Bartus László: Gyávák és árulók 2014. január 15. szerda 10:02

Győzött a gyávaság, amelyet meglovagoltak a helyezkedő haszonlesők, a megélhetésüket keresők. A hosszú vajúdásnak vége, nincs tovább miért aggódni, idegeskedni. Eldőlt, hogy Magyarország elveszett, hiszen nincs egyetlen politikai erő sem, amely az Orbán-rendszer ellenfele lenne. Az Orbán-rendszer ellenfele arról ismerszik meg, hogy kívül van a rendszeren. Akik a rendszeren belülről akarják megdönteni a rendszert, azok szemfényvesztők. Aki belülre kerül, az elfogadta. Aki tudomásul vette, hogy az illegitim alaptörvény után Orbán a szabad választások lehetőségét is elvette, egy tömörülésbe kényszerítve (és egymást is kioltva) össze nem tartozó pártokat, az eladta magát. Ez az ellenzék úgy kapitulált, hogy egy harcot sem vívott meg. A harcmezőre sem ment ki.

Ezen most már nincs mit rágódni, Virág elvtárs, ezek kinyírták magukat. Nincs mit foglalkozni velük. Egy ideig még fáj értük a szívünk, mert közülünk valók voltak, de egyre távolabb kerülnek majd, ahogyan Orbán Viktor őfelsége kitartott ellenzéke lesznek. Azoknak lesz nehezebb, akik nem gondolták komolyan, hogy kilóra eladták magukat. Úgy járnak, mint Pinokkió, aki nem hallgatott a jó szóra, elhitte, hogy a könnyűnek látszó utat kell választani a boldogsághoz, és szamárrá változott. Először a füle nőtt ki, aztán Kanóc barátjával elkezdtek igazi szamárrá változni: “És ahogy így keringtek, a kezük lassan átváltozott lábbá, arcuk megnyúlt, átváltozott szamárfejjé, bőrük pedig csíkos szőrű szamárbőrré keményedett és vastagodott. De még ennél is borzasztóbb és szégyenletesebb volt, amikor érezniük kellett, hogy hirtelen igazi szamárfarkuk is nő. Ez már több volt a soknál, ez ellen már tiltakozni akartak; de bár ne akartak volna, mert ahogy szólni kezdtek volna, szájukból nem emberi hang jött ki, hanem valami keserves, fűrészelő ordítás, ilyesformán: iá! iá! iá!”

Ez vár rájuk. Szamarak lesznek, és nem tudnak tenni ellene semmit. Húzni fogják a kocsit, táncolnak a cirkuszban. Szomorú sors. Ennél boldogabbak lesznek azok, akik tudatosan elhatározták, hogy gonoszok lesznek.

Mielőtt végleg búcsút mondanánk nekik, érdemes egy pillanatra megemlékezni arról, mi vezetett ide.

A demokrácia a liberalizmusra épül. Ez a mostani bukás a liberalizmus, a magyar liberális értelmiség bukása. Szép jelképe ennek a választási lista előkelő helyén szereplő Fodor Gábor, aki egy nemlétező párt nevében képviseli a liberalizmust.

De ha mélyebben vizsgáljuk ezt a kérdést, akkor fontos megállapításokat tehetünk. Ennek oka az, hogy alapeszméjével ellentétben a létező magyar liberalizmus elveszítette a pluralizmusát. Kialakultak a liberális értelmiség pápái, udvaroncai, hercegei és grófjai, kifutó fiúi, és ez jelentős meghasonláshoz vezetett. A tekintélyelvű hierarchiát elvető, a verseny és a szellem szabadságát hirdető liberalizmus Magyarországon hierarchikussá és tekintélyelvűvé vált. Megcsontosodott, kialakult a liberális közvéleményt alakítók tábora az alattvalók hódolatától kísérve, amelynek következtében létrejött egy olyan szellemiség, amely nem tűri a “hivatalos” liberális megmondó emberektől eltérő véleményeket. Nem alakultak ki egymástól különböző, egymással is versenyben álló, liberális szellemiségű közösségek, irányzatok, amelyek eltérhettek volna egymástól, és egyenrangúként, szabadságban és kölcsönös tiszteletben élhettek volna egymás mellett. Monolittá vált a liberális tábor, mindenki elfogadta az informális hierarchiát, és igyekezett alkalmazkodni hozzá. Ettől aztán sebezhetőbbé is vált, és szabad prédája lett az antiliberális erőknek. Ez a létrejött “egység” nem erősítette, hanem gyengítette a liberálisokat. Tekintélyelvű liberalizmus halálra van ítélve. A ház, amely meghasonlik magával, elpusztul.

