A magyar népirtás politikája 2014. január 26. vasárnap 6:28 | AN

New York – Az alábbiakban közöljük Randolph Braham: A népirtás politikája című könyvánek egyik fejezetét, amely a német bevonulással kapcsolatos magyar önrendelkezést vizsgálja. Horthy beleegyezett a zsidók átadásába, a “megszállás” után  a magyar csapatokat arra szólította fel, hogy “hogy „vállvetve harcoljanak német bajtársaikkal, igaz és tiszteletre méltó szövetségeseikkel”. Szakály, Orbán és Semjén legnagyobb történelemhamisító elődje maga Horthy, aki három évvel a világháború után nem emlékezett, hogy voltak zsidó törvények.

A koronatanács március 19-i ülése

Horthy délelőtt 11-kor érkezett vissza Budapestre. 12.45-re összehívta a koronatanácsot. Az ülésen részt vett az az öt ember, aki Kless-heimben járt (a négytagú budapesti küldöttséghez Bécsben csatlakozott Sztójay Döme berlini magyar nagykövet), továbbá Kállay Miklós, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter, Bánfiy Dániel földművelésügyi miniszter, Bornemissza Géza iparügyi miniszter, Szinyei Merse Jenő vallás- és közoktatás-ügyi miniszter, Radocsay László igazságügy-miniszter, Szász Lajos közellátásügyi tárca nélküli miniszter és Antal István tárca nélküli nemzetvédelmi-propagandaminiszter. Az ülés jegyzőkönyvét Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár vezette.

Horthy áttekintette találkozóját Hitlerrel, hangsúlyozta azokat az érveket, amelyekkel megpróbálta lebeszélni a németeket az ország megszállásáról. Arról próbálta meggyőzni a németeket, hogy a megszállás a kívánttal ellentétes hatással járna, mert égy ilyen lépéssel csupán azt érnék el, hogy az angolok és amerikaiak bombáznák a tengelyhatalmak háborús erőfeszítéseit szolgáló ipari üzemeket, náciellenes ellenállási mozgalom jönne létre, és a munkások sztrájkba lépnének. A németek, akik már kidolgozták a megszállásra vonatkozó terveket, szenvtelenül hallgattak, s azt hajtogatták, hogy a Kállay-kormány „áruló” tevékenysége miatt meg kell védeniük biztonságukat és nemzeti érdekeiket. Külön kiemelték Szent-Györgyi Albert szegedi egyetemi tanár és Szvatkó Pál újságíró tevékenységét.

A német vezetők utalásai természetesen nem voltak teljesen alaptalanok. Szent-Györgyi professzort, a Nobel-díjas tudóst Kállay valóban azzal bízta meg, hogy az Isztambulban tartózkodó angolokat és amerikaiakat tájékoztassa a magyar nép és kormány németellenes álláspontjáról és politikájáról. Szent-Györgyit Frey András, a megbecsült budapesti napilap, a Magyar Nemzet egyik szerkesztője és Mészáros Gyula professzor kísérte el Isztambulba. Szent-Györgyit csapdába csalták, és ahelyett, hogy az angolokkal és amerikaiakkal tárgyalt volna, valójában német ügynökök előtt fedte fel a miniszterelnök terveit.¹⁸ Szvatkó bátor újságíró volt, aki a magyarországi náciellenes erők törekvéseinek gyakran hangot adott. A németeket különösen bosszantó cikke a Magyarország1944. január 1-jei számában jelent meg. Utalva arra, hogy milyen nehéz Magyarország kivonása a háborúból, egyebek között ezt írta:

A Teheránban elhatározott elv egyébként is rengeteg ellentmondásba ütközik, s alkalmazása,sok esetben fizikai lehetetlenség. Hogyan adja meg magát pl. feltétel nélkül a háborút befejezni akaró ország, ha határainál és közelében semmiféle szövetséges haderő nincs, amellyel szemben a feltétel nélküli megadás gyakorlatilag végrehajtható Volna? Mit cselekedjék?¹⁹

A németek a kezdetektől tudták, hogy a magyar megbízottak kapcsolatban állnak az angolokkal. Egy titkos közlés szerint, amelyet 1943. július 16-án Grote tanácsos, a német külügyminisztérium munkatársa írt alá, Szent-Györgyi és Mészáros ennek az évnek februárjában-márciusában létesített kapcsolatot az „ellenséggel”. Hitler is célozgatott ezekre a kapcsolatokra Horthynak, amikor az először tett látogatást a klessheimi kastélyban 1943 áprilisában. Nagyon valószínű, hogy a német információ forrása maga Mészáros volt, aki nyilvánvalóan kettős ügynöki szerepet játszott. Német forrásokból kiderül, hogy „a külügyminisztérium szigorúan bizalmas úton rájött arra, hogy Mészáros professzor már régóta a német hírszerzés bécsi irodájának szolgálatában áll, amiért havi 300 török fontot kap”²⁰.

Horthynak Hitler közléseiről adott beszámolóját az értekezlet többi résztvevője is megerősítette. Kállay azonnal benyújtotta kormánya lemondását, s azt javasolta, hogy az új kormány a különböző minisztériumok rangidős államtitkáraiból alakuljon meg. Keresztes-Fischer tájékoztatta a koronatanácsot a németek által foganatosított rendőri intézkedésekről, s közölte, hogy átmenetileg sem képes többé ellátni hivatalát. A miniszterelnök felszólította Horthyt, hogy tartson ki, s megerősítette a kormányzó amellett szóló érveit, hogy hivatalában marad. Horthy azzal érvelt, legalábbis emlékirataiban ezt állítja, liogy míg ő az államfő, addig a németek nem olvasztják be a magyar hadsereget, „és nem próbálhatják meg hatalomba iktatni a Nyilaskeresztes Pártot, hogy az meggyilkolja a magyar hazafiakat, kiirtson 800 000 magyar zsidót és tízezernyi menekültet, akik Magyarországon kerestek oltalmat”²¹. Annak fényében, hogy később milyen végzetes engedményeket tett zsidó „munkások” átadása ügyében, igencsak kételkedhetünk Horthynak a zsidóság biztonsága mint érzett aggodalmai őszinteségében vagy hihetőségében.

