A negyvennégy-egész valahány százalék csöndesen elmosolyodott. „Jól állnak most a csillagok”, mondta. „És főleg jól vannak elrendezve.” Orbán visszatérő gyári hibája, hogy képtelen a száját tartani, parancsnokolni hetvenkedő hajlamának. Olyan, mint paraszti felmenői, ahogy a felcsúti Napsugár Bisztró söntéspultjánál állva mesélik hőstetteiket. „És akkor odacsaptam nekik. Mondom: igen?”
Ahogy annak idején elementáris gyönyörűséget okozott neki, amikor előadta, miként veszi palira a fejlett Nyugatot azzal a bizonyos pávatánccal (ma sem értem világosan mi is az), ugyanúgy motoszkált benne az ördög, amikor ki nem bírta, hogy ki ne mondja nagy nyilvánosság, harmincezer ember előtt: „csalta, én rendeztem ám el így a csillagállást, én alakítottam úgy a választási szabályokat, hogy ne nyerhessenek ezek, én nyomtam le és osztottam meg, szabdaltam darabokra a komcsikat, úgyhogy ma már csak egyetlen ügy maradt, amit el kell intéznetek, a többit elrendeztem Én. Menjetek és dobjatok be egy cetlit vasárnap délután”.
A fene tudja, mi történik, ha fordított eredmény születik. Ezen sokat töprengek. Kitört volna a népfelkelés? Bevonult volna Pintér Sándor barna csődörén? De hát nem volt ilyenre szükség. 2002-ben, mikor már tuti volt a győzelem, Orbánt félrevezették hű közvélemény kutatói (valószínűleg igazodási vágyból) és ő sétált be a csőbe. Most láthatóan eldöntötte, többé ilyesmi nem fordul elő. És Palira vette a komplett ellenzéket. Nem volt nehéz.
Sztálin egyik legfőbb politikai erénye volt – mondják – , hogy abban a politikai környezetben, amelyben élt, tökéletesen titkolta szándékait. Senki sem látott a fejébe, így aki távozott a fogadásról nem tudhatta, a Ljubjanka pincéjében, vagy a dácsájában találja magát. Negyvennégy egész valahány százalék mindössze ötszázezer szavazatot vesztett. A baloldal pedig kétszázezret nyert. Ilyen ordítóan borzalmas kampányt őszintén szólva nem is láttam. Iskolapélda arra, hogyan veszítsünk gyorsan, simán, nagyon.
Gyakorlatilag egy hétig tartott, két héttel szavazás előtt még az ellenzék neve sem volt biztos. És most kőkemény gyászmunka folyik. Árnyékbe borul lassan Attilánk is. Magyar politikusnak nem szokása, hogy veszett választás (főleg két elvesztett választás) után csak úgy simán és ellenállás nélkül lemondjon. Attilánk is kapkod fűhöz-fához. Maradna. Lehet, hogy legközelebb megnyeri. Vagy éppenséggel alig veszti el. A mai világban az is eredmény. Az idők végezetéig kísérletezhet. Egyszer úgyis sikerülnie kell. Úgy harminc év múlva. A legigaztalanabbul a magyarokkal járnak el. Most elmondják őket mindennek. Szabadság deficitesnek, nemtörődömnek, lustának, paternalistának, komcsinak, pusztán ezért, mert óvatosak voltak és nem szavaztak egy ennyire lehetetlen társaságra. A negyvennégy valahány százalék vidoran elmosolyodott. Végül is győzött.
És most kétmillió valahány békemenetes túszul ejt nyolcmilliót. Hannibál seregei se voltak ám számosabbak húszezernél. Milyen klasszul bekerítettek és lemészároltak nyolcvanezer rómait. Na, ez az az összefogás ereje. Nemde barátaim?
