A meghódítottak behódoltak, a partizánok is sorra leteszik a fegyvert. Aki még nem esett el, aki megmaradt, szép csöndben hazamegy, bekötözi a sebeit, megpróbál túlélni.
Nincs többé Haza. Nincs mit megvédeni.
Mert haza csak ott van, ahol jog is van. És a jog elvérzett a csatákon.
És a Köztársaság is és az Alkotmány is és a demokrácia is. Ezek fölösleges luxusnak bizonyultak, ezeket az ország lakossága nem érezte a magáénak, nem is védte meg őket.
Csend van.
És tökéletesen megértem, ha a Galamus-csoport, élén Mihancsik Zsófiával, úgy dönt, hogy elég. Négy és fél év a lövészárokban, az első vonalban, a golyózáporban… elég. Ideje szépen hazamenni.
1948-49-ben az a szerencse ért, hogy a gimnáziumban a híres Vajthó László volt a magyartanárom. Úgy hívtuk: Vajthó Laci bácsi, a táltos. Egy reggel beesett az osztályba a lobogó ősz sörényével, és azt mondta: gyerekek, ahogy jövök befelé a Körúton, eszembe jutott, hogy „a mennynek tündérei hajnalban hazamennek fényes körútjain a végtelennek”. Hogy ez milyen gyönyörű! Képzeljétek el a végtelennek fényes körútjait, olyanok, mint a pesti körút, mintha a mennynek tündérei itt mennének hajnalban haza közöttünk, pesti emberek között a Körúton…
És mondta, mondta átszellemülten, sugárzón, ihletetten, szent révületben…
Talán hárman figyeltünk, a többi ismerte Vajthó Laci bácsit. Tudta, ha nem zavarja meg az órát, azt csinál, amit akar, tanulhat latint, matekot, olvashat regényt, tízóraizhat, ha akar, még alhat is, talán hárman, ha figyeltünk, egyikük én voltam, és ha nem is csak ebből született később a Makra, a Zakariás meg minden, Vajthó tanár úrnak nagy szerepe van abban, hogy az én életem úgy alakult, ahogyan alakult…
Ez nem tanmese, nincsen tanulsága, és nem célzok semmire… mert nekem is nehezen jön ki akár egy hang is a torkomon.
Mert nem kiálthatom, hogy „te tetted ezt, király”, mert nélkülünk nem tehette volna, és nem kiálthatom, hogy „átok fejedre minden dal, melyet zeng velszi bárd”, mert itt a bárdok nem átkot, hanem dicshimnuszt zengenek, ide egy másik költő keserű sora illik, hogy „s az új bárdok, ki tudja, mit hazudnak / a sír felett, hol elrohadt a szánk…”
„Nélkülünk” – mondom még mindig egy rossz reflexszel, megszokásból, mintha közéjük tartoznék, pedig már régen nem bírok közösséget vállalni a magyar liberális baloldallal, annak ellenére, hogy soha nem érdekelt igazán az a Fidesz nevű gengsztercsoport, amelyik fésületlen és borotválatlan, kamaszosan lázadó fiatalokból alakult át szinte átmenet nélkül pohos és jólfésült, nyakkendős klerikál-fasiszta divízióvá, a nacionalista tekintélyuralom fanatikus zsoldos seregévé. Ezek sohasem érdekeltek igazán, mindig tudtam, hogy mit várhatok tőlük, soha nem álltam szóba velük, mert nem voltak vitaképesek.
Orbán Viktor azzal mutatkozott be Nagy Imre temetésén, hogy a Párt vette el tőle és a társaitól a jövőjüket. És akkor mit szóljak én és mit mondjon az én generációm? Ezzel indított az a fickó, akit a társaival együtt a tenyerén hordozott a késő Kádár-korszak, ők voltak a legfőbb haszonélvezői a puha diktatúrának. Senki sem hiheti – folytatta –, hogy a pártállam magától (Orbán Viktor nélkül) fog megváltozni, mikor már a pártállam magától megváltozott, ezért szónokolhatott ő a Hősök terén. Aki ilyen pimasz hazugsággal indít, annak a további szövegére már nem voltam kíváncsi.
A baloldalhoz volt közöm, bár az én morális alapú, saját magamra szabott, szocializmusom – aminek a lényege, hogy mindig a nehézsorsúak, a földbe taposottak, a kifosztottak, a cserbenhagyottak mellett álltam –, soha nem volt azonos az éppen aktuális szocialista „pártvonallal”, mégis ez volt az a közösség, amelyik hozzám azelőtt legközelebb állt. Ennek a közösségnek a holdudvarához tartoztam, és szinte a rendszerváltás hajnala óta ővelük hadakoztam; ennek a közösségnek a folyamatos árulása ellen tiltakoztam, mert ha nincs ez az árulás, ma Fidesz sincs és vereség sincs, és nem bámulnánk most magunk elé bénán, „hallgatva, mint megannyi puszta sír“.
És nem kellene siratnunk a demokráciát. Mert a legdrágább halottunk, akit huszonöt éve, mióta megszületett, folyamatosan fenyegettek, pusztítottak, és a védelmére fölesküdtek cserbenhagytak, az a demokrácia. Mert az igazi vízválasztó a demokrácia és az összes többi berendezkedés – a tekintély- és parancsuralom, a zsarnokság illetve diktatúra – között van. És tévedés ne essék, bár most a magyarországi demokráciáról beszélek, én – ha eltapossák – a világ minden demokráciáját siratom.
