Ronai and Ronai
AMERIKAI

Kertész Ákos: Történelem alsó kameraállásból 2014. július 16. szerda 5:47

  • Nincs még hozzászólás
  • Print Friendly and PDF
  • Betűméret változtatás
Share
Kertész Ákos: Történelem alsó kameraállásból

Sztálin halála – Diaszpóra lét – Koncepciós perek

Előre kell bocsátanom, hogy ami itt következik, történelemnek egyrészt szabálytalan, másrészt szubjektív, de én író vagyok, nem történész. Sztálin pedig Orbán Viktorról jutott eszembe, világéletemben zsigeri undorom volt a vezérektől. Hogy Sztálinnak miért éppen a haláláról beszélek? Talán van abban valami, hogy éhes disznó makkal álmodik. Én ugyan a zsarnok halálát nem kívánom, mert tudom, hogy azzal még egyetlen zsarnokság sem ért véget, de álmodozni szabad.

Sztálin 1953 március elsején, éppen Purimkor kapta az első szélütést, pár napra rá el is patkolt, de én ebben nem vagyok hajlandó Isten ujját látni, bár a halála félbeszakította a zsidó orvosok ellen folyó koncepciós pereket. Ha Isten teremtette is a világot, úgy alkotta meg (Madách Imre szavaival), hogy „A gép forog, az alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát újítni kell” – vagyis miután megteremtette, a dolgok menetébe nem avatkozik bele.

Sztálin halála az én személyes sorsomon közvetlenül nem sokat változtatott. Volt valamilyen gyászgyűlés az Ikarusz nagyhangárában, és Mák elvtárs bőgött. A keresztnevére már nem emlékszem, alapszervi párttitkár volt, nagyon kicsi csavar a nagy gépezetben; igazi szuperbarom; mi, a többi lakatos, csak bámultuk, bolond ez, vagy csak megjátssza magát? Mi elégedetten nyugtáztuk, hogy a népek nagy hóhéra, az a rohadék Sztálin, a Nagy Sztálin, a Naftalin végre földobta a bakancsot, ez meg siratta, mintha a tulajdon édesapját vesztette volna el. Ez az elmebaj Magyarországon azért Sztálinnal kapcsolatban nem volt általános, a rendszer, a Párt igazi katonái sem ragadtatták ilyesmire magukat; nem úgy, mint az oroszok; később elterjedt, hogy a GULÁG táboraiban is volt, aki valódi krokodilkönnyeket sírt Sztálin halálakor… az ilyen baromállat nem tudta, hogy Sztálin juttatta ide? Nem. Sokan bevették, hogy ha Sztálin elvtárs ezt tudná, mert Sztálin Elvtárs jó elvtárs, csak hát a környezete… a gonosz tanácsadók…

Bár a magyar nem igazán rajongó alkat – például a hívő sem isten imádó, hanem csak istenfélő (félni és imádni nem ugyanaz) –, Orbánnal kapcsolatban még nem tudom, hol lesz majd a határ…

Soha nem fogom megérteni, hogy működik a személyi kultusz, én annyira immunis voltam vele szemben, minden rajongás idegen volt tőlem, ez fordított szembe már kamaszgyerekként még a vallással is. Nekem az a legtöbb, hogy valaki, bárki: ember. Egyszerűen csak ember. Mert nincs magasztosabb dolog, mint EMBERNEK LENNI, de senki nem lehet magasztosabb a másik embernél. Nincs szuperember. Aki a többi fölé akar nőni, annak le kell vágni az ambícióit.

Sztálinnak is. Hitlernek is. Rákosinak is. Putyinnak is. Orbán Viktornak is.

Ezerkilencszáz negyvennyolcban is megcsapta az orromat a személyi kultusznak Rákosi körül terjengő penetráns bűze, ami túlságosan ismerős volt nekem Hitler után, és ez mentette meg a lelkemet a bolsevizmustól; tizenhat éves kamaszként én végülis szocialista voltam, mert igazságos világról álmodoztam, ahol mindenkinek igazságosan jut majd kenyér, bakancs, mozijegy és fűtött szoba (mi kell még?), de az ösztöneim tiltakoztak: vezérért rajongani, embert imádni, isteníteni soha nem tudtam; így aztán nekem nem jött be se Rákosi, se Sztálin.

