közülünk rendőrnek állt, igenis megpróbálta elkapni, és a Népbíróság kezére juttatni a bujkáló nyilasokat.
(Most ők bujkáltak, nem mi, és ez így volt rendjén. Zsidónak ugyanis születik az ember, de nyilas gyilkossá lesz! Az a saját döntése volt mindegyiküknek!)
De ez nem személyes bosszú volt. Nem a Schön Robi (szomszédunk a második emeletről, munkaszolgálatos volt, túlélte) akarta börtönbe juttatni Vida urat, a házmestert, aki följelentette. Aki ellopta a megőrzésre átadott bélyeggyűjteményét, az aranyóráját meg az édesanyja jegygyűrűjét azzal a dumával, hogy elvitték az oroszok. A Schön a házmestert, akivel neki személyes leszámolni valója lett volna, messzire elkerülte, de vadászott a nyilasokra.
Más nyilasokra. Akikkel nem volt személyes kapcsolata.
Az érem másik oldala, hogy viszont apám szinte betegen jött haza Weimper Vilmosnak, a bori keret törzsőrmesterének a népbírósági tárgyalásáról, ahol mint tanú kellett megjelennie. Weimper a Borból hazafelé tartó Erőltetett menet során apám hat fogolytársát lőtte tarkón apám szeme láttára.
– Csak nézett rám – mesélte apám. – „Maga is, Kertész? Pedig hányszor lelőhettem volna.” – És tényleg lelőhette volna, és akkor most nem tanúskodhatna itt ellene…
Apán úgy érezte, ott helyben elhányja magát.
Pedig tudta, hogy a Weimper gyilkos. És tűzharcban gondolkodás nélkül lelőtte volna. És egy évvel ezelőtt, negyvennégy őszén, még teljesen rendjén valónak tartotta, hogy a partizánok máglyán égették el azt a tisztet, aki a tábor kiürítésekor rágyújttatta a betegekre a kórház barakkot.
Nem arról volt itt szó, hogy az emberiség elleni bűn elévül. Csak arról, hogy ezt a számonkérést, bár elvileg egyetértett vele, nem az apám lelkialkatára szabták.
Csak azért mondom, mert ez az attitűd is tipikus volt. Az apámé.
Apám a leghatározottabban azt tartotta (Palival és a hozzá hasonlóan gondolkozókkal ellentétben): semmiféle kiváltság nem jár nekünk, zsidóknak, azért, amiért, üldözöttek lévén, nem sározódtunk be a náci-nyilas eszméktől. Sőt: aki csak azért nem lett náci, mert zsidó, és nem azért, mert humanista, morális tartású, tisztességes ember, mert a Bibliával, a Tízparancsolattal nem fér össze a gyűlölet, nem férnek össze a náci eszmék, az nem érdemel jobbat, mint a többi náci.
Ezért kiabált vörösre gyúlt fejjel a Palival, hogy mi nem csinálhatunk politikát a magunk sérelmei alapján kilenc millió magyarnak – tudniillik abban a demokráciában, amely 1945 és 1948 között működni látszott. Amit mi nagyon komolyan vettünk. És amiben naivul hittünk, mert nem akartunk tudni arról, hogy Jaltában régen eladtak bennünket a szovjeteknek.
Apám úgy gondolta, a lappangó, továbbélő antiszemitizmus ellen csak úgy küzdhetünk, ha nem élünk vissza semmiféle kiváltsággal, ellenkezőleg: ha különbek, tisztességesebbek, szerényebbek és nagylelkűbbek leszünk, mint ők.
Ezzel Apám éppen úgy nem volt egyedül, ahogy Pali vagy Schön Robi sem a maga álláspontjával.
Pali és Schön Robi büszkén húzta ki magát, mint zsidó, bár a zsidó hitet mindkettőjükből kiirtotta a holokauszt. A Schön Robi zsarunak állt, Gál Pali pedig újságíró lett, és a szocdemektől átnyergelt a kommunistákhoz (míg föl nem ébredtek mindketten a bolsevista mámorból Sztálin halála után – mint olyan sokan, de ez a történet már nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz.)
Én képviseltem a harmadik csoportot.
A zsidóságom úgy kellett nekem, mint a hátamra a púp. De másrészt meg a hazudozással, a színjátszással torkig voltam már! Elég volt belőle a bujkálás alatt. Ha egyszer minden ősöm, az idők kezdetétől, zsidónak született (Apu is, hiába berzenkedik ellene), akkor én se lehetek más, csak zsidó. Nem a vallás számít, ezt éppen a zsidóüldözés érttette meg velem. Ha az afrikai megkeresztelkedik, már nem afrikai, akkor már a bőre nem fekete?!
Mi, zsidók, elsősorban egy nép vagyunk. A zsidó nép. A vallásunk a zsidó vallás, de a vallásunkat elhagyhatjuk, lehetünk vallástalanok, és fölvehetünk más vallásokat is. És a héber anyanyelvünket a szétszórattatásban, a galutban elfelejthetjük, de attól még zsidók maradunk.
