Gyerekkoromban Almáspusztán nőttem fel. A világ legjobb helye, ahol egy gyerek felnőhet. Minden volt benne, ami egy kisfiúnak érdekes és fontos: erdők, rét, dombok, tó, istálló, focipálya. Az emberek kis zárt közössége, amelyről csak álmodni képes egy szociológus. Egy ilyen kis közösségben kicsiben látható az egész világ. Emberek, típusok, rétegződés, kapcsolati háló, konfliktustípusok és megoldási módok. Ha belegondolok, ezen a kis településen megtalálható volt minden alapvető karakter. Shakespeare bármelyik drámájához talált volna megfelelő szereposztást.
Egy ilyen mikrovilág érzelmi és intellektuális aranybánya egy kisfiúnak. Ha kicsit figyelmes, itt mindent megtanulhat az életről, és semmi olyannal nem találkozik a későbbiekben, aminek a lényegét és a prototípusát itt ne ismerte volna meg. Lakott az utcánkban egy öreg bácsi, akinek az volt a szavajárása, hogy „ha én lennék a miniszter”. Egyszerű világképe volt Balogh bácsinak, azt képzelte, hogy valahol magasan van egy ember, a miniszter, aki saját belátása szerint eldönthet mindent, és minden úgy van, ahogyan ő akarja. Ebben senki és semmi nem korlátozza, rajta múlik minden, és ezt tudomásul kell venni. Ha jó a miniszter, akkor jól mennek a dolgok, ha nem jó a miniszter, akkor nem jól mennek. Balogh bácsi néha úgy találta, hogy nem jól mennek, és nyilván azért, mert a miniszter nem jól látja, vagy nem jól csinálja. Nem is tudott elképzelni más megoldást, csak azt, hogy a miniszternek kellene valamit (másképp) csinálni.
Ilyen esetekben mondta el, hogy ha ő lenne a miniszter, akkor hogyan csinálná. Az fel sem merült, hogy valamit mi is tehetnénk, mert minden a miniszteren múlik. A miniszter pedig egy adottság, amit el kell fogadnunk, tudomásul kell vennünk. Olyan, mint az eső, a szél vagy a napsütés, nem tudunk változtatni rajta. Balogh bácsi ezzel nagyjából meg is fogalmazta az egyszerű magyar ember filozófiáját, ami azóta sem nagyon változott. Ez a „miniszter-centrikus” világkép kifejezi az alattvalói mentalitást: a világ úgy működik, akkor érthető, ha van valahol egy miniszter, aki mindent tud, mindent eldönt, minden rajta múlik. De mi ezen nem tudunk változtatni, még a miniszter személyén sem. De ez adja nekünk a biztonságot: nem kell gondolkodni, ő gondolkodik helyettünk.
Balogh bácsi egyszer nagy bajba került, amikor éppen fejtegette az istálló körüli gazzal kapcsolatban, hogy mit csinálna, ha ő lenne a miniszter. Megkérdezte tőle valaki, hogy ki a miniszter. Balogh bácsi elhallgatott, durcásan bement az udvarára, mert nem tudta, ki a miniszter. Még azt sem tudta, ki az a legfőbb hatalmasság, aki az élet minden dolgában dönt, csak azt tudta, hogy kell egy ilyennek lennie, és az élet rendje az, hogy legyen egy ilyen ember. Hogy hol van a miniszter, azt sem tudta, csak azt, hogy „hát ott fönt valahol”. Nem az égben, hanem valami magas helyen, ahol a miniszter lakik. Alapvetően azóta is így képzeli a magyar ember a világot, ahogyan évszázadokon át is így képzelte.
Ezért nincs csodálkoznivaló azon, ha ismerős neki, hogy lesz egy „miniszter”, aki mindent eldönt, mindent megmond, aki azt csinál, amit akar. Ha valaki akadályozni akarja ebben a minisztert, az nem jó ember, és az nem normális, hogy vitatkozzanak olyan dolgokban, amiket a miniszternek kell eldönteni, és minden fontos kérdést a miniszternek kell eldönteni. Törzsközösségben talán törzsfőnöknek hívták ezt az embert, a 20. században már miniszternek. De a nép képzeletében a szerepe semmit nem változott, ez a nép mindig Ázsiában él, az Etelközben lovagol a lelkében a manysik és a vogulok között.
Megfigyeltem, hogy a rendszerek változtak, de ez a világszemlélet semmit nem változott, és kifejeződött még az olyan megnyilvánulásokban is, hogy amikor valaki azt mondta, hogy ezt nem így kellene csinálni, akkor soha nem arról volt szó, hogy hogyan kellene nekünk megszervezni, eldönteni, hanem hogyan kéne fönt másképp csinálni. Mármint a „miniszternek”. Demokratikus gondolkodás és egyéni szabadság, jogegyenlőség ebbe a világképbe nem fér bele. Legfeljebb azt képzelte el a kisember, hogy ha ő lenne a miniszter, akkor másképp csinálná. Arról soha nem is tudott, hogy a saját környezetében ő lenne igazából a „miniszter”, mert mindig volt valami távoli felettes én.
Mióta újra van Magyarországon „miniszter”, érthetővé és világossá vált a világ, minden visszatért a magyar ember számára felfogható, a világképébe illeszthető normális állapotba. Azóta ösztönösen én is úgy kezdek gondolkodni, mint Balogh bácsi. Ez onnan jutott eszembe, hogy ha én lennék a miniszter, nem stadionokat építenék, pedig életem nagy futballeseményei nem a Real Madrid-Barcelona, hanem a Naszály-Almáspuszta örökrangadók voltak, ahol a mi almáspusztai csapatunk megverte a Naszály csapatát, ahova Almáspuszta közigazgatásilag tartozott, ezért gyarmatosítóinknak tartottuk őket. Az a meccs egy szabadságharc volt. Lenne miért lelkesednem a futballstadionokért: csaknem húsz évet húztam le a gyarmatosító Naszály focicsapatában középpályásként, és talán a mostani „miniszter” stadionálmai is hasonló élményekből születtek.
Ennek ellenére, ha én lennék a miniszter, nem futballstadionokat építenék, hanem sakkasztalokat állítanék fel az egész országban. Ez onnan jutott eszembe, hogy nem messze tőlünk, Livingstonban, orosz zsidók sakkot és matematikát tanítanak az amerikai gyerekeknek. Nem nagyon drágák, és ahogy tudom, már egész Amerikában elterjedt az orosz matek, s akiket beíratnak orosz matekre, azt hamarosan elküldik orosz sakkra is. Az orosz matek fejben számolásra és logikára tanít, problémamegoldó képességeket fejleszt, az egyéniséget pallérozza, önállóságra nevel. A sakktábla mellett nincs ott a miniszter, neked kell lépned, különben leveszik a bástyádat. Ott tartunk, hogy aki komoly iskolába akarja adni később a gyerekét, az orosz matekre és orosz sakkra járatja.
Mint kiderült, ez csak nekem új, Amerikában már nemzedékek óta orosz zsidók tanítják gondolkodni, számolni, előre látni, kalkulálni, önálló döntéseket hozni a gyerekeket, és jószerivel ezek az éles eszű emberek vezetik a cégeket, a bankokat, az országot. Nem azok, akik Balogh bácsival a miniszterre várnak vagy „miniszterek” akarnának lenni. Ebbe a világképbe nem fér bele a „miniszter”. A magyar futballal az a baj, hogy az egyéniségek nevelése (még inkább felfedezése) helyett a csapatra és a taktikai sémákra helyezték a hangsúlyt. Elveszik benne az egyéniség, a furfang, az önállóság, a szabadság, a bátorság és önbizalom, nincs saját döntés. Mindenki egy megálmodott gépezet láncszeme, amely gépezet nem működik, mert nem ez a játék természete. A csapat tagjai nem önállóak, hanem van egy “miniszter”, az edző a jegyzetfüzettel, aki mindent lerajzol, megtervez, megmond, és a csapattag (nem játékos) robotként végrehajtja, ha tudja.
Úgy lehetne ezt jellemezni, hogy a magyar futballban vallási dogmákat sulykolnak a játékosok fejébe, ahol az önállóságnak, a kreativitásnak és az egyéniségnek semmi szerepe nincs. Az orosz sakk és az orosz matek viszont a logikát, az észt, az önállóságot, az egyéniséget fejleszti, antidogmatikus. Talán nem véletlen, hogy a felcsúti stadion egy katolikus templomra hasonlít, ahol a játékosnak van a legkevesebb köze az egészhez, elveszik az egyéniség, feloldódik a közös célokban a dogmák között, a játékos eszköz és nem cél, és akkor lesz egyre tökéletesebb, ha az egyéniségét és az önállóságát elveszíti. A párhuzam tökéletesen megfelel a katolikus dogmatikus vallás és a zsidó talmudista és biblikus gondolkodás közötti különbségnek, ahol ez utóbbi az állandó kétkedésre, vitára, gondolkodásra tanít a merev dogmák helyett, amelyeket nem lehet megkérdőjelezni. Egy zsidó, mint Ábrahám vagy Mózes, az Istennel is vitatkozik, és arra tanítja az Istene, hogy bátran vitatkozzon, kételkedjen és kérdezzen, majd ő válaszol. Élvezi a párbeszédet a Biblia Istene, nem dogmákat adott, hanem élő beszédet. A dogmatikus vallásban a bálványok tekintélye nehezedik az egyénre, aki minden önállóságát és kreativitását elveszíti. Az “orosz matek” és az “orosz sakk” ennek az ellenkezője. Nem a liturgikus bálványtemplomok, hanem a zsinagógák szellemileg szabad és friss világa.
Ez a magyar foci halála. Ezért nem fogják a magyar futballt soha feltámasztani bamba dogmatikusok, akik még az iskolákból is kiirtják a szabad gondolkodást. A magyar futball Balogh bácsi világát erősíti, amelyben nem kell semmit gondolkodni, mert gondolkodik a “miniszter” helyettük, nincs semmi felelősség, mert a miniszteré minden felelősség. Az én sakkasztalaim előnye nemcsak az lenne, hogy egy sakktábla valamivel olcsóbb, mint a kacsalábon forgó felcsúti focitemplom, hanem az, hogy megtanítaná a magyar embert a logikára, a gondolkodásra, a saját döntésekre és a döntéssel járó felelősségre, nem lenne annyi süket primitív ember. Járatni kellene az eszüket.
Az egyén felismerné, hogy ő egyén, nem oldódik fel a „miniszter” valamiféle tömegében, és a hamis, hazug, patetikus, nagy közös céljaiban, aminek nevében összes jogától és emberi mivoltától is megfosztják az embert. Aki sakkozik, az nem eszi meg a rezsicsökkentést, mert látja előre a következő három lépést is, hogy ennek mi lesz a következménye. Aki nem gondolkodik, hanem dogmákban hisz ott is, ahol gondolkodni kellene, az nem lát az orránál tovább. Ez a nagy magyar kukaság, bambaság és butaság oka. Dogmákra támaszkodik, a miniszterben bízik, feladja önmagát, és lemond a természetes jogairól, az egyéni szabadságról és az önállóságról. Ez van a zsigereiben, erre szocializálják, ezzel azonosítják a magyar identitását, és nem is képes másra. A magyarok még mindig ott tartanak, hogy ez “Európa”, és ehhez a “keresztény Európához” csatlakoztak. Csakhogy amit ma Európának neveznek, az a felvilágosodásban leszámolt ezzel a katolikus Európával, amelyre a magyar alaptörvény épül. Ezt csak a szélsőjobb akar újra visszahozni Európába. A magyarok még a felvilágosodásig sem jutottak el, nem tartanak még a 18. században sem, a naptárban pedig a 21. századot írják.
Elsőnek ez kényelmesnek tűnik, de megkötöz, lebénít, bambává, kiszolgáltatottá tesz. Ez ellentétes az emberi természettel, amely az egyéniség szabad létezése esetén boldog. Ezért a dogmákkal letompított, lebutított ember egy idő után mindig fellázad, és mivel a kreativitásban nem talál kiutat magának, ezért tör és zúz, rombol és tombol. Majd várja az új „minisztert”, aki majd jobb lesz, mint a másik. Ezért ragaszkodik a magyar ember a miniszterhez, mert arra nem tanították meg, hogy önálló és szabad legyen. Amikor kilökték a szabadságba orosz matek és orosz sakk nélkül, nem tudta, mit kezdjen magával. Most egy olyan országban élnek, ahol annak állítanak emlékművet, amikor az „orosz matekot” és „orosz sakkot” tanítani képes zsidókat a katolikus dogmák nevében a magyarok elküldték a haláltáborokba. Valamiért a New York-i Szabadság-szoborra nem szállt le a náci sas olyan könnyen, mint Gábriel arkangyalra.
Talán az sem véletlen, hogy a “miniszter” állítja a szobrot a magyaroknak, hogy ne is gondoljanak azokra, akik egyéni szabadságra, egyéni felelősségre, emberi jogokra, önálló gondolkodásra taníthatták volna őket. Ezeket kriminalizálják és a „liberális” szitokszóval kiátkozzák. Azért korlátozták először őket, hogy ne mehessenek egyetemre, mert a dogmáktól bamba „keresztény” ifjúság nem bírta a versenyt az „orosz matekkal” és az „orosz sakkal”. Később már ez sem volt elég, meg is kellett őket ölni, mert mindenhol megnyerték a versenyt, és „felülreprezentáltak” lettek. Ahelyett, hogy a magyarok eltanulták volna tőlük, úgy védekeztek, hogy megölték őket. A magyar identitást a dogmatikus bambasággal, az egyéniséget tagadó masszával azonosították. Az amerikaiak ezzel szemben támogatják az egész országot behálózó orosz matek és orosz sakk magániskolákat. Aki azt akarja, hogy vigye valamire a gyereke, ne legyen esztelen „miniszterek” kiszolgáltatottja, hanem kacagjon ezeken, az hozzájuk járatja a gyerekét.
A másik út a magyar út, amely részben Trianonhoz, részben Auschwitzba vezet, a frusztrált gyűlöletben és a halálban végződik. Ez a másik út Balogh bácsi útja, aki csak annyit tud, hogy másképp csinálná, ha ő lenne miniszter. A többiek pedig csak annyit tudnak erre mondani, hogy „de nem maga a miniszter, Balogh bácsi”. Itt ér véget a magyar világban az egyén mozgástere.
Mozgástere csak a miniszternek van. De neki korlátlan. Amíg fel nem lázad a bamba tömeg. És kezdődik minden elölről.