A gyári megemlékezést a halálhírre rántották össze, de a nagy, hivatalos gyásznagygyűlés a Sztálin szobornál volt, a moszkvai temetéssel egyidőben, március 9-én. Az Ikaruszból a nappali műszak melósait buszokkal szállították be a Sztálin térre.

A részvétel persze olyan önkéntes volt, mint a békekölcsön; ahogy jöttünk ki a gyárkapun, betereltek bennünket a Margit utcában álló buszokba; elől és hátul két-három megbízható párttag állta el az utat, nem is a gyári rendészek, azokat nem találták elég megbízhatónak, hanem önkéntes pártkáderek, és a gyáva birka nép, a meghunyászkodó melósok úgy betojtak tőlük, mintha állig fölfegyverzett ávósok lettek volna davajgitárral.

A francba, mondtam én magamban, csak nem rezelünk be több százan három fegyvertelen, szemét komcsi patkánytól?! Mellettem állt néhány haverom, szaktársam, akikkel együtt melóztam a kettes lemezes műhelyben, már nem emlékszem pontosan, kik, csak összenéztünk, szavak nélkül is értettük egymást, egyszerre futni kezdtünk a jobb oldalon, el a kisközért előtt, a följebb álló üres buszok felé, és ordítottunk, hogy gyerünk emberek, ott áll a buszunk, teljesen üres; az a három idétlen paprikajancsi, akinek az volt a dolga, hogy a kapu előtt álló buszba tereljen be bennünket, hirtelen nem is értette, mi történik, hol lakik a jóisten, mi, vagy húszan kitörtünk, megkerültük az oldalt sorakozó buszokat, s ahogy kikerültünk az őrök látóköréből, bevágódtunk az első mellékutcába, lerohantunk Mátyásföld kettőig, a HÉV megállóig, ott be a kocsmába, és egy-két fröccsel, krigli sörrel, megünnepeltük magunkat, hogy milyen fasza gyerekek vagyunk, milyen frankón meglógtunk; a rosseb fogja siratni ezeknek a Sztálint, főleg munkaidő után; különben is tetszhalott. Micsoda, tetszhalott?! Naná! Mindenkinek tetszik, hogy halott.

Akkor hallottam ezt a viccet először.

Purim? Abban az évben március elsejére esett a purim, és állítólag Sztálin aznap lett rosszul, de erről jóval később hallottam valamit; egy teljesen vallástalan zsidó gyári melós nem figyelt oda akkor a purimra. A zsidó orvosok elleni perről, és az egyre erősödő szovjet antiszemitizmusról sem a melóstársaimtól hallottam, ez nem volt téma a gyárban, erről az egyetemista barátaimtól tudtam, akikkel együtt érettségiztem.

Illetve magam is tapasztaltam szinte a fölszabadulás pillanatában, amikor a pincébe benyomultak az első szovjet katonák, és én az egyik zsidónak látszó katonának (mint kiderült csakugyan zsidó volt) nagy örömömben megmondtam, hogy „ja szam jevrej” (ahogy egy idősebb barátomtól tanultam), és ő azonnal a szájára tette a mutatóujját, pszt! erről a többi orosz katona előtt kuss! –; attól kezdve tudtam, hogy ha olyan zsidóüldözés nincs is, mint itt és a németeknél, de antiszemitizmus létezik a Szovjetunióban is.

Évtizedekkel később olvastam a jugoszláv Gyilasznál, hogy Sztálin tudatosan küldött zsidó kádereket helytartónak az antiszemita Magyarországra, hogy ne legyen igazi tömegbázisuk – mint például Titónak Jugoszláviában –, legyenek kénytelenek a szovjet fegyverekre támaszkodni. Így állt föl itt a moszkovita „négyesfogat”, Rákosi, Gerő, Farkas, Révai. Csakhogy az ötlet – akárhogy nézem is – visszaütött. A Horthy uralom, a negyedszázados feudálfasiszta agymosás után a kommunizmus itt a lehető legnépszerűtlenebb eszme volt, és a zsidó vezetők személye nem csak arra volt jó, hogy az amúgy is meglévő antiszemitizmust tovább szítsa, de arra is, hogy a népek a kommunizmust végképp azonosítsák a zsidókkal (pláne, mivel a gondolat nem volt új: már a kommün zsidó terroristái óta ott élt a magyar agyakban), és ezzel végleg elvadítsa a tömegeket a kommunizmus eszméjétől!