Amiképpen az afrikai is fekete marad, ha megkeresztelkedik is, ha Afrika helyett Amerikában él, akkor is.
Nahát!
A hazudozástól nehéz volt megszabadulni. Az éhező és leromlott pesti gyerekeket vidékre vitték föltáplálni a Nemzeti Segély programmal; én negyvenöt márciusában a szabolcsi Dögébe kerültem, ahol a gazda, Takács Dani első kérdése az volt, hogy mondd csak, fiam, nem vagy te zsidó? Mert akkor nem lesz ám tejeskávé!
És én ösztönösen – és gyáván! – újra lehazudtam, megtagadtam a zsidóságomat.
Pedig akkor már nem voltak se németek, se nyilasok, és nem az életemet, csak Takács Dániel antiszemita parasztgazda tejeskávéját kockáztattam. És irigyeltem a Spitzert, a Spigát, aki a Berzsenyi zsidó osztályában még osztálytársam is volt, mert őt a tenyerén hordozta egy másik dögei parasztcsalád, nem annak ellenére, hogy zsidó, hanem éppen azért, mert zsidó, mert szegénykém mennyit szenvedhetett. Jegyezzük meg a nevüket, megérdemlik: ők voltak Szívós Aranka néni és Gyula bácsi.
A magyarság nem csak Takács Dánielekből állt, aki egyébként engem, a lerobbant pesti gyereket, úgy is, mint gójt, ingyen cselédként dolgoztatott látástól vakulásig – a föltáplálás fejében –, nem úgy, mint Szívósék, akik azt se tudták, hogyan kényeztessék a Spigát.
És Zimányi Magda grenadírmarsát se felejtem el soha, azóta is kedvenc kajám a krumplistészta.
Valamikor január elején pár napra kiszöktem a gettóból, és félve, de állati éhesen becsöngettem Zimányi Magdiékhoz, reszkírozva, hogy sikítva ajtót mutat. Ezzel szemben berántott a szobába, sírva-nevetve össze-vissza csókolt, hogy egyrészt élek, és másrészt, hogy ilyen helyzetbe kerültél szegény Ákoskám, hogy dögölnének már meg ezek a ronda nyilasok. És azonnal elém tett egy óriási tányér gőzölgő grenadírmarsot.
És a férje is ott dekkolt, a Tibor, mint katonaszökevény, és nem azt mondták, van elég bajuk nélkülem is, hanem hogy maradjak náluk; az óvóhelyre ugyan nem mehetünk le, de a Tibor, mint katonaviselt ember, biztosított, hogy egy három emeletes ház földszintje majdnem olyan biztonságos, mint a pince. És az ágy alatt még biztonságosabb, mert az ágy fölfogja a törmeléket, ha ránk szakadna a ház.
Épp bombáztak az oroszok, és a Tiborral bebújtunk az ágy alá, míg Magdi leszaladt az óvóhelyre – hogy a ház lakói gyanút ne fogjanak –, és mi a Tiborral állati jókat röhögtünk az ágy alatt, és magától értetődő volt, hogy zsidó vagyok.
Ha nincsenek Zimányi Magdik, Tiborok, és a domokos rendi szerzetesek nem hunynak szemet, hogy a Collegium Emericana egyik épületszárnyában olyan Menekült Otthon működik, ahol egyetlen menekült sincs, de legalább harminc zsidógyerek lapul – nem maradok életben.
És még sokan nem éljük túl!
Az ilyen Szívós Aranka néniknek és Zimányi Magdiknak volt köszönhető, hogy sok túlélő zsidó mégiscsak az otthonának érezte ezt a földet, ahonnét a többség ugyan kiutálta, de voltak, nem is kevesen, akik valamiképp jóvátették a gyűlölködő rongyemberek aljasságát.
De hogy a Rákosi féle vörös-fasizmusnak, a bolsevik diktatúrának és személyi kultusznak nem dőltem be, mint, például a Pali – és Pali unokabátyámat azért emlegetem, mert a zsidók egy másik nagy csoportját képviseli –, azt apámnak köszönhetem. Az első perctől kezdve óvott tőlük: ne higgy ezeknek, kisfiam – mondogatta –, ez nem más, mint az évszázados orosz cári imperializmus marxista mázzal leöntve.
És az események napról napra őt igazolták.
(Kíváncsi volnék, ha élne, mit mondana most Putyinról…)
De ezen kívül még az én kamasz orromat is megcsapta a személyi kultusznak Rákosi körül terjengő penetráns bűze, ami túlságosan ismerős volt nekem Hitler után, és apám mellett még ez mentette meg a lelkemet a bolsevizmustól; tizenhat éves kamaszként én végülis szocialista voltam, mert igazságos világról álmodoztam, ahol mindenkinek igazságosan jut majd kenyér, bakancs, mozijegy és fűtött szoba (mi kell még?), de az ösztöneim tiltakoztak: vezérért rajongani, embert imádni, isteníteni soha nem tudtam; így aztán nekem nem jött be se Rákosi, se Sztálin.
