– miniesszé –
Eifersucht ist eine Leidenschaft,
die mit Eifer sucht, was Leiden schafft.
(német közmondás)
Angol nyelvkurzuson épp tanuljuk a családi kapcsolatok megnevezéseit, amikor fönnakadok valamin. A mostoha, például: „mostoha anya”, angolul ‘step mother’. Belépő, odahelyezett anya. A többi hasonló rokonsági viszonylatot, a mostoha apa, a mostoha gyerek, a mostoha testvér (féltestvér) szavakat, illetve fogalmakat, valamennyit a ‘step’, vagyis a vérségi családi kapcsolatrendszerbe utólag oda belépő, odahelyezett, az eredeti (vérségi) funkciókat átvállaló személyt jelölő fogalommal fejezi ki az angol.
Ha bele is kontárkodom a nyelvészetbe, inkább nyelvszociológiai, mint nyelvtudományi összefüggéseket keresek. Az érdekel, mi hívott életre egy-egy kifejezést, és a nyelvi elemek milyen történelmi illetve társadalmi helyzetre utalnak vissza.
A mi „mostoha” szavunknak kimondottan negatív felhangja van. A mostoha körülmények azt jelentik: nehéz, kellemetlen, kényelmetlen, szegényes, nyomorúságos, veszélyes, nehezen kitartható stb. helyzetek, állapotok. Lehet mostoha az időjárás, egy terep, egy táj, a terméketlen talaj, vagyis a körülmények széles skálája a családi vonatkozások mellett.
A mostoha anya epitheton ornánsa, állandó epikai jelzője, a „gonosz”. A magyar nyelvhasználók tudatában egyetlen fogalommá érett össze a „gonosz mostoha”.
A negatív színezetre az etimológia nem ad magyarázatot. A mostoha szavunk szláv eredetű, valószínűleg közvetlenül a bolgár ’masteha’ átvétele, ami ’nem vérszerinti’ anyát jelent, és nyelvemlékeinkben először a XIV. század második felében fordul elő. Megfelelői úgyszólván valamennyi szláv nyelvben megtalálhatók, és mind az ősszláv ’matj-’, „anya” szótőre vezethetők vissza. A szláv mellett az összes indogermán nyelvben is jelen van a tőszó, v. ö. mater, Mutter, mother, madre, mère stb. De az erős magyar negatív mellékzöngére ez nem ad magyarázatot, viszont a szemantikai, jelentéstani kapcsolat minden magyar nyelvhasználó számára evidens.
Németül a mostoha „Stief”. Mostoha anya ‘Stiefmutter’, vagy ‘stief Mutter’, utóbbi esetben a ‘stief’ melléknév. A német a mostoha többi változatát is ezzel képezi: Stieftochter, Stiefvater, Stiefschwester stb., de a „mostoha”, mint általános negatív jelző – például ‘stief Wetter’ = mostoha időjárás, vagy ‘stief Gebiet’ = mostoha terep –, a német nyelvben ismeretlen. A ‘stief’ hangtani egyeztetése az angol ‘step’ szóval nem kizárt, a p-f változás a fonetikában igen gyakori, továbbá a német ‘Stiefel’, „csizma” szó és az angol ‘step’, „lépni” jelentésű ige jelentéstani kapcsolata valószínűsíthető. De negatív színezete a német ’Stief’-nek éppúgy nincs, mint az angol ’step’-nek. Vajon miért éppen a magyar nyelv, illetve magyar közgondolkodás kapcsol pejoratív jelentésárnyalatot a mostoha fogalmához?
Egész Kelet Európa történelmére jellemző az elmaradottság, a lépéshátrány Nyugat Európával szemben, az elhúzódó feudalizmus, a retardált hűbériség, de Magyarországra különösen. Ennek alapformája a kétirányú függési rendszer a legfőbb hűbérúrtól (király) kezdve a legalacsonyabb státusú hűbéresig (jobbágy) oda és vissza. Alulról fölfelé és fölülről lefelé. A kapcsolatrendszer irányító elve a szolgálat és nem a teljesítmény. Az egyént a társadalom szövetében a szolgálati helye határozza meg ebben a függési rendszerben (kinek a hűbérese vagy, és téged, hűbérúrként, kik szolgálnak, mint hűbéresek).
