És megtörtént a nagy tavaszi áttörés. Egy szendergő, langy áprilisi estén furcsa hangok szűrődtek ki hozzám a nappali szobából, által a függöny résein, ki az erkélyre, ahol épp a cigarettámat szívtam. Be is rohantam tüstént, lássam, nem hallottam-e rosszul a tévét. Szokás szerint tekintélyes hazai média-értelmiségiek vitáztak az egyetlen, áporodott szabadon, a gettócsatornán, ahol a lázadó beszély még átcsorog. Furcsa dolgokat hallottam. „Na, ne má”, mondá az első. „Csak nem hitted el komolyan, hogy négy év után Orbán verhető? Az egy dolog, hogy mit mondasz a kamerába, mit csal ki belőlünk a kampánylendület, mégsem lehet a pacekjukba mondani – s tekintetével a nézők felé hunyorított – hogy alapból vesztők vagyunk. Valamit mégis kellett mondani.”
És bugyogott tovább kifele a lé, a szikár magyar rögvaló. Kiderült, hogy a baloldali összefogás – ahogy mindig is tudták – alapból tévedés volt. Hogy a szövetség potyautasokat cipelt (szinte csak olyanokat) – például Fodor Gábort, akinek, ahogy kiderült, tulajdonképpen pártja sem volt, tiszta liberál-elvi (és még tisztábban fizetés) alapokon áll, továbbá se szakmája se megélhetése. Nem szokta a liberális a szántást. Két másik kormányváltó töredékpártról most – EP választás idején (ahol mindenki saját listán indul) – majd kiderül, szavazatban mennyit érnek. Alkalmi tutajosok voltak egy lélekvesztőn, amelynek ki kellett volna tartania a túlsó partig, de idő előtt elsüllyedtek a nagy folyó legközepén.
Attilánkon (a Mesterházyn) azért elvitatkoztak csöppet. Az egyik szerint le kéne mondania (nem fog), ha példaképe valóban az a Horn Gyula, aki négyéves, valamiképp mégiscsak sikeres (legalábbis operatív) kormányzás után dobta be a törülközőt a választás utáni első választmányi ülésen, igaz később erősen bánta, mégis elhúzott. Mások szerint A. úr teljesítménye lenyűgöző. Összetartotta a düledező kócerájt, kivágta Gyurcsányát a pártból, úgyhogy egybe maradt. (Mármint Gyurcsány is, meg a párt is.) A kommentálók utólag megmosolyogták a választás éjszakáján nyújtott színi teljesítményt. A mű-fancsali pofákat, amit a vesztesek produkáltak. Mintha nem tudták volna előre… Mit is? Hogy csak játék volt ez az egész? Hogy bundáztak? Hogy végig úgy csináltak, mint aki nem is akar nyerni? Hogy csak egymást akarták leteperni? Hogy nem is a választáson, de itt buktak meg igazán?
Üdítő élmény volt. Szép dolog belehallgatni a házasfelek post mortem veszekedésébe, melyekből utólag kiderül, ki kit csalt, mikor és hogyan, hogy a középső gyerek apja nem a Béla, hogy a férj húsz éve impotens és hogy a mamát arzén segítette át a másvilágra, kétszázezret kapott a patológus, hogy a balhét utólag elsikálja.
Persze ezek nem is tragédiák, utólag. Megérdemeljük, mert hittünk, mert hinni akartunk nekik. Mert mi csaltuk meg önmagunkat. Ez volt a legfőbb, leg-jogsértőbb választási csalás.
Közben persze – ahogy Orbán öntelten mondani szokta – a „kutya ugat, a karaván halad.” A múlt héten felavatták a felcsúti mauzóleumot. Avatóbeszédet mondott Schmitt Pál, volt köztársasági elnök, mert volt hozzá pofája. A klubelnök úr ifistákkal jattolt, a jövő világbajnokaival. Épül a csalás és az öncsalás groteszk, pokoli birodalma. Lassan magunkra húzzuk a rácsokat, kattan a lakat. Elégedetten bámészkodunk kifelé.