A magamfajta zsidó, aki lélekben baloldali, szocialista maradt, de élesen elhatárolódott a a bolsevista diktatúrától, és nem vállalt semmilyen szerepet, szintén egy csoportot alkotott. De mi azért elég kevesen voltunk.
Még a cionizmusról kell beszélnem, bár, mint az eddigiekből talán kiderült, én nem nagyon forgolódtam közöttük, cionista lett viszont a legjobb barátom, a Bogner Gyurka, az ő személyén keresztül tudok talán beszámolni azoknak a zsidóknak a gondolkodásáról, akik a fölszabadulás után a cionizmust választották.
Bogner Gyurka, a Bogáncs, egy ronda, nagy Nádor utcai bérkaszárnyában született zsidó proligyerek volt, apja cipész, anyja cipőfelsőrész készítő segéd – mindkettőjüket jól ismertem. Bogáncs szüleit a csillagos házból vitték el már a nyilasok, bevágták őket egy nyugat felé tartó gyalogmenetbe; útközben lőtte agyon a fiatal házaspárt a magyar keret. Őket nem passzolták át a németeknek legyilkolás végett – a vitéz magyarok sajátkezűleg végeztek velük.
Ritka szép emberpár volt, sötéthajú, sötétbőrű szefárd zsidók – de ennek nincs jelentősége már…
Bogáncs ezalatt egy svéd védett házban húzta meg magát – aztán szülők nélkül lógott a többi sráccal (többek között velem együtt) az utcán, míg a cionisták föl nem karolták. Bogáncsnak fogalma sem volt Hertzl Tivadar eszméiről, de valahová tartoznia kellett, és a cionisták jövőt ígértek neki az új zsidó államban. Ettől egyikünk sem volt boldog, mert nem volt kedvünk elválni, de más megoldást nem tudtunk. Az én szüleim, sajnos, nem mutattak hajlandóságot rá, hogy az árván maradt legjobb barátomat – akivel első elemitől kezdve sülve-főve együtt voltunk –, örökbe fogadják.
A Bogáncshoz hasonló földönfutók mellett az eszmeileg is fölkészült, jórészt baloldali, szekuláris, cionista fiatalok leginkább a gazdag belvárosi és új-lipótvárosi zsidógyerekek közül kerültek ki. Közülük a lányokat, ezeket a szexuálisan is fölszabadult, ápolt, illatos, gusztusos, jólöltözött bachurákat bizony én is, mint erotikára éhes kamaszgyerek sóváran nézegettem, de számomra elérhetetlenek voltak.
Önök, kedves közönség, nyilván értik a szlenget: ezek az ajser lányok nem vették észre az olyan sóher srácokat, mint én.
A Bogáncsot, aki elfogadta a cionista elveket, a mozgalomba befogadták, és itt végre társakra, majd otthonra talált, de ezek a lányok azért elérhetetlenek maradtak az ő számára is.
Negyvennyolcig a szovjet érdekszférában nem volt hivatalos antiszemitizmus; a szovjet külpolitika támogatta Izrael függetlenségi törekvéseit és Izrael állam létrejöttét, amíg remélhető volt, hogy Izraelből is „népi demokrácia” lesz, és szovjet hídfő a közel-keleten. De amikor eldőlt, hogy Izrael (kibucok ide meg oda) a plurális polgári demokráciát választja, a szovjet politika élesen anticionista fordulatot vett.
Ez az esztendő nem csak Izrael születésének, de Rákosi hatalomátvételének is az éve volt, és a magyar kommunista vezetés értelemszerűen másolta a szovjet példát. A cionista fiatalok közül csak a bátrak, az elszántak vállalták továbbra is a cionista eszméket, és azok, akik csakugyan egy szál maguk maradtak a Soá után, mint a Bogáncs, és egyedül a kivándorlásban látták a jövőt. Ezek, Bogánccsal együtt, negyvenkilencben hirtelen fölszívódtak, a Hasomer Hacair titkos utakon kicsempészte őket az országból. A többi zsidó fiatal viszont, aki féltette kivételezett helyzetét (ami abból a már többször említett téveszméből fakadt, hogy Magyarországon megbízhatóan antifasisztának egyedül a vészkorszakot túlélő zsidókat lehet tekinteni), és nem akart újra üldözötté válni, ifjúi lendülettel hirtelen szélsőséges bolsevista lett. Aki közülük még él, ma, sok-sok pálfordulás után, többnyire köztiszteletben álló liberális értelmiségi.
De ez újra egy másik sztori, mesze visz attól, amire vállalkoztam.
Kedves közönség, a vallásos, ortodox zsidókról nem beszéltem. Azt ígértem, hogy csak a saját tapasztalataimra szorítkozom, és vallásos családokkal, akikből nagyon kevés maradt a népirtás után, én nemigen voltam kapcsolatban.
Köszönöm a figyelmet, és a türelmüket.