A demokrácia a legnagyobb esély. Ezzel még nem állítom, hogy a többség akarata mindig bölcs és haladó, mindig a jövőbe mutat, és a közösség (város, térség, haza, emberiség) javát szolgálja. Fenét! A többség nagyon sokszor bunkó, gyáva, maradi, félrevezetett, önző, sőt gonosz.
Mégis:
Mindenféle társadalmi feszültség csak akkor remélhet kiegyenlítődést, csak akkor mozdulhat el a harmónia felé, ha ezt a folyamatot nem köti gúzsba a voluntarista zsarnokság. Ha egy szabad társadalom az egymásnak feszülő érdekek és nézetek számára szabad (és törvényes, vagyis a jogra épülő és erőszakmentes!) kibontakozást biztosít. A demokrácia nehézkességei, túlszabályozottsága és bürokráciája az ára a demokrácia nyújtotta szabad mozgás hatékonyágának. A demokrácia nem mindenható, de bármilyen probléma merül föl a társadalomban, megoldása csak demokratikus konszenzus útján – az összes érdekek figyelembe vételével – lehetséges. Aki ma (a 21. században) a demokráciát elveti, az nem akar megoldani semmit, az csak uralkodni akar, az csak a hatalom mámorát élvezi, az csak az akaratuktól megfosztott tömegek vergődésében kéjeleg, az csak fosztogatni akar, és nem törődik a következményekkel, az egyetlen hitvallást ismer: utánam a vízözön.
Vajon, akik magukat ma ellenzéknek nevezik, nem tudták, hogy a szabadságot abszolutizáló doktriner liberalizmus magát a szabadságot teszi védtelenné? Hogyne tudták volna! Csak kényelmesebb (és kifizetődőbb!) volt a hülyét játszani! Nemcsak a weimari demokrácia bukása, nemcsak a magyarországi 2010-es, és a mostani, 2014-es választások bizonyítják, hogy a demokrácia önnön védelmét szolgáló erőszak nélkül védtelen. Többségi akarattal nem egy szörnyállam született már a világban. Olyan demokrácia nem létezik, ahol szabadon támadhatják a demokráciát a diktatúra erői. A demokráciának kötelező, ha kell erőszakkal is megvédenie magát a rátörő sötét erőktől. Azoktól, akik nem akarják tudni, hogy az egyik ember szabadságának a határa ott van, ahol az a másik ember szabadságába ütközik. Az ilyet akár fegyveres erőszakkal kell rákényszeríteni, hogy embertársa szabadságát tiszteletben tartsa.
Ezt nem tudták azok, akik szabad utat engedtek a puccsista bűnözőknek?! Tudták. És letagadták. És éveken át azzal hitegették az eltaposottakat, a megnyomorítottakat, a kifosztott szegényembereket, a szocializmus varázsszavába kapaszkodó még ma is több mint egymillió mezítlábast, hogy értük politizálnak, hogy őket képviselik, hogy az ő nyomorukkal szolidárisak, miközben nem egyszerűen gyávák voltak, mert az megbocsátható, hiszen „nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet”, de simán árulók, téglák, a klerikál-fasiszta nácik titkos ügynökei.
Most, mint a kormány udvari ellenzéke azt próbálják elhitetni, hogy az ellenzéki ligában az ő ellenfelük a szélsőjobb csapata, mert Orbán Viktor korlátlan hatalma már megkérdőjelezhetetlen, a Fidesz már egy másik ligában focizik: nem a Fidesszel kell mérkőzniük, hanem a Jobbikkal; és meglebegtetik a rendpártiság eszméjét (nem, nem vállalják, csak lebegtetik!), ami ma, főleg a magyar vidéken azt jelenti, hogy vasszigorral kell föllépni a tolvaj romákkal szemben, így hódítva vissza a Jobbiktól a cigánybűnözéstől rettegő választókat.
Ez a morális csőd mélypontja. A szájig érő latrina.
És még csak nem is új, mert passzívan ezt csinálják a baloldalon a rendszerváltás óta! Sunyin és titokban mindig is összekacsintottak a lappangó rasszizmussal. És tudjuk: a rasszizmus egy és oszthatatlan. Romagyűlölet, zsidógyűlölet, örménygyűlölet, négergyűlölet édestestvérek; országa, társadalma válogatja, mikor melyik dominál. És azt is tudjuk, én is tudom, ők is tudják, hogy a fajgyűlölet az első lépés a népirtás felé.
És akkor mi van? Magyarázok és kiabálok és érvelek és káromkodok, bármennyire ódzkodom tőle, tehetetlen haragomban még mocskolódom is, de a hangom akkor sem képes megtörni a magyar temető csendjét, mert „Fagyos lehellet és hullaszag / Száll ott minden virág felett. / Elátkozott hely”.
Legföljebb berekedek. És titokban Vajthó tanár úrra emlékezem, aki akkor is mondta, mondta lelkesen, átszellemülten, mély hittel a magáét, ha csak három diák figyelt oda…
