A NEMZETI ÉRTÉKET MA AZ INTEGRÁCIÓ ŐRZI MEG
Se értékelni nem kívánom az európai parlamenti képviselőválasztásokat, se tudósítani róluk. A benyomásaimról számolok be, ahogy az impresszionista festők rögzítették a látványról alkotott pillanatnyi benyomásukat.
Az EU ellenes, euroszkeptikus, jobboldali, populista pártok nem csak Európa még kialakulatlan egységét veszélyeztetik, de magát Európa létét is. Európa jövőjét ugyanis, bármilyen népszerűtlen is ez a heccelhető, politikai kultúrával alig rendelkező, tudatlan rétegek számára kontinens-szerte, csak az integráció biztosíthatja. Még a terrorizmus reális veszélyét is csak az egységes Európa tudja kivédeni. Rendkívül aggasztó volt Marine Le Pen 25%-a a vasárnapi EP választáson egész Európa szempontjából. Úgy látszik, hogy pesszimista jóslatom, miszerint Magyarország az Orbán kurzus uralma alatt fertőző góccá válhat Európában (az Ebola vírus sem áll meg a határoknál – írtam le még mielőtt Kanadába jöttem volna), aktuálisabb veszély, mint gondolná az ember.
Mit akarnak a szuverenitásukkal ezek az európai nemzetecskék? Nem ismerik a térképet?! USA, Kína, India, Kanada, az Orosz Birodalom, az Arab Világszövetség, a muzulmán világrendszer –, lehet-e kétség a felől, hogy ezek mellett az óriás-szövetségek mellett csak az egységes Európa tudja képviselni egy-egy európai nemzet-állam érdekeit? Európa vagy integrálódik, vagy megszűnik létezni.
Korunk legveszélyesebb anakronizmusát ma úgy nevezik Európában: nacionalizmus. Ami nem más, mint a nemzeti önrendelkezés dominanciájának mítosza az integráció kényszerével szemben.
A globalizálódó világban nyilvánvaló, hogy a Földet sújtó gazdasági és egyúttal ökológiai válságokat (az összefüggés szoros!) csakis az integráció eszközével lehet kezelni. Az Egyesült Államok ereje Unió voltában, a föderációs intézményeiben van. Egyetlen vámterület, egyetlen valuta, egyetlen (és független!) központi bank, egyetlen legfelsőbb bíróság, egyetlen szövetségi kormány, egyetlen szövetégi külügy-, hadügy-, igazságügy- és pénzügyminisztérium, egyetlen szövetségi nyomozóiroda (FBI), egyetlen központi nyomozó ügynökség (CIA). Egyetlen kongresszus, egyetlen szenátus.
Ja, és egyetlen elnök, de ez szinte csak ráadás a fékek és biztosítékok kidolgozott rendszerében. Mert ez a szövetség ötvenegy állam uniója, ötvenegy helyi kormánnyal, és olyan ügyek, intézmények, sőt törvények garmadájával, amelyek a helybéli szervekre tartoznak. Csak egy példa, amit a magyarok most nagyon jól érthetnek: van állam, ahol még halálbüntetés van, és van olyan, ahol a tényleges életfogytiglant sem ismerik. És mindegyiket összefogja a föderáció.
Látható, hogy ez a szövetségi rendszer a helyi színeket, szokásokat, kultúrákat és érdekeket nem akarja eltörölni, hanem éppen hogy megőrizve integrálni akarja a nagyobb és hatékonyabb, életképesebb egységbe. A nemzeti sajátságok, színek, nyelvek, kultúrák csakis így maradhatnak fönn a látható jövőben, mert a szövetségi rendszer a helyi érdekek és értékek és a globális érdekek és értékek dialektikus egyensúlyát jelenti.