Ez a struktúra – mely végső soron a rendiséggel azonos –, merev és végtelenül immobil. Az egyén az eleve (születésekor) adott helyzetét a teljesítményével nem tudja megváltoztatni, csak azzal, ha mind potensebb hűbérurakat szolgál. Szolgálat fejében viszont védelmet várhat. Ennek derivátuma az uram-bátyám rendszer (nem csak stílus!), a rokoni kapcsolatok meghatározó ereje (nepotizmus), a ki kinek a kicsodája, kinek ki a haverja-hapsija, ki a mi kutyánk kölyke, ki nem az, ki tartozik a brancsba, ki nem. Ez az alapstruktúra szinte változatlanul, minden rendszerváltás ellenére, a fölső szinten különféléknek látszó politikai és társadalmi rendszerek, kormányzatok, sőt államformák alatt, mint a társadalom alapszerkezete, megmaradt. Nálunk a kapitalizmus is feudál-kapitalizmus volt, fasizmus is feudál-fasizmus, és a szocializmus is feudál-szocializmusként működött, és a feudális alapstruktúra a mai napig meghatározó erejű.
Az eredmény kettős. Ez akadályoz minden lényeges fejlődést, minden igazi mélyreható változást és haladást, minden valóságos reformot, de ugyanakkor ez tartja életben egy alacsony, mozdulatlan szinten a magyar társadalmat. Az ember sokszor nem érti: hogy-hogy ez az ország, ez a nép, ez a nemzet még létezik?! A „magyar genetikusan”, mondhatnám egy korábbi írásommal összhangban, az állandó pocsolyaléthez kétéltű szerveket fejlesztett ki. A turulmadarat tartja szimbólumának, afféle totem-állatának (mintha a szárnyalás lenne rá jellemző, nem a pocsolyából kipislogó mozdulatlanság), holott egyetlen méltó szimbóluma, totem-állata lehetne csak: a béka.
Egy ilyen megmerevedett világban a legstabilabb, mert organikus, mert fiziológiai kapcsolat a vérségi kapcsolat. A család itt nem funkcionális, egymást védő, óvó, ellátó közösség, hanem kizárólag biológiai. Ez a társadalom még nem jutott el a „társadalmi szerződés” újnak már igazán nem mondható gondolatáig se. Ebben a társadalomban csak a biológiai kapcsolat a megbízható, mert az megkérdőjelezhetetlen. Egy lazább, nyitottabb, szabadabb társadalomban a családba behelyezett anya, aki a hiányzó vérszerinti anyát helyettesíti, feladatait ellátja abszolút pozitív jelenség.
Ha az állatkertben elpusztul a medvemama, a kutyamama neveli föl a kis bocsot, Romulust és Remust, valamint Mauglit, a dzsungelben elveszett csecsemőt is farkas anya nevelte föl, s ez a mostoha mamaság a világ legtöbb népe szemében szép és fölemelő szimbólum.
De nem itt, a magyar mozdulatlanságban.
A magyar lélek számára a mostoha idegen. Sőt! Ő AZ IDEGEN! A mostoha helyettesítő önzetlensége eleve kétes, itt ő (föltételezhetően) az aljas szándékkal betolakodó, a pozíciót megkaparintani akaró személy, az idegen, akiben nem lehet szeretet, aki vérségi evidencia híján csak megbízhatatlan lehet, ezért állandó veszélyforrás, vagyis valami, ami negatív. Amit jobb kerülni. Ami ha van, csak gonosz lehet, ezért jobb, ha nincs. Hogy a gyerek ellátatlan marad… hát aztán!
A „mostoha” helyzete szabálytalan. A magyar társadalom a mostohától azért idegenkedik, mert minden szabálytalantól idegenkedik. A szabályokhoz mereven ragaszkodó társadalom fundamentalista társadalom, mely törvényszerűen megáll a fejlődésben. De a létezés alapállapota a szüntelen mozgás, állóhelyzet nincs, ami áll, az tehát relatíve visszafelé halad, amíg meg nem semmisül.
