Magyarország erkölcsi züllöttségét, teljes morális szétesését semmi sem mutatja jobban, mint az a gyorsaság, amivel a társadalom és a magukat demokratikus ellenzéknek nevező pártok napirendre tértek a mérnöki asztalon megtervezett, majd törvénybe iktatott választási csalás felett. Nem reagált senki arra, hogy „eltűnt” néhány határon túlról érkezett urna, azt sem találta senki – az egy szem választási szakértőn kívül – különösnek, hogy az erdélyi szavazók 95%-a a Fideszre szavazott. (Bízunk benne, hogy a következő választási színjátékig még finomítanak a rendszeren egy cseppet, s elérik majd a Hazafias Népfront 99%-os eredményét.) Azon sem hördült fel senki, hogy a győztesnek adott kompenzációnak hála a 44%-os eredmény kétharmados mandátumtöbbséget jelent a parlamentben. (A „győztesnek járó kompenzáció” valódi hungarikum – reméljük, a Guinness rekordok könyvének a figyelmét sem kerüli el! –, mert kompenzálni általában a vesztest, vagy a gyengébb helyzetben lévő embert, csoportot szokták.) A kétharmados mandátumtöbbség úgy jött ki, hogy a szisztéma duplán számol bizonyos (töredék)szavazatokat, ráadásul nem fejezi ki a választói akaratot, ezért mindenképpen illegitimnek tekinthető.
Emlékszünk, amikor a Fidesz papagájkommandója naponta harsogta tele az étert, illegitimnek nevezve a Gyurcsány-kormányt, amelyről sok mindent el lehetett mondani, kivéve azt, hogy illegitim lett volna. Ám most senki sem kiált segítségért, senki sem veri a tam-tamot, senki sincs felháborodva emiatt, nincs hídfoglalás, nincs gyülekezés, táborozás, ökörsütés a Kossuth téren. A demoralizált társadalom mélyen hallgat. Csak az Együtt tett egy bátortalan kísérletet, és beadvánnyal fordult ez ügyben a Kúriához, amit – minő csoda! – elutasítottak. Igazán tudhatnák, hogy a pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs. Magunk is elutasítottuk volna, hiszen már három évvel ezelőtt, amikor a kormányzó és pártja megalkotta saját maga számára az új választási törvényt, tudni lehetett, hogy az milyen torzításokat fog okozni. A nagy győztes, az ország első számú sportolója, az ízig-vérig fair play játékos pedig lubickol a csalással elért győzelmi mámorában. Hetente avatja fel a jobboldali szellemi fellegvárak egy-egy új létesítményét (az első, gyermekkori álma megvalósulásaként, szinte belelóg vidéki házának udvarába). Istenként ünneplik, majd strómanjai és oligarchái társaságában, szotyolát köpködve, golyóálló üveg mögül végignézi két NB8-as futballcsapat mérkőzését.
A gyógyíthatatlanul beteg magyar társadalom és annak vereséget szenvedő pártjai mindezeken hamar felülemelkedtek. A szocialista párt elnöke, aki hosszú hónapokon át gyalulta szövetségeseit és harcolt a miniszterelnök-jelölti posztért, miután vereségbe vezette az egész baloldali összefogást, hamar túllendült a kudarcon. Azzal sem bajlódott, hogy szövetségesei – a DK és az Együtt-PM – csak 4-4 főt tudtak bejuttatni az Országházba, ezért még frakciót sem alakíthatnak. Ha átadott volna két embert nekik, plusz két frakció jöhetett volna létre, amivel pár grammal nagyobb súllyal vehettek volna részt a parlamenti munkában, de enélkül, az országházi jelenlétük gyakorlatilag teljesen felesleges.
Nem, a szocialista elnök jó taktikusként ilyesmire nem fecsérelte az idejét és párttársai sem vesztegettek túl sok időt a sebeik nyalogatására, hanem azonnal – akár egy vércseraj – vijjogva rávetették magukat a koncra, a frakcióvezetői, bizottsági, jegyzői, alelnöki és egyéb pénzt hozó helyek elosztására. Boldogan és hálás alázattal fogadták el a fair play játékos kegyéből nekik ítélt több százmilliós adományokat, s nyilván izgatottan várják a napot, amikor – ha jelentősen megfogyatkozott számban is –, de felesküdhetnek a nélkülük megfogalmazott, kirekesztő és jogfosztó, egypárti alaptörvényre. Eskütételükkel cinkosokká válnak, és legitimmé teszik az illegitim kétharmadot.
Magyarországon az élet csendesen csordogál tovább a maga megszokott medrében. A választás másnapján a kormányzó gőzerővel nekifogott a politikai elődei és példaképei háborús bűneit tisztára mosó emlékmű felhúzásának a Szabadság téren. Az ellene fellépők is a magyar társadalomra jellemző szolidaritást pontosan kifejező számban – kb. 100 fő, esős napokon 50 fő – tiltakoznak, ahogy ezt már megszokhattuk a tanárok, a rokkantak, a trafikosok vagy a földjüket vesztettek esetében. Gyulán a bírónő nyíltan fejtegetheti cigányellenes nézeteit ítélete indoklásában, az ilyen-olyan nevet viselő, szélsőjobboldali gárdák vígan masíroznak tovább a városok, falvak utcáin. A baloldal készül a következő választási vereségére, az európai parlamenti választásokra, s tágra nyílt szemekkel fog csodálkozni az eredmények láttán, amikor is a neonáci és EU-ellenes pártnak több képviselője lesz az EP-ben, mint nekik. Magyarország gyógyíthatatlan beteg, s nincs orvos, aki meggyógyítaná.
De nem szeretnénk lehangolni olvasóinkat, ezért írásunkban most veszünk egy pozitív kanyart. Mert az elmúlt választásnak van egy örvendetes fejleménye is. Volt valaki, aki türelmesen kivárta a négy szűk esztendőt, s szemfülesen, jó időzítéssel ugrott elő a bokorból. Elrugaszkodása olyan jól sikerült, hogy a baloldali összefogás listáján mindjárt a negyedik helyen landolt. Hogy kiket képvisel, az maga a rejtély. Mondatait – királyi többesben – így szokta kezdeni: „Mi, liberálisok…” Jómagunk árgus szemekkel szoktuk figyelni, hogy kik állnak a háta mögött, de nem látunk egy árva lelket sem. Talán ő is attól tartott, hogy lelepleződik a magánya, amikor sietett kijelenteni: „Mi, liberálisok nem indulunk az EP-választásokon” (hátha oda is bejutna, és két helyen egyszerre nem lehet – A Szerk.). Az viszont mindenképpen üdvözlendő, hogy bekerült a parlamentbe, s így 1 fővel csökkent a munkanélküliek száma Magyarországon. Ráadásul a fair play játékos kormányzó gáláns kegyéből közel 70 millió forint egyszemélyes párttámogatás is jár neki. Most akkor mi itt a probléma?