Ugyanazok a folyamatok indultak be, amelyek a nem liberális közösségekre jellemzők: megjelent a kontraszelekció, a verseny helyett a hierarchia csúcsán állókhoz való viszony határozta meg kinek-kinek a helyét és a lehetőségeit a rendszerben. Az elfoglalt tekintélyi és hatalmi pozícióit mindenki félteni kezdte, nem lehetett betörni, csak a hierarchia engedélyével és elfogadásával, de a hierarchián kívül sem lehetett élni, mert kívül is megsemmisítettek mindent, ami nincs a kontrolljuk alatt. Kijelölték mindenki helyét, szerepét, rangját és értékét. Megszűnt a rugalmasság, a dinamika, a frissesség, az újító szellem, konzervatívvá merevedett és nehézkessé vált az a monolit világ, amely féltve őrizte helyét és kiváltságait. Az a paradox helyzet alakult ki, hogy a liberalizmuson belül megszűnt a pluralizmus, felszámolta a szabad gondolkodást, a nyílt vitát, megszűnt az önkorrekció képessége, ahogyan az minden hasonló zárttá váló “rendszerben” bekövetkezik. Szentek jöttek létre, akik dogmákat hirdettek, és a kanonizált gondolattól és irányzattól eltérni nem lehetett. Aki nem alkalmazkodott ehhez, az kívülre került vagy eljelentéktelenedett, a senki földjén találta magát. Az érvényesülés útja az alkalmazkodás lett. Ugyanolyan alattvalókat nevelt, mint a nacinalisták rendszere. Fel kell tennünk a kérdést: liberálisoknak nevezhetők-e még azok, akik tekintélyelvűen szerveződnek?

Az csak az antiszemiták beteg téveszméje, hogy a liberálisok a zsidókkal azonosak, minden liberális zsidó, és minden zsidó liberális. Ez ostobaság, annak ellenére, hogy a liberalizmus kialakulásában jelentős pozitív szerepet játszottak zsidók, de nem zsidók egyaránt. A liberalizmus nem zsidókérdés, hanem nemzeti kérdés. A magyar liberalizmusban nincs különbség, nem lehet megkülönböztetni és elválasztani zsidókat és nem zsidókat. Az említett folyamatnak vannak mindenféle nyertesei és vesztesei, a kialakult helyzet mindkét oldalán vannak zsidók és nem zsidók. Ennek a liberális pápaságnak a szenvedői között több zsidó van, mint nem zsidó. Ha valamikor ezt a beteg struktúrát valakik felszámolják, azok vélhetően a járomban görnyedő zsidók lesznek.

Ez a magyar liberalizmus a társadalmi élet különböző terein él, művészetben, sajtóban, pártokban, és eredetileg az a közös értékrend tartotta össze, hogy a szabadság, a jogállam és a demokrácia eszméje mindennél fontosabb. Bizonyos “prakticizmusnak” nevezett behatások a korrupció irányába is nyitottá tették a rendszert, mert hát “így működik a világ”, ha nem alkalmazkodunk hozzá, nem tudjuk képviselni és megvédeni szép eszméinket. A tekintélyelvűség mellett egyre nagyobb szerepet játszott a korrupciós láncolat, az ezekből fakadó érdek és függőség, különösen azután, hogy lassan az egész ország és a liberális demokrácia működése is alapvetően korrupciós rendszerekre épült. Ezek a láncolatok tovább erősítették a zárt közösségek kialakulását, és már nemcsak szellemi tekintélyek, hanem kézzel fogható egzisztenciális és anyagi érdekek is összefűzték a tagjait, illetve érdekszövetségeket hoztak létre. Mivel alapvetően liberális emberekről van szó, akik elvből elutasítják a korrupciót, ez megfertőzte a lelkiismeretet, szorongóvá, bűntudattal terheltté, félőssé tett egyeseket. Közben a rendszer úgy fejlődött, hogy a korrupció a működés módja lett, és nem is lehetett másképp megélni.

Közös értékrend, közös érdek, még zártabb rendszer jött létre. Ez az egységes tömb könnyű prédává lett a faiszta támadásoknak. Mivel a magyar liberalizmus belső hierarchiája és zárt rendszere fojtotta el a mainstreamen kívül eső más liberális megnyilvánulásokat, és irtotta ki a sokszínűség legkisebb csíráit, maga számolta fel a társadalom védekezőképességét. Egy rossz lelkiismerettel terhelt, zártságánál fogva gyenge és sérülékeny, félős liberális blokk találta szemben magát azzal a fasiszta támadással, amely könnyen karámba szorította a monolit liberális tábort. A demokrácia ott veszett el, amikor a rendsszerváltás eufóriája után a magyar liberalizmus elveszítette nyitottságát, szabadságát, önmegújító képességét, az új és friss dolgokra való fogékonyságát, hierarchiába szerveződött és önvédelmi harca keretében megölt minden rajta kívül eső szabad kezdeményezést. Először a liberalizmuson belül ölték meg a szabadságot, a pluralizmust és a szabad versenyt, s vált a liberalizmus bálványimádók vallásává. Utána ezt már nem volt nehéz körülhatárolni és diszkvalifikálni.

Amikor az Orbán-rendszer elindult ez a zárt világ erőteljes önvédelembe kezdett, de nem a rendszerrel való nyílt szembefordulás útján, hanem az alkalmazkodás és a féken tartott kritika keverékével. Tudni lehetett, hogy az Orbán-rendszerre adott reakció olyan lesz, amilyet ez a liberális hierarchia jónak lát és elfogad. Ők határozták meg a kanonizált megnyilvánulási formákat, a hangvételt, az eszközöket. Akik ettől eltértek, azokat kirúgták a brancsból, szalonképtelenné váltak, mert azok veszélyeztetik az általuk jónak tartott irányt, és ez a szellemiség a gyávaság útján járt. Ebben része van a rossz lelkiismeretnek, félelmeknek, görcsöknek, és annak is, hogy ennek a hivatalos magyar liberalizmusnak egy része magával hozta a zsidóság évezredes üldöztetésének traumáit, az ebből fakadó görcsöket és reflexeket, az évszázados tapasztalatok alapján kialakult alkalmazkodási stratégiákat és elveket. Ezek jól működtek századokon át, a túlélés eszközei voltak, de megbuktak a két világháború között. Ez inkább a félelmeket erősítette. Nem kell őket provokálni, ez volt a jelszó. Úgy érezték, hogy felelőtlenek azok, akik a megerősödött fasisztákkal, antiszemitákkal szembeni nyílt és bátor fellépést hirdetik. Igyekeztek ezeket elnémítani, perifériára szorítani, amelynek a következménye egy végtelenül megalkuvó, gyáva és megfélemlített liberális közvélemény lett, amely lemondott arról, hogy visszaszerezze az országot a szabadság számára. Sokan elhitték és megfélemledtek a fasiszta arroganciától és verbális erőszaktól, hogy mi nem vagyunk igazán magyarok, idegenek vagyunk abban a hazában, amely valójában az övék. Ne ugráljunk. Ezzel a gyávasággal éppen azok a liberális magyar zsidók állnak leginkább szemben, akik a holokauszt tanulságaként nem azt a következtetést vonták le, hogy gyávának lell lenni, és alkalmazkodni kell, hanem akik nem tűrnek semmiféle megkülönböztetést, és soha többet nem akarnak megalkudni és meghunyászkodni egyetlen koszos fasisztával szemben sem.

Nem tudott a mindent kontrollálni igyekvő hierarchikus liberális tábor mellett kinőni és felnőni egy alternatíva, egy szabad civil társadalom, amely nem kér jóváhagyást a létezéséhez. Ezért nem alakult ki egy spontán bátor ellenállás, mert vagy bekebeleztek és pacifikáltak minden ilyen kezdeményezést, vagy csírájában elfojtottak. A gyávaságuk foglya lett az ország. Egyáltalán nem természtes, hogy egy demokráciából négy év alatt diktatúra legyen, és senki ne álljon oda egy senkiházi felcsúti parasztgyerek elé, ne nézzen a szemébe, és ne mondja azt, hogy állj. A gyávaságuk még nagyobb önbizalmat adott a fasisztáknak, és magukra húzták őket, mint az Újpestet a Videoton védelem. Ha lett volna egy nem teljesen lekontrollált szabad civil világ, plurális polgári liberalizmus, szabad társadalmi mozgás, amely nem lett volna lefojtva egy szűk hierarchikus liberális  csoport által, akkor ez nem történhetett volna meg. De ezek mindent az ellenőrzésük alatt tartottak. Ők osztják az észt a liberális tévében és rádióban, furkósbottal verik bele a liberális alattvalók fejébe, hogy miről mit kell gondolni.

Ez a monolit szellemi tömörülés akkor sem mondott le szellemi egyeduralmáról, amikor beütött a baj. Nem engedte, hogy önálló, kontrollálatlan szabad mozgások beinduljanak a társadalomban. Ők ölték meg, szorították vissza a spontán megnyilvánulásokat, foglalták el és nyírták ki a civil próbálkozásokat, ők mondták meg, hogy demokrácia van vagy diktatúra, mi a helyes, mi a bevett és elfogadott. Ez a progressziót megakadályozó, a szabad versenyt megölő szellemiség az első számú felelőse, hogy Orbán diktatúrája kialakulhatott, konszolidálódott, és vele szemben semmiféle komoly ellenállás nem alakulhatott ki. Elfoglalták a teret, kiszorítottak mindenkit, de ők maguk gyávák és megalkuvók voltak. Se átugrani, se megkerülni nem lehet őket. Az ő beteges szellemiségük nyomja rá a bélyegét az egész társadalomra, amely alól valóságos felszabadulás élményét nyújtja Orbán egyszerű, falusi, populista demagógiája. De ezeknél minden jobb.