Természetesen, Amerika (Kanadát is beleértve: az Új világ) könnyebb helyzetben van és volt mindig, mint Európa. Nekik nem kellett 1000-1500 éves hamis nemzeti mítoszokat legyűrniük, nem kellett autoktrata és feudális függési rendszereket meghaladva kiépíteniük a demokráciájukat, ők a semmiből indulhattak, a szabad telepesek anarchiájából jutottak el az alapvető emberi jogokra épülő amerikai demokráciáig. Amit maguk alkottak meg saját maguk használatára. Amerikában mindenki bevándorló, mindenki idegen. Nem voltak soha zárt etnikai államaik, így irracionális nemzeti identitással sosem kellett szembenézniük, csak a nagyon is racionális, önző helyi érdekekkel.
Az egységes Európa minden szempontból utópia marad, ha népei föl nem számolják egyszer s mindenkorra nacionalista mítoszaikat, hazug, mert hosszútávon önpusztító „nemzeti érdekeiket”. Sőt: Európát csak és egyedül a minél szigorúbb integráció, a következetes szövetségi rendszer mentheti meg attól, hogy ne verje le a lábáról a válság, hogy ne öregedjen el mind gazdaságilag, mind kulturálisan, hogy védekezni tudjon a fenyegető terrorizmus ellen, és ne váljon Ázsia egy jelentéktelen félszigetévé.
ETATIZMUS – A FELÜLRŐL VÁRT MANNA
Az egész huszadik századi Európára jellemző az a politikai téveszme, hogy ha bármi baj van, meg kell erősíteni az állam hatalmát, mert a bajokat csak egy erős állam képes orvosolni – felülről. És ez nem csak az ordas eszmékkel uszító szörnyállamokra volt jellemző, nemcsak a Sztálin bolsevistáira, Mussolini fasisztáira, Hitler nemzetiszocialistáira, de kisebb-nagyobb mértékben a többi európai polgári demokráciára is.
Ez a téveszme – melyből ma az Orbán kurzus tömegmédiája olyan hatékonyan profitál –, az európai történelemben gyökerezik. Európai népei mindig az uralkodóval küszködtek. Vagy jó királyért imádkoztak, vagy föl akarták akasztani a királyokat (mint Petőfi), remélve, hogy egy új, köztársasági hatalom majd orvosolja a bajokat – felülről. A parlamentarizmust is így gondolták: a parlament (mely a népakaratot képviseli) majd utasítja a végrehajtó hatalmat, hogy oldjon meg minden problémát – felülről. Az európai közgondolkodás még ma is ennél a menetrendnél tart.
Ezért történt, hogy a hidegháború befejezése, a gorbacsovi kezdeményezés, a kelet-európai rendszerváltások, s az EU keleti bővítése Európában ambivalens helyzetet okozott. Mert megszűnt ugyan egy véreskezű bizantínikus, expanzív diktatúra fenyegetése, de vele együtt elhalt a gondoskodó hatalmi attitűd mind keleten, mind nyugaton, és fölváltotta a rideg és kíméletlen verseny szociális érzéketlensége, ami nem igazolta a hozzáfűzött reményeket, mert gazdasági föllendülés helyett végül is recessziót hozott.
S ha a visszaesés nem is Magyarországon volt a legföltűnőbb, a magyar lakosság mégis úgy érezte, mert a rendszerváltáskor a Kádár érának köszönhetően még élenjáró ország néhány év alatt sereghajtóvá lett a saját körzetében. Ilyenkor a magyar soha sem néz szembe a valósággal, nincs betegségtudata, nem kíváncsi sem diagnózisra, sem terápiára. Ilyenkor toporzékol, mint egy komisz óvodás. Ilyenkor bűnbakot keres és talál. A zsidót, a cigányt, Gyurcsányt és az őszödi beszédet, a New York Tel-Aviv tengelyt, az Európai Uniót, a Nemzetközi Valutaalapot… a gyarmatosítást, ami ellen szabadságharcot lehet hirdetni; ezt követeli meg az ősi magyar virtus.
Az a csalódás (kevésbé finoman: a szájraesés), mely a magyar tömegeket a szélsőjobboldali voluntarista diktatúra karjába lökte, már eleve kódolva volt, a magyar baloldal történelmi ostobasága és árulása csak rátett egy lapáttal. Nem ismétlem magam, már sok ezer sort pazaroltam a balliberális koalíció és elsősorban az MSZP bírálatára, főbűnüknek tekintve azt, hogy ők juttatták hatalomhoz Orbánt és csapatát.
Ez a csapat, mióta létezik, totális hatalomra tör, a hatalom megszerzésében, kiépítésében és prolongálásában profi, erre képezte magát, ehhez ért. Országot vezetni, gazdaságot irányítani nem tud, ez egyelőre nem is érdekli, először a hatalmát akarja megszilárdítani és beágyazni. Aztán, ha már nem lesz más tennivaló (?), mint a jó király, felülről „megváltja” majd a népet. Ehhez a menetrendhez kell egy „Kedves Vezető”, és kitűnő alany a lelkes alattvalók tömege, a magyar lakosság.
Abban, a föntebb elmondottak miatt, sajátos módon több európai politikus is egyetért Orbánnal, hogy a hatalom birtokában felülről kell orvosolni a közösség problémáit, de nem azért, mert az EU vezetői is diktátorok volnának, mint Orbán, vagy Orbán is demokrata lenne, mint ők, hanem mert ez az európai modell.
ÓVILÁGI MODELL – ÚJVILÁGI MODELL
De az Újvilág azért új világ, mert Amerikában nem érvényes az európai modell. Észak-Amerika (USA, Kanada) népeit nem nyomasztja a királyok és zsarnokok öröksége, ami az európaiak lelkét máig nyomorítja, ők azért keltek át az Óceánon, hogy ne uralkodhasson fölöttük senki. Ezek Európa legjobbjai voltak, a legbátrabbak, akikben volt kurázsi nekivágni az óceánnak, a prériknek, a dzsungeleknek, az indiánok mérgezett nyilainak, és asszonyostul, gyerekestül nekiindulni a teljes bizonytalanságnak (mert nem a Hotel Hilton várta őket a tenger túlpartján), hogy saját otthont, hazát teremtsenek maguknak, és a későbbi bevándorlók is átvették ezt a pionír szellemet. Az életüket ma is maguk alakítják, nem várnak arra, hogy a jó király, vagy az állam megoldja helyettük a problémáikat. Itt nemigen van európai értelemben vett államilag szavatolt szociális háló, viszont tele van az USA is, Kanada is civil alapítványokkal, itt ez adja a szociális hálót. Így kell érteni, hogy maguk gondoskodnak magukról, a rászorulóikról, a szegényeikről, azokról, akik nem indulhatnak egyenlő esélyekkel.
Mindenkinek lehetősége van arra, hogy tegyen valamit másokért, és tesznek is, ez a természetes – itt a szolidaritás és az empátia nem duma: konkrét cselekedetekben nyilvánul meg. Ez egy más baloldaliság, mint amit mi ismerünk. Ha itt valaki gazdag, illik jótékonykodnia, és áldoz is jótékony célokra, mert máskülönben társadalmi megvetés fogja sújtani. És a gazdagok nagy alapítványaihoz filléreikkel, önkéntes társadalmi munkájukkal, saját ezerféle speciális alapítványaikkal hozzájárulnak a kispénzűek is.
„Óvakodj az egykönyvű emberektől” mondta egykor apám, s én megfogadtam a tanácsát, nem is abszolutizálom az amerikai modellt, mert ezer sebből vérzik. Az érem másik oldala, hogy amennyire pozitívuma a civil, önkéntes kezdeményezés, annyira hiányzik az intézményes, államilag szavatolt, mindenre kiterjedő szociális segítség hálózata, hogy befoltozza azokat a hézagokat, amelyek a civil karitász rendszere, éppen önkéntessége, esetlegessége miatt, óhatatlanul kihagy. Ezen fölül, szubjektíve, magam sem tudok elszakadni a gyökereimtől, számomra még most is a „svéd modell” az ideális. Kemény adórendszer – sűrű szociális háló.
AHOL A MEGOLDÁS IS ÖNEREJŐBŐL JÖN
De az a föntebb dicsért szövetségi rendszerbe belefér, hogy minden kisebb egység (nemzetállamtól a tartományig) a maga útját járja, mely az adott „rész” társadalmi struktúrája, hagyományai, szokásrendszere számára a legideálisabb. Texasban nem működne a svéd modell, Svédországban se a texasi.
Észak-Amerika népei mind mélyen vallásosak mégis itt a legnagyobb a vallásszabadság és a vallási tolerancia (hisz a vallási erőszak, a „tiarás templomkufár” rémuralma, a klerikál-feudalizmus, az ultramontán eszmék, az inkvizíció ellen lázadtak az alapítók, azért jöttek ide az óvilágból), és totális a szekularizáció: állam és az egyházak szigorú szétválasztása. Ehhez itt nem kell baloldalinak lenni, ez az evidencia. Elég belenézni bármelyik népszerű CSI sorozatba, látható, hogy a bíróságon csak a tudományosan igazolt egzakt bizonyítékok számítanak, miközben helyszínelők, nyomozók, bírók, ügyvédek és ügyészek akár mélyen vallásos emberek lehetnek!
Az Újvilágot a hagyományok hiánya sok őrültségbe is belevitte. Kiirtották az indiánokat. Mivel itt nem létezett jobbágyság, a nagy déli gyapottermelő földbirtokok műveléséhez fekete Afrikából hurcoltak be rabszolgákat. Az európai jobbágyfölszabadító forradalmak helyett, itt az iparosodott Észak háborúban győzte le a rabszolgatartó, feudális Délt, majd a társadalmat megosztó rasszizmust úgy számolta föl a saját erejéből az USA – (mégpedig az európai széplelkek segítsége nélkül!), miután egyszer lelőtték az erőszakmentes polgárjogi küzdelem vezetőjét, Martin Luther King-et. De fél század múlva már őt tartotta a közvélemény az Államok legnagyobb formátumú közéleti emberének –, hogy ma már az Egyesült Államoknak színesbőrű elnöke van, és akik ma bírálják, nem a bőre színe miatt teszik.
Az Óvilágnak történelmi hagyományai miatt nehezebb a föderalizmus útját járnia, mint Észak-Amerikának. De az integrációt nem kerülheti el, és nem úszhatja meg, ha fönn akar maradni.
Ami a magyar jövőt illeti,
nem valószínű, hogy belülről képes lenne fölállni egy új ellenzék, amely megfékezhetné ezt a minden hatalmat magához ragadó, öntelt, pöffeszkedő, önmagát bálványozó, vesztébe rohanó, s az országot a szakadékba magával rántó jogilag és erkölcsileg egyaránt bűnöző kormányzatot. Az ellenzék gyáva, megosztott, meghunyászkodó, és ugyanúgy alattvaló, mint a vezéri hatalom fanatikus hűbéresei. Megint mások kezéből, ajándékba kapják majd – valamikor, a távoli jövőben – a megoldást, a „fölszabadulást”, hogy aztán éretlenek lévén az általuk meg nem érlelt, ki nem verekedett szabadságra, megint ne tudjanak élni vele.
Ha van „balsors”, ha van „turáni átok” – hát ez az!
Nem először idézem meg Zrínyi Miklóst, a költőt és politikust, aki hiába próbálta fölrázni a nemzetet, hogy itt az ideje kiverni az országból a mind jobban gyöngülő törököt, mert ha a Habsburg császár veri ki őket helyettünk, utána majd tőle nem tudunk szabadulni.
Így is történt. A százötven éves török „rabigát” háromszáz éves Habsburg uralomra cserélte a testileg eltunyult, szellemileg rest, minden megoldást mástól váró magyarság.
Ma nem egy idegen uralom a fő veszély, nem a gyarmatosító Európa, nem az európai integráció parancsoló szükséglete, ami ellen a magyar jobboldal „szabadságharcot” vív, hanem az, hogy egy lehetőségeivel következetesen élni nem tudó ország eltűnik Európa térképéről.
S a sírt, hol nemzet süllyed el, senki nem veszi körül, gyászkönny sem ül majd a szemekben, mert senki nem fogja észrevenni.
Tisztázzuk: nem ezt kívánom – ettől tartok.