Noha Klessheimben hivatalos megegyezés nem született,²² semmiféle kétség nem fér ahhoz, hogy a magyar zsidókkal szembeni bánásmódot is megvitatták, s Horthy olyan engedményeket tett, amelyek végzetesnek bizonyultak a magyarországi zsidóság szempontjából.

A koronatanács előtti beszámolójában Horthy nem utalt ezekre az engedményekre, csupán megjegyezte, hogy Hider kifogásolta, „hogy Magyarország semmit sem tesz a zsidókérdés ügyében, vonakodik leszámolni az ország népes zsidóságával”. Ebben az összefüggésben idézte Hider kijelentését a finnországi zsidókról. A Führer állítólag ezt mondta: „Finnországnak 6000 zsidója van csak, és mégis a finn újságokban ezek a zsidók lázítanak a németek ellen és Finnországnak a háborúból való kilépése mellett.”²³

Bármilyen tömör volt is a zsidókérdésről szóló beszámoló, a koronatanácsról készült jegyzőkönyvből világosan kiderül, hogy a kormányzó, miközben számos német követelésnek eleget tett, a náci megszállást kisebb rossznak tartotta, mint egy lehetséges orosz „inváziót”.

Látható, hogy Horthy vagy szándékosan nem tájékoztatta a korona-tanácsot arról a „megegyezésről”, hogy zsidó „munkásokat” adnak át a németeknek, vagy a tanács úgy döntött, hogy ezt a nyilvánvalóan fogós kérdést kihagyja a jegyzőkönyvből.²⁴ A bizonyítékokból azonban kiderül, hogy Horthy — talán vonakodva és akaratán kívül – valóban hozzájárult jelentős számú „zsidó munkás átadásához német haditermelési célokra”. Horthy beleegyezése fontos volt a németek számára, akik szerették volna megőrizni Magyarország látszólagos szuverenitását, biztosítani az új, nácibarát magyar kormány együttműködését, és törvényes keretet biztosítani a „korlátozott” zsidóellenes művelethez.

Horthy altengernagy szerepe általában a német megszállás során és különösen a zsidókérdésben a háború utáni történetírás egyik legvitatottabb kérdésévé vált. A marxista történészek és újságírók, különösen azok, akik Magyarországon élnek, általában őt és polgári-arisztokrata környezetét tartják végső soron felelősnek a katasztrófáért. Elítélik Magyarország háború alatti vezetőit, mert nem hallgattak a határok mentén folyó német csapatösszevonásokról szóló figyelmeztetésekre, vonakodtak megtenni bármüyen katonai ellenintézkedést, úgy döntöttek, hogy elfogadják Hitíer klessheimi meghívását, és végül mert úgy döntöttek, hogy továbbra is Horthy maradjon az államfő.²⁵

Azzal, hogy Horthy nem mondott le, majd úgy döntött, hogy közreműködik a Sztójay-kormány megalakításában (lásd a 13. fejezetet),

- törvényesítette a megszállást, s hozzájárult ahhoz, hogy az egész magyar államgépezetet a németek szolgálatába állítsák, ami nélkül valószínűleg nem hozhattak volna létre vagy tarthattak volna fenn rendezett megszállást;

- pacifikálta a magyar tömegeket, s ezáltal biztosította a németek megkívánta törvényességet és rendet, szavatolta a haditermelés zavartalan folytatódását, s elősegítette a quisling-szellem kialakulását az országban;

- éppen azoknak a tömeges bűnöknek az elkövetéséhez járult hozzá, legalábbis közvetve, amelyeket félelmei szerint a nyilasok követnének el, ha nem maradna hivatalában.

Horthy korábbi honvédelmi minisztere, Nagy Vümos egyike azoknak, akik a háború után azt állították, hogy Magyarország elkerülhette volna a megszállás fájdalmait és borzalmait, ha Horthy ellenállt volna a német követeléseknek, köztük a Sztójay kinevezésére irányulónak. Szerinte ha Horthy ellenállt volna, az ország követte volna őt, s a világ is megtudta volna, hogy Magyarország a nácizmus áldozata, nem pedig egyik csatlósa.²⁶

Másfelől viszont számos, különösen Nyugaton élő zsidó és nem zsidó történész és laikus szerint Horthy és alárendeltjei az adott helyzetben a legjobb utat választották. Nézetük szerint Magyarország háború alatti vezetői, ameddig csak lehetett, megőrizték az ország függedenségét, miközben csak szavakban álltak ki a tengelyszövetség mellett. Ráadásul -mondják – a Trianon utáni Magyarország zsidó lakosságának mintegy a fele (főleg a Budapesten élők) azért maradt életben, mert Horthy úgy döntött, hogy továbbra is államfő marad, s ebben a minőségben 1944 júliusa és októbere között a megfelelő döntésekét hozta (lásd a 25. fejezetet).

Noha mindkét álláspontban van megfontolásra érdemes mozzanat, a tárgyilagosság úgy kívánja, hogy különbséget tegyünk Horthy eredeti, márciustól júliusig érvényesülő álláspontja és a július és október közötti, megváltozott magatartása között. Noha a magyarok talán nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megakadályozzák a német megszállást – a hadsereg zöme a keleti fronton volt lekötve, a helyi katonai erők pedig szétszórtak voltak²⁷ -, visszatