A körtepálinka valóban jólesett. Az már kevésbé, hogy futólag érintettük a politikát, annak létező legmélyebb alfelét is, a család, az egészségügyek (neked hol fáj?), és a holt ősök porló csontjai mellett. A derék pár, korosztályunk tartalmasan, szorgalmasan élő és felhalmozó tagjai, immár a nyugdíj küszöbén, két hete meghozták a nagy döntést… és leszavaztak a Jobbikra. Ékes cáfolatául annak, hogy „egymillió náci országa lennénk.” Merthogy M. és P. nemhogy nem náci, még csak érintőlegesen sem vádolható ilyesmivel. M. konyhaasztalán két éve felfedeztem ugyan egy agyonolvasott Wass Albert kötetet, de csak úgy hevenyén, kihajtva. Ő még ahhoz a konzervatív olvasóréteghez tartozik, amely kedveli a „tartalmas tájleírásokat”, a vadász- és állattörténeteket, valamint a meséket. Szóval ennyi.
- A Fidesszel nagyon elszaladt a ló – mondta a házigazda tömören a pálinkáspohár fedezéke mögül, különösebb politológiai cécó nélkül. Ő még ahhoz a mélyen realista paraszti nemzedékhez tartozik, mely természetesnek és logikusnak is tartja, hogy az állam (Magyarország) vezetői olyanok, amilyenek. Korruptak is, ha tehetik, néha meglepő kanyarokat tesznek, és ha pechjük van zárkában, tárgyalóteremben végzik. Mit kell ezen annyira kiakadni? Jó viszont őket néha cserélgetni, mert ha sokáig maradnak a helyükön a kelleténél is többet lopnak. Ez eddig egyszerű és áttekinthető gondolatmenet. Így, ezen a rögös úton negyvenévi házasság és együttbotladozás után jutottak el a Jobbikig. Tulajdonképpen ijesztésnek szánták. Jelnek, panasznak, kiáltásnak lentről, a vidéki porból. Ha ti ott úgy, mi meg itt amúgy. Dehogy akarnak ők az unióból kihátrálni.
- Mi lenne akkor a földalapú mezőgazdasági támogatással? – kérdezi mosolyogva P. – Az hatvanezer forint hektáronként. Anélkül el sem tudnék indulni a vetéssel.
Úgyhogy, amit a Jobbik mond, eleve nem is veszi komolyan.
- Nem hiszem én, hogy normálisak. Csak a szájuk jár.
Mert a politikusokat nem kell komolyan venni. Mondanak ezt-azt, de sosem árt, ha néha kicsit megszorul a zabszem a „kollégák” (mármint a romák) fenekében. A helyzet ugyanis – derék vidéki rasszista szemmel – M. városkában katasztrofális. Munka egy szál se (ma már tudjuk, hogy nem is lesz), a romák özönlenek elő Baranyából, már a szemközti utcában lófrálnak és nyíltan bebámulnak a kerítésen. Mi az, ami még vihető (rozsdás lavór, réz ereszcsatorna, elég öreg-e a nénike az udvarban, kezében a mobillal). Az állam vidéki alrendszerei (többek között a rendőrség) már a kétezres évek elején fokozatosan elhaltak és ezen nem segített az Orbán-rendszer rendpárti melldöngetése, a „három nap alatt rendet teszünk”, a rendőr altiszteknek adott tízezer forintos választási kenőpénz, a büntethetőség korhatárának leszállítása. A romák meg csak jönnek-mennek, néha kinéznek Angliába, Kanadába, Svédországba, majd újra felbukkannak a szomszédban, a Szabadság úton.
Az egész ország reményvesztetten ténfereg. Amit mi világeseménynek, sorsdrámának hittünk (a Jobbik feltörése, Orbán elsöprő újraválasztása, a baloldal összeomlása) nekik, P-éknek epizód. Pillanatnyi tűnődés a nagy magyar ténfergésben. Amelyből P. gazda riaszt fel vigasztalóan: „ne búsulj, nem is szereplelt rosszul az a… hogy is hívták, segíts már. Kormányváltó ellenzék? Amilyen bénák voltak, ahhoz képest gyönyörűen kaszáltak. Végül is versenyben tartottuk őket, vagy nem? Egyszer talán még jók lesznek valamire azok is.”
Hát persze. Mint a kertben a kiszáradó szilvafa. Két éve nem adott gyümölcsöt. Már ki akarták baltázni. Aztán tavasszal váratlanul kihajtott. És most megint terem.