*
Ennek a dolgozatnak egy német közmondás a mottója, ami magyarul így hangzik: „A féltékenység szenvedély, amely buzgón keresi azt, ami fájdalmat okozhat.” A bölcs mondásba rejtett szellemes szójáték lefordíthatatlan, aki tud németül, élvezheti, aki nem, a gondolatot a nélkül is megérti:
Ha az embernek buzgón kell keresnie azt, ami fájdalmat okozhat, világos, hogy az ok fiktív, nonszensz (vagyis marhaság), ha nem az volna, akkor kézenfekvő volna, és nem kellene buzgón keresni.
Hogy jön ide a féltékenység? Összefügg a „mostoha” szavunk jelentéstartománya, vagyis a szó használati köre a féltékenység fogalmával? Bizony összefügg!
A vérségi kapcsolatba behelyezett személy, aki átveszi és ellátja a funkcióit annak, akinek a helyére került, csak akkor lehet (eleve, tehát előítéletesen) nem kívánatos, ha féltékeny rá valaki. Ki lehet féltékeny egy mostoha anyára? A vérszerinti anya, aki fölételezi, hogy egy összehasonlításban ő maradna alul, mert eleve nem bízik magában, mert kisebbrendűségi komplexusa van. Hitványnak tartja magát, amit a világért sem vallana be; ezt a kognitív disszonanciát tehát úgy oldja föl, hogy a mostohát kiáltja ki hitványnak. Konkrét esetben ez akkor fordul elő, ha a szülők elválnak, a gyerek valamiért az apára marad, aki segítségül más asszonyt hoz a házhoz. De gyakoribb, hogy az „édes” anya meghal, ezért van szükség mostohára. Belátható, hogy ez esetben a féltékenység virtuális, hiszen a halott nem lehet féltékeny. A halott nevében a egész társadalom féltékeny, s ennek a virtuális érzésnek a hatékonysága jóval nagyobb a konkrét érzelemnél, mert előítéleten alapul és totális.
Egy szabad világban nem a vérségi, hanem az érzelmi kapcsolat a döntő, de egy beszűkült, lemerevedett társadalomban az érzelmi kapcsolat bizonytalan a megkérdőjelezhetetlen vérségivel szemben. A vérségi kapcsolat a szabályos, a nem vérségi a szabálytalan: és ez igazolja társadalmi szinten a féltékenységet.
De a kérdés nem az, hogy a mostoha rosszabb-e, mint az „édes”, hanem az, hogy rossznak minősíthető-e eleve, hogy szabad-e, (morálisan elfogadható-e) előítélettel lennünk iránta?
A mostoha iránt? Egyáltalán – róla beszélünk?
Ördögöt!
Minden embertársunkról, valamennyi felebarátunkról beszélünk, akinek a helyzete szabálytalan. Aki más. Aki a többséghez képest kisebbség, aki idegen, tehát gyanús, ezért gyűlölhető, kirekeszthető. És hogy egy lépéssel még beljebb menjünk: minden előítéletről beszélünk. A vallási, nemi, etnikai előítéletről is.1)
A féltékenység alaphelyzete a kisebbrendűségi érzés. Félek, hogy alulmaradok. Mint férfi, a másik a férfivel szemben, mint nő, a másik nővel szemben. Mint nemzet a másik nemzettel szemben.
Tehát a nacionalista önimádat és mások lenézése, megvetése, az idegengyűlölet, a fajelmélet, más népek, etnikumok – általában: a „másság” – gyűlölete ugyanarról a tőről fakad, mint a féltékenység, vagy a „gonosz” mostoha mítosza.
Az előítéletből,1) a fanatizmusból, a fundamentalizmusból.
Abból a téveszméből, hogy minden, ami más, eleve gyanús, veszélyes, kerülendő, kirekesztendő – végső soron kiirtandó.
A magyar történelmen a felvilágosodás óta végigvonul egy törekvés: fölzárkózni a világ élvonalához. De a fölzárkózni akaró progresszívek mindig kisebbségben voltak azokkal szemben, akik a magyar értékeket „a régi szép időkben”, a rendi társadalom mozdulatlanságában, a feudális múltban vélték megtalálni. Akik rettegtek a forradalmi változástól éppen úgy, mint minden reformtól, szabálytalanságtól, minden lazaságtól, nyitottságtól, rendzavarástól.
Akik szerint a mostoha csak gonosz lehet. Akik a „paraszt” fogalmához ugyanúgy társítják előítéletesen a „prosztó”, a „tahó” jelzőket, mint a mostohához a gonoszt, sőt, akik a „paraszt” szavunkat nem mint „földművelőt”, hanem mint a ’buta’, ’tahó’, ’bunkó’ szinonimáját használják, épp úgy, ahogy a mostohát a ’kellemetlen’, ’kényelmetlen’, ’szegényes’, ’nyomorúságos’ jelzők szinonimájaként. És a cigányhoz társítják a „tolvajt”, a zsidóhoz a „csaló”, „uzsorás bankár” és ezzel egy időben „kommunista” jelzőt. Az nem zavarja az előítéletes embert, hogy valaki egyszerre kapitalista és kommunista, bankár és bolsevista nehezen lehet, mert az előítélet lényege az, hogy a zsidó (és annak összes szinonimája) az az idegen test, szabálytalan elem, aki/ami meg akarja zavarni az ősi magyar sajátosságot: a mozdulatlanságot, az egyedül megbízható régi rendet.
Az elmúlt negyedszázadban történt néhány bátortalan kísérlet, hogy a magyar társadalom ablakot nyisson, talán kaput is tárjon a világ nyitottabb, levegősebb tájai felé, de végülis sikerült bezárni ajtót, ablakot, és „megőrizni a létezés magyar minőségét”, ahogy az ország fölkent vezetője volt szíves kifejezni magát, ami őszerinte azt jelenti, hogy a magyar létezésnek van egy olyan sajátossága, amely minden más nemzettől megkülönbözteti a magyarságot.
A magyar mostoha az gonosz, az nem vállalja magára az „édes” terheit, föladatait, a magyar paraszt, az tahó, prosztó és nem tudja, mi az úri modor, mert a magyar még mindig a régi dicső századok nemes urainak a gondolat- és érzésvilágában él. Jellemző, hogy a magukat baloldaliaknak, demokratáknak valló ellenzékiek közül is sokan lecigányozzák, leganésparasztozzák a gyűlölt despotát, s ezzel végső soron maguk is beállnak a sorba, képtelenek kitörni előítéleteik bűvköréből. Az általános szóhasználatnak ezek a formái olyan árulkodó nyelvi és fogalmi szimbólumok, melyek jellemzik azt a közösséget, amelyik következetesen visszazár a múltba, azt vallja, hogy járt utat a járatlanért el ne hagyj, amely elvárja, hogy más döntsön helyette, végképp idegen számára minden innováció, amelynek nem hiányzik, amit soha nem tapasztalt meg: a tolerancia, a liberális nyitottság, a szabad kezdeményezés, a jogbiztonság, a demokrácia; ettől otthonosan érzi magát a mozdulatlanságban, észre sem veszi, ha gúzsba van kötve, és zúgolódás nélkül elfogadja akár a nyomort és a szolgaságot is, csak szabályos legyen és nemzeti, vagyis nem-idegen.
Aki ismeri a titkát, korlátlanul uralkodhat fölötte az idők végzetéig.
De aki ismeri a titkát, azt is tudhatja, hogyan szabadítható ki ez a közösség az előítéletei börtönéből.
––––––––––––––
1)A előítélet azt jelenti, hogy a látszat és nem a lényeg alapján ítélek. Ismerek tíz férfit. A tízből hét erőszakos, bunkó macsó. Ez tehát a tapasztalatom. Mondhatom-e a tapasztalat alapján, hogy minden férfi erőszakos, bunkó macsó? Nem mondhatom, mert a tapasztalat csupán a látszat. A lényeg, hogy (tudományosan is bizonyíthatóan) a férfiak DNS állománya nem támasztja alá, hogy minden férfi összességében erőszakos, bunkó macsó legyen. Ha mégis ezt tapasztalom, ez csak az általam ismert egyedek szociális és kulturális helyzetéből fakadhat. Tehát morálisan a tapasztalat (sőt:a statisztika!) sem jogosít föl semmiféle előítéletre!
