Kevesen voltunk még miniszterelnökök, de mindannyian el tudjuk képzelni, mekkora teher és felelősség egy ország irányítása. Tengernyi munkával jár: egy ország jövőjét kell felvázolni, jelenét kell színessé festeni, múltját kell átírni. Ráadásul óriási összegekről kell dönteni és sok a barát, sok az éhes száj, amelyek mind-mind ott tülekednek, mind-mind jó falatra vágynak. Érthető, ha a kormányzó saját lelkészt alkalmaz, aki bármikor a segítségére siethet, akinek bármikor kiöntheti a lelkét, ha a vállát nyomó kőszikla túl nehéznek bizonyul. Nekünk is nagy kő esett le a szívünkről, mikor a pap miniszteri állást kapott. A kormányzó bölcs döntése alapján, nem is bízhatta meg mással, mint az emberi erőforrás miniszteri posztjával, hiszen ki állhat közelebb az emberek lelkivilágához, ki értheti jobban az emberek minden búját-bánatát, mint egy mélyen érző református pap.
Végtelen humánumáról tanúskodott a tavaly karácsony előtti gesztusa is, amikor negyven mélyszegénységben élő gyereket hívott luxusvacsorára a Hilton szállóba. A lelkész-miniszter kitett magáért, fejedelmi fogásokat kínált fel a húst talán még sosem látott, nélkülöző gyerekeknek. Volt ott liba erőleves zöldséggel, lúdgége tésztában, csirkemell-filé calvadossal ízesített gombamártással, körítésnek zöldséges lasagne, brokkolirózsa és párolt rizs, desszertnek pedig joghurt torta eper öntettel. Hát van ennél finomabb? S miután a gyerekek életükben először jól laktak, a lelkész pedig sikeresen megtisztította a lelkiismeretét – ha van neki –, visszalökte őket a nyomorba, az éhezésbe. Felejthetetlen jótétemény volt, senki sem vitathatja.
Tegnap, 2014. augusztus 3-án, a tíz éve az arcára fagyott kenetteljes mosollyal, a lelkész-miniszter úgy nyilatkozott, hogy „Magyarországról nem deportáltak romákat, őket Ausztriából vitték el”. Most tartsunk egy kis szünetet.
Felmerül a kérdés, vajon hogyan kerültek Ausztriába? Netán az Orient expresszel utaztak az osztrák határig, hogy onnan vigyék őket a megsemmisítő táborokba? Vagy miként jutottak Ausztriába? És miért? És létezett-e Ausztria 1944-ben? És egyáltalán. Számos kérdést intézhetnénk még a határtalan emberségéről ismert miniszterhez, de inkább felidéznénk a Btk. idevágó passzusát, hadd ismerje meg ő is:
269/C. § Aki nagy nyilvánosság előtt a holokauszt áldozatának méltóságát azáltal sérti, hogy a holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
Vagyis még a magyar törvények szerint is a lelkész-minisztert hároméves börtönbüntetés fenyegeti a roma holokauszttal kapcsolatban eleresztett mondata miatt. Semmi kétségünk afelől, hogy a csorbát az illetékesek hamarosan kiköszörülik, s az első adandó alkalommal valamelyik kormánypárti képviselő egyéni indítványában törvénymódosítást nyújt be, amellyel beemelik az egypárti alaptörvénybe a holokauszttagadáshoz való jogot, amely minden magyar embert megillet.
Mire a magyar parlament legalább 80%-a a benyújtástól számított 30 másodpercen belül megnyomja az igen-gombot. Efelől se legyen kétségünk.
(A roma származású képviselők is – A szerk.)
