David Berkowitz 1953-ban született, a hetvenes évek második felében Sam fia néven (eleinte 44-es gyilkos) tevékenykedett New York körzetében, jelenleg pedig életfogytiglani ítéletét tölti. Szabadlára-helyezési kérelmét legutóbb elutasították, és ez valószínűleg már így marad, pedig időközben újjászületett keresztény lett.
Mindezt csak azért jelzem, mert segíteni szeretnék Áder Jánosnak, következő kiemelt vendégének kiválasztásában. Legutóbb a türkmén Gurbanguly Berdimukhammedov elnököt fogadta egy kis smúzolásra, aki természetesen sokkal nagyobb gazember David Berkowitznál, de a két találkozó eredménye mégis ugyanaz lenne: semmi. Van azonban egy kis különbség a két úriember között, főleg diplomáciai szempontból. Orbán célja egyértelmű (az nyilvánvaló, Áder János azt hív meg, akit a gazda megrendel, tehát ne tegyünk úgy, mintha önálló politikai egység lenne, neki csak a szégyen marad, amikor rendkívül kínos embereket kell ölelgetnie a kamerák és Európa előtt), a miniszterelnök azt akarja megmutatni Európának és az Egyesült Államoknak, hogy ő akár a sátánt is lepippantja, ha ezzel demonstrálhatja függetlenségét és végtelen elhatározottságát, tehát jobb, ha gyorsan adnak még sok pénzt, különben összetekeri Magyarországot, és leteríti Mongólia valamelyik határán (hogy pontosan melyiken, azt még lebegteti).
Gurbanguly Berdimukhammedov neve hallatán tényleg csak a vájtfülűek kapják fel a fejüket, de az európai politikusok visszafogott népek, nem fognak nyilvánosan rettegni, a tömegek pedig már régen elvesztették a fonalat a –sztán végződésű államokkal kapcsolatban, elképzelésük sincs róla, hogy melyik hol van, ki vezeti, hány embert végeztetett ki, hány embert evett meg az aktuális diktátor. Ezzel az erővel meghívhatta volna Sacha Baron Cohent is, külön megkérve, hogy ragassza fel a Diktátor című filmben viselt szakállát, a hatás talán még erősebb is lett volna, ráadásul mi, magyarok nagyon jól szórakoztunk volna közben (nem mondom, most is hangosan röhögtek, akik ismerik a türkmén diktátor művészeti munkásságát, de azért ez mégis csak rétegműfaj).
„Én találtam fel a húzódzkodást.” Mennyivel jobb mondat ez, mint hogy „bezárattam és elítéltettem néhány száz civil aktivistát, újságírót, jogvédőt, esetleg néhány ezret, kutya sem számolja”!?
Sam fia azonban más, ő egy ikon, a sorozatgyilkosok egyik legkegyetlenebb, legbetegebb példánya. Richard Ramirez, a Night Stalker nemrégiben meghalt, Ted Bundyt kivégezték, Charles Manson meg nem ölt meg senkit, így aztán marad David Berkowitz, a némileg skizoid, de mindenki ismeri Amerikában, és ha megjelenik a Post-ban vagy a Times-ban, hogy Sam fiával tárgyalt a magyar miniszterelnök és köztársasági elnök, arra azért az összerezzenek az arkansasi kukoricaföldeken is, nem beszélve a világsajtóról, ahol napokig címlapon lehetnénk.
Esetleg odaadhatnánk cserébe érte az ír gázolót vagy a komplett RTL Klub tévécsatornát, ügyes fiú ez a Lázár János, biztos sikerül megállapodnia a fallsburgi Sullivan börtönnel, ahol jelenleg Sam fia él, de biztos ők is unják már.
Az érkező sorozatgyilkost a Kossuth téren fogadná a díszszázad, Áder János néhány szóval méltatná a keresztényi életét, amit az utóbbi években élt, tapintatosan nem említve azt az apróságot, hogy több mint tíz embert ölt meg (a pontos számon még mindig folyik a vita), elvégre nem azért jött ide, hogy azt firtassuk, ki kit gyilkolt le, hanem ünnepelni, kapcsolatokat építeni.
Kora délután ebéd a Sándor palotában.
Délután a Nemzeti Múzeum és a Műcsarnok meglátogatása Orbán Viktor társaságában, késő délután tárgyalások a lehetséges együttműködésről, Magyarország és Sam fia közös terveiről, egy esetleges szoborállításról a Városligetben, ahol azért mellékalakként megjelennének a fentebb már említett sorozatgyilkosok is, plusz Csikatilo, a rosztovi rém, mert a keleti nyitás is rendkívül fontos dolog.
Este séta a külvárosban.
Közleményben ki lehetne emelni az amerikai jogrend igazságtalanságát, mivel Sam fia minden egyes gyilkosságért 25 évet kapott, pedig az ember ritkán él tovább száz évnél, amiből világosan kitűnik a rohadt kapitalisták kétszínűsége: szabadságról brekegnek, meg emberi jogokról, de amikor cselekedni kell, simán annyi időre ítélnek egy – ugyan bűnös, de megtért – sorozatgyilkost, hogy háromszáz év múlva tudna csak kiszabadulni. Mi ez, ha nem álszentség?!
Az index idézi a Türkmenisztán Magazin Gurbanguly Berdimukhammedov-interjúját. Az elnök megválasztása után arra a kérdésre, hogy milyen elvek vezetik az életét, a következőt válaszolta: Az ősi időkben, amikor a türkmének elsősorban nomád életmódot folytattak, nem volt alkalmuk mecsetekben imádkozni. A nomádok az imaszőnyegüket kiterítve beszéltek Allahhal. Az idő ezen mit sem változtatott. Az ember mindig Istennel kommunikál. Nincs helye hazugságnak, mesterkéltségnek. Hiába köntörfalaz, Isten akkor is látja. Valójában az, aki Isten mellett az emberekkel is őszintén beszélhet, boldog ember. Egész életem arról szól, hogy így cselekedjek, hogy az őszinteség és a kedvesség határozza meg a kapcsolatomat a világgal.
Az Egyesült Államok szerint Türkmenisztánnal akad néhány gond, „a három legfontosabb emberi jogi probléma az önkényes letartóztatás, a kínzás, a polgári szabadságjogok figyelmen kívül hagyása – beleértve szólás-, a sajtó-, a gyülekezési és az utazási szabadság korlátozását” (Szegő Péter, hvg.hu).
Egyébként minden rendben van.