Ez lett volna Sztálin célja? Ez akkor sem logikus, ha tudjuk, hogy minden diktátor pszichopata –, főleg a keleti despoták.

Hogy a koncepciós perrel halálraítélt Rajk és társai nem voltak zsidók, az csak rátett egy lapáttal.

Pofázni nem lehetett, mert az emberek féltek a megtorlástól, de hogy mit gondoltunk magunkban és magunk között, azt nem bírták befolyásolni Rákosiék.

Ezt a torz logikát akkor sem értettem. A rendszernek voltak szociális vívmányai, mindenekelőtt az a nagy tektonikus társadalmi átrendeződés, amivel a társadalom alsó rétegei vezetőkké, értelmiségiekké lettek (igaz, azon az áron, hogy föl kellett adniuk önálló gondolkodásukat), és a volt uralkodó osztályok süllyedtek le fizikai munkás, sőt munkanélküli, cseléd, napszámos, hajléktalan szintre. Az erőszakos téeszesítés, a padláslesöprések, a normarendezések, a békekölcsönök ellenére a Horthy rendszerhez képest a legszegényebbek igenis jobban és nagyobb létbiztonságban éltek, erre építhetett volna egy populista szociáldemagógia, de nem tehette, mert a kommunizmus azonosítása a zsidókkal egy antiszemita országban mindent lerontott.

A Horthy rendszer háborúba vitte, a háború földig rombolta az országot; a komcsik rekordidő alatt ujjá építették (éljen gerő a hídverő), megállították az inflációt, bevezették az új, az erős forintot; lett volna itt mire hivatkozni, de a tömegek elképesztő belső passzív ellenállással süketek voltak a kommunista propagandára, mert a többség számára mindez csak zsidó duma volt.

A mai napig nem értem ezt a sztálini logikát: egy józanabb politikával még a Varsói Szerződést, a „béketábort” is el lehetett volna fogadtatni a közvélemény egy részével. De Sztálin parancsa már a háborús ellenállást is letörte (volna, ha lett volna); az illegális kommunista párt azt az utasítást kapta Moszkvától, hogy lemerülni, dekkolni, kibekkelni, hogy véletlenül se lehessen hivatkozni a magyar antifasiszta ellenállásra, hogy minden a szovjet fegyvereknek legyen köszönhető. A tirannus paranoiás rettegése még a híveket, a szövetségeseket is meg akarta semmisíteni maga körül, azoktól is félt, csak a saját testőrségében bízott (vagy abban sem).

A Rajk pernek is mi volt az üzenete? Egyetlen dolog: ha az ország külügyminiszterét, a volt belügyminisztert, aki megteremtette az Államvédelmi Hatóságot, letartóztathatjuk, hamis vádak alapján halálra ítélhetjük, kivégezhetjük, akkor ezt bárkivel megtehetjük – veled elsősorban! A többi már csak hab volt a tortán, mert ahhoz, hogy a magyar kommunista állam Titó ellen forduljon, hogy a hős Titó elvtársból egyhuszonnégy óra alatt az imperialisták láncos kutyája legyen, nem volt szükség Rajk perre, ahhoz elég volt a kiépült diktatúra. Ha akadt volna olyan őrült, aki ellenáll, fél perc alatt leszerelte volna a Rajk által megteremtett államvédelem. Hogy a külpolitikai fordulat okait, a Titó elleni vádakat elhiszik-e az emberek, vajon nem volt ezerszázalékig közömbös? Hát ember nem volt Magyarországon, akit a per, amiről mindenki tudta, hogy mocskos hazugság, hogy a vádlottakat szörnyű eszközökkel kényszerítették beismerő vallomásra, meggyőzött volna bármiről is! Ezek ilyen naivak lettel volna? Néhány rajongó, debil fanatikus elhitte, a többség fütyült rá. És persze kussolt.

Vagyis gyakorlatilag a Rajk perre nem volt semmi szükség, a többi koncepciós per is tök fölösleges volt, de a szovjet bolsevista Párt módszereit másolni kellett, ha a Szovjetunióban divat a koncepciós per, nekünk is meg kell konstruálnunk moszkvai mintára a magunk koncepciós pereit, hadd lássa Sztálin elvtárs, milyen tanulékony tanítványai vagyunk.

A másik ilyen eszementen fölösleges koncepciós per, amit aztán végig sem csináltak, a Wallenberg per volt, erről a közvélemény csak Ember Mária kutatásai nyomán szerzett tudomást már a kilencvenes években.

Negyvennyolcig a szovjet érdekszférában nem volt hivatalos antiszemitizmus; a szovjet külpolitika támogatta Izrael függetlenségi törekvéseit, és Izrael állam, az Erec létrejöttét, amíg remélhető volt, hogy Izraelből is „népi demokrácia” lesz, és szovjet hídfő a közel-keleten. Ebben az időszakban Magyarországon a holokausztot túlélő, elsősorban pesti zsidó fiatalok közül sokan csatlakoztak a cionistákhoz, köztük az én legjobb barátom, a Bogáncs, Bogner Gyurka; akinek a szüleit negyvennégy őszén a nyilasok lőtték agyon, amikor gyalogmenetben hajtották őket a németországi haláltáborok felé. A cionista fiatalok mozgalma fölött szemet hunyt a kormány. De amikor eldőlt, hogy Izrael (kibucok ide meg oda) a plurális polgári demokráciát választotta, a szovjet politika élesen anticionista fordulatot vett, harcos támogatója lett a palesztin nép fölszabadító háborújának, és kitört a Szovjetunióban a lappangva mindig is jelenlevő antiszemitizmus. Pontosabban: ettől kezdve nem állta útját a hivatalos hatalom; és az anticionista, Izrael ellenes külpolitika óriási antiszemita hullámot gerjesztett a belpolitikában.

Ez az esztendő nem csak Izrael születésének, de Rákosi hatalomátvételének is az éve volt, és a magyar kommunista vezetés értelemszerűen másolta a szovjet példát. A cionista fiatalok közül csak a bátrak, az elszántak vállalták továbbra is a cionista eszméket, és azok, akik csakugyan egy szál maguk maradtak a Soá után, mint a Bogáncs, és egyedül a kivándorlásban látták a jövőt. Ezek, Bogánccsal együtt, negyvenkilencben hirtelen fölszívódtak, a Hasomer Hacair titkos utakon kicsempészte őket az országból. A többi zsidó fiatal viszont, aki féltette kivételezett helyzetét (ami abból a téveszméből fakadt, hogy Magyarországon, mely Hitler utolsó csatlósa volt, megbízhatóan antifasisztának egyedül a vészkorszakot túlélő zsidókat lehet tekinteni), és nem akart újra üldözötté válni saját országában, ifjúi lendülettel hirtelen szektás bolsevista lett. Aki közülük még él, ma, sok-sok pálfordulás után, többnyire köztiszteletben álló liberális értelmiségi. Az ilyen öreg fickó mint én, sajnos túl sokat látott, túl sok mindenre tanú. Nevet persze én nem fogok mondani; aki kíváncsi, nézzen utána az interneten.

Bogáncs aztán a hatvanas években bukkant föl újra az én életemben, akkor már Cvi Bognernek hívták, fényképet küldött két fiáról és gyönyörű, jemenita feleségéről, Rachelről.

Az Izrael-ellenesség szigorúan véve egy külpolitikai, diplomáciai koncepció, nem kellene föltétlenül együtt járnia az antiszemitizmussal, de jóformán mindenütt törvényszerűen együtt jár vele. Miért? Mert az antiszemitizmus szinte mindenütt ott lappang a nagyvilágon (zsidó se kell hozzá, lásd Lengyelországot, csak antiszemita), és csak ürügyre vár, hogy lángra lobbanhasson.

De mindennek Magyarországon semmi jelentősége nem volt, a magyar tömegek szartak Izraelre, kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, és az antiszemitizmus – attól függetlenül, hogy a hivatalos külpolitika támogatta-e a cionizmust vagy elítélte –, masszívan létezett. A kérdés csak a zsidókat érintette, közülük is csak azokat, akik nem voltak a rendszer fanatikus hívei, mert a „kommunistává” lett zsidóknak egycsapásra megszűnt a zsidó identitásuk (még ha lelkes cionisták voltak is néhány hónappal azelőtt), azon az alapon, hogy „egyik ember annyi mint a másik, bár a bőre barna vagy fehér” (ahogy az ismert szovjet dal mondta), egyszerűen letagadták a zsidóságukat.

Én jobban jártam azzal, hogy nem tagadtam le, mert a melóstársaim befogadtak, mint zsidót. – Igaz, hogy az Ákos zsidó – mondták –, de rendes gyerek, jó melós, nem komcsi, nem spicli, hát istenem, zsidó. – Ez volt a tipikus diaszpóra lét. El kellett érnem, hogy megbocsássák nekem, hogy zsidó vagyok. Jobb kellett legyek, mint más. Mindenben. Mondhatjuk, hogy a helyzet megalázó volt, de engem teljesítményre sarkallt, végülis a hasznomra vált. De ennek a befogadtatásnak az volt az ára, hogy a zsidókérdés a jelenlétemben nem volt téma. Tabu volt. A társaim tapintatból nem hozták szóba, én meg azért, mert elveszítettem volna a fönt leírt státusomat. Ha például megpiszkáltam volna, hogy rajtam kívül, aki ugye az ő szemükben kivétel vagyok, miért kell gyűlölni a többi zsidót, miért kellett például legyilkolni az én Bogáncs haverom cipőfelsőrész készítő, rendes proli szüleit, és milyen duma az, hogy „egy ment be, kettő jött ki” tudniillik a gázkamrából, akkor mindjárt nem lettem volna „zsidó, de jó gyerek”.

Így aztán nem volt téma sem Izrael, sem a cionizmus, azokat az embereket, akik között én éltem akkoriban, ez a kérdés egyáltalán nem érdekelte, és velük együtt engem sem igazán.

És a zsidó orvosok perére se nagyon figyeltem oda, ettől körülöttem az antiszemitizmus nem erősödött és nem csökkent, pedig az lett volna a logikus, ha csökkent volna: lám, mégsem a zsidók csinálják a kommunizmust, a Sztálin ugyanúgy gyűlöli őket, mint a Hitler. De aki logikát keres a zsidógyűlöletben, az nem okosabb annál, aki jegesmedvére vadászik a Szaharában.

A magyarországi zsidó orvosok sunyítottak, de megúszták; az itteni (túlnyomórészt zsidó) kommunista vezetők jobban bíztak a zsidó orvosok tudásában és lojalitásában, mint az oroszok. De valamit föl kellett mutatni a Rajk per mintájára, valami zsidó koncepciós pert, nehogy a szovjet elvtársak gyanút fogjanak. Valószínű, hogy így találták ki Gerőék (állítólag Gerő Ernő volt az egyik spiritusz rektor) a Wallenberg-pert, ezt az elképesztő gyalázatot.

A három ember közül, akik, mielőtt a svéd diplomatát az oroszok elhurcolták volna, utoljára együtt vacsoráztak Wallenberggel, kettőt elfogtak (mert a harmadik már külföldön élt), és letartóztattak még másik három zsidó vezetőt (akik ott sem voltak); és azt a vallomást akarták kiverni belőlük, hogy ők gyilkolták meg Wallenberget. Köztük volt Szabó Károly, a „bőrkabátos ember”, a svéd követség magyar (és keresztény!) írógép műszerésze, Wallenberg legjobb segítőtársa, Wallenberg akcióinak a legvakmerőbb és legeredményesebb végrehajtója is.

Ez a koncepciós per éppolyan fölösleges agyrém volt, mint a Rajk per és az összes többi; kit akartak meggyőzni azzal, hogy ez az öt nyomorult áldozat bevallja, hogy ők ölték meg Wallenberget és nem az oroszok? A Nyugatot? És milyen politikai hasznot reméltek belőle? Ki hitte volna el? Még a forgatókönyv is rosszul volt kitalálva; miért ölték volna meg a zsidókat mentő svéd diplomatát éppen ők, a közvetlen munkatársai?! Cui prodest? Kinek volt az érdeke, kinek lett volna haszna belőle, miért gyilkoltatta volna meg Wallenberget a CIA? Hogy az oroszok miért hurcolták el, abban volt logika. Nem csak Sztálin személyes paranoiája, de az általános szovjet gyanakvás és bizalmatlanság a szövetségesekkel szemben, a készülődés a harmadik világháborúra; az oroszok mindenkiben kémet láttak, aki nem a szovjet titkosszolgálat embere volt.