Ez a folyamat vezetett odáig, hogy egymással is ellentétben álló, demokratikus versenyre ítélt pártokat egy választási szövetségbe kényszerítettek, ahol azok Orbán szabad prédái lesznek. Ez a liberális hierarchia a megbékélést, a kiegyezést keresi, az alkut próbálja megkötni, hogy jöjjön létre új társadalmi megegyezés, amelyben a liberálisok elismerik a nacionalista többség uralmát, hajlandóak kifelé és befelé legitimálni a rendszert, cserébe Orbán biztosítsa számukra a minimális életfeltételeket, működhessenek a pártjaik, az intézményeik, a sajtójuk, és legyen békés egymás mellett élés. Ebbe beleférnek az élesebb hangvételű bírálatok is, de soha nem lépnek át egy bizonyos mértéket, nem veszélyeztetik a “nemzetiek” által kijelölt határokat. Akik ezt nem szeretnék elfogadni, azok megszoknak vagy megszöknek. Nincs más választás, mert ez a konglomerátum alkuszik a demokratikus oldal nevében a fasiszta hatalommal. Vagy a másik megoldás, hogy a felháborodott lioberálisok, elsősorban a legmérgesebb zsidók, elkergetik ezt a kártékony, önző, korrupt, narcisztikus, önmagát túlélt liberális pápaságot.

Itt tartunk.

A megoldás az lesz, amikor a magyar liberalizmus leveti magáról ezt a jármot, megszabadul a liberalizmuson belüli elnyomó szellemi hatalomból. Ha lesznek olyan fiatalok, akik elég sezmtelenek és tehetségesek lesznek ahhoz, hogy ledöntsék a bálványokat, kitörjenek a dogmáik rendszeréből, belső forradalmat hajtsanak végre, és elsőként a liberalimuson belül megteremtsék a szabadságot, az innovációt, a pluralizmust, az elvek és az eszmék egyenlő jogait és szabadságát. Olyan világot, amilyen New Yorkban és Berlinben van, ahol nem számít, hogy ki vagy, csak az, hogy mit csinálsz. Senki nem ítél meg, senki nem skatulyáz be, nem az önjelölt tekintélyeken keresztül vezet az út a boldoguláshoz. Ezek tették tönkre az országot, ezek szabadították ránk a fasisztákat, és még most is ezek pofáznak.

Voltak eddig is ilyen jellegű kezdeményezések fiatal zsidó és nem zsidó közösségekben, ígéretes roma fiatalok között, de ezek elhalványultak, elhaltak. A magyar forradalom akkor kezdődik, amikor  először a “hivatalos” liberalizmus kontrollja és a liberális pápaság megszűnik, amikor a megmondó hólyagoknek beintenek, és a szabadság győz a liberálisok tánorában. Egy sokszínű, szabad, dinamikus, nem lefojtott, liberális pluralizmussal szemben a monolit fasiszta rendszerek tehetetlenek. Fel kell ismerniük a fiataloknak, hogy meg kell szabadulniuk az őskövületek kontrolljától. Fügét kell mutatni nekik, vissza kell utasítani, hogy mindent meg akarjanak mondani, mindent az uralmuk alatt akarjanak tartani, hogy minden szabad megnyilvánulást ők maguk nyírjanak ki, és a baráti géppuskatűztől jobban kelljen tartani, mint a náciktól. Elég volt belőlük, takarodjanak!

Mostantól ez a feladat. Amíg a liberális pápaság uralkodik, amíg nincs szabadság és pluralizmus a demokraták között, addig nem lesz szabadság az országban sem, mert ezek mindent lefojtanak és megölnek. Orbán helyett elvégzik a piszkos munkát. Fel kell lázadni ellenük, ki kell követelni a szabadságot, először Budapestet, majd az egész országot szabaddá kell tenni. Olyan világ kell, ahol nincs kontroll, hanem mindenki szabadon veheti a levegőt, a neki tetsző módon él, gondolkodik, alkot és cselekszik, és nem jön egyetlen nagypofájú nagyokos sem, aki meg akarja mondani, hogy te ki vagy, mi vagy, mit tehetsz és mit nem tehetsz. Amíg ezek a liberális bálványok le nem dőlnek, amíg ezek kiátkozhatnak mindenkit a liberális közösségből, amíg ezek uralják Budapestet, amíg a Békemenetre emlékeztető bálványimádók hada követi a liberális szent teheneket, addig Magyarország szabad ország nem lesz.