Innen írok önöknek, szerencsés idegenbe szakadt honfitársaimnak, a nyolcvanas évekből, hogy nyoma maradjon az idő és tér teljes kicsorbulásának, amikor hirtelen elkezdtek az órák össze-vissza járni, és más időt mutatnak Magyarországon, mint például Belgiumban, Szíriában vagy az Egyesült Államokban.
Sohasem volt ez másként.
Sohasem írtuk ugyanazt a dátumot itthon, mint Mozambikban vagy az NSZK-ban, de létezett valamiféle iránya az időnek, ami természete szerint haladt előre, aztán hol lassabban, hol gyorsabban, de mindig egy irányba. Mendegélt. Telt a csermelyléptű idő, ha értik mire gondolok.
Amikor például Irakban 1342-t írtak, utána 1343 következett, nálunk 1866 után 1867, máshol meg 1976 után 1977. De most nem ez történik, hanem visszazuhantunk 1981-be, pedig már majdnem elértük a kilencvenes éveket. Lecsúsztunk a kád pereméről, mint valami béna pók, és most bámulunk a lefolyó mellől, erősen reménykedve, hogy senki sem nyitja ki a csapot.
Örömmel közölhetem önökkel, hogy Kádár gyengül, de még viszonylag értelmes beszédeket mond, a demokratikus ellenzék mozgolódik, természetesen az esélytelenek idegességével, és folyamatos zaklatásnak kitéve, a művészetek virágoznak (naná, hogy pénz nélkül, önkéntes és jótékonysági alapon, mindenkinek van rendes állása, de esténként felmegy a színpadra és bátor), a sajtó persze messze nem szabad, azonban a vájtszeműek esetenként merész írásokat fedezhetnek fel vidéki folyóiratokban, sőt, néha még az országos napilapok publicisztika rovatában is. Grósz Károly, és a Párt hiénái nyálcsorgatva várják, hogy kidőljön a vezér, de a háta mögött már javában osztogatják az egyelőre még állami vagyont. Tudják, hogy mielőtt a homloka koppan a parketten, azonnal cselekedniük kell, mert nem lesznek szabályok, az erősebb hiéna privatizál.
Számomra azért rohadt kellemetlen, hogy nem maradtunk a kilencvenes években (a 2000-es évek csak álom volt errefelé mindig), mert akkoriban szó volt valami szabadságról, demokráciáról, minőségről és jogokról, én például sokáig azt hittem, hogy a jó zenék kiszorítják a rossz zenéket a rádióból, és a jó kenyér letolja a rossz kenyeret a polcokról. Mindig is hülye álmodozó voltam, de azt azért nem gondoltam volna, hogy kétszer kell végigélnem ugyanazt az életet.
Állítólag a pokol lényege is ez: ugyanazt a hibát mindig és mindig elkövetni, ugyanazt a bűntudatot átélni újra és újra, ugyanúgy bűnhődni a végtelenségig. Aztán egyszer csak kitágul a Nap, a Föld pedig elpusztul – gondolják a materialisták, de van egy rossz hírem: a poklot ez nem fogja érinteni.
De az életben, a fizikai létben megtapasztalni, hogy milyen ötven évesen visszaállni a startvonalhoz, és elkezdeni lefutni megint a távot, no, azért ez túlzás.
Az egykori hegyeshalmi határátkelőhelyen megállva, kis szerencsével egyik lábunk 2014-ben lehet, a másik meg 1981-ben. Falrengető érzés, mégsem szakít szét bennünket, csak szédülünk. Ehhez képest az Einstein-Rosen‑híd csak egy vacak vurstli, Zizi, Bambi, na meg természetesen körhinta.
Kétségtelen, hogy az előző nyolcvanas évekhez képest, most akár naponta utazhatnánk 2014-be, de sem pénzünk, sem időnk, meg egyébként is: ragaszkodunk a nyolcvanas évekhez, ismerjük, ha nem is szerettük meg, de semmi váratlan szabadság, semmi ijesztő fordulat, csak a felvonulók, aztán megint a felvonulók, az Önök kérték és természetesen a bankettezők, az örökké bankettezők. Az úttörőnyakkendő béna, borzalmas anyagból készült, de menők vagyunk, és nem kötjük össze, hanem kilyukasztunk egy gubacsot, azon fűzzük át. Kis ellenállók vagyunk.
Kis bakancsaink csattognak az utcakövön. A jó kisfiúk cukrot kapnak, a rosszak golyót a hátukba. És akik az emelvényen integetnek, azok mögött is állnak, és a mögöttük állók mögött is, tömött sorokban, mint a cápa fogsora. Nincsenek rések, csak bástyák.
Itt, 1981-ben, biztonságban vagyunk, anyu becsomagolja apunak a rántott farhátas szendvicset, nagymama fogja a cekkerét és rendet csinál a piacon, az ÁVÓ-s bácsik a hasukat vakarják a balatoni lángossütőjük árnyékos mélyén, a világ pedig olyan gyönyörű, hogy még a távoli NDK-ból is hozzánk járnak megcsodálni.
A balatoni naplemente felér bármivel, a Karib-tenger nem létezik, sőt, semmi sem létezik, csak a magyar tenger, és Budapest, te csodás. Azt mondod, kis ország, jól van. Tanultam én is, hogy kicsi,
de mindig élen járt a sportban.
(A szövegben eredeti vagy torzított formában Csillag János, Sipi, Bereményi Géza, Molnár Gergely, Horváth Jenő, Szécsén Mihály és Müller Péter Sziámi idézetek találhatók)