Az egyik vádlott a szabadulása után röviddel belehalt a hónapokig tartó vallatásba, egy másik is pszichiátriai kezelésre szorult addig a rövid ideig, amíg még élt, Szalai Károly is csak tíz évvel élte túl a gyalázatot, 1964-ben halt meg alig negyvennyolc évesen. A koncepció lényege az volt, hogy a vádlottak a Gestapo és a CIA kettős ügynökei voltak (merthogy a háború idején nyüzsögtek, ugye, a Gestapo-CIA kettős ügynökök!), és ebből logikusan következik, hogy a CIA ügynökök megölik a több száz (tán ezer) zsidó életét megmentő svéd diplomatát. De miért, az isten szerelmére? Miért lett volna útjában az amerikai titkosszolgálatnak egy zsidókat mentő svéd diplomata?! Hogy ennek a vádnak a képtelenségébe akkor is bele lehetett őrülni, ha nem is kínozták volna hónapokon át az áldozatokat, ahhoz nem fér kétség. Perre végülis nem került sor, csak a vallatásokra, Sztálin halálával okafogyottá vált az egész cirkusz, és a nyomorékká vert embereket kilökték az utcára.

Nem tudtam róla. És ha tudok róla…? Tehettem volna ellene bármit is?!

Engem az kötött le; hogy a Nagy Imre kormánya eltörölte a dolgozók röghöz kötöttségét, így aztán vállalva az „önkényességgel” járó szankciókat – azt, hogy két évig csak hat-hat nap fizetett szabadságot kapok, utána is csak tizenkét napot; vagyis az önkényes munkahely változtatással elveszítem azokat a plusz szabadnapokat, amelyek a ledolgozott esztendők után biztosított az akkori munkatörvénykönyv –, másodmagammal otthagytam az Ikaruszt, és átmentünk az V. számú Autójavítóba, sokkal több pénzért és kedvezőbb munkaföltételek közé, ahol a műhelyírnok kislányt hamarosan kalandos körülmények között feleségül vettem. Meg kellett szöktetnem ugyanis az apja ütlegei elől. Mi volt a fater baja velem? Egy belvárosi zsidó értelmiségi melós… túl sok volt a jóból. (A maga módján nem volt buta fickó, ő is tudta, hogy az értelmiségi nem foglalkozást, hanem mentalitást jelent, és mint jó magyar ember azt is tudta, hogy az értelmiségi, pláne, ha zsidó, életveszélyes).

Így hát zsidó létemre elvettem egy nem-zsidó lányt, aki, mint a melóstársaim, szintén megbocsátotta, hogy zsidó vagyok, sőt! Én olyan rendes, jó ember vagyok, súgta szerelmesen, hogy szinte már nem is vagyok zsidó. Jó, mi?! Az apja ezt nem egészen így látta, de hát a szerelem vak…

Nekem erről szólt az életem a Sztálin halála utáni években, bár valamit ez is bizonyít. Milyen volt akkor Magyarországon a diaszpóra lét, és milyen sanszai voltak az asszimilációnak.

VN:F [1.9.3_1094]
Értékelés: 4.4/5 (85 szavazatból)
VN:F [1.9.3_1094]
Értékelés: +115 ( 157 szavazatból)
Kertész Ákos: Történelem alsó kameraállásból, 4.4 out of 5 based on 85 ratings

  • Nincs még hozzászólás
  • Print Friendly and PDF
  • Betűméret változtatás
Share
KOHÁNYI TÁRSASÁG LÉPJEN BE!
AP VIDEÓ - HÍREK A VILÁGBÓL
AP VIDEÓ - HÍREK A VILÁGBÓL
Szabad Magyar Tv
Szolgálati közlemény

Felhívjuk vendégbloggereink és olvasóink figyelmét, hogy az alábbi vendégblogok némelyikének legfrissebb posztjai, ill. linkjeik technikai okokból, rajtunk kívülálló, a WordPress.com által bevezetésre kerülő változások következtében nem jelennek meg. Ezért az érintett blog-dobozkák egyelőre üresek. A probléma megoldásán az AN munkatársai dolgoznak. Addig kérjük a bloggereink és olvasóink megértését és türelmét.

Áthidaló megoldásként, a helyzet rendeződéséig itt is felsoroljuk a kárvallott blogok linkjeit, hogy olvasóik mégis el tudják őket érni az AN-ről is:


Az AN szerkesztősége.
2015.03.23.

RSS e-Vitae
RSS kanadaihirlap
RSS torokmonika
Videók

videos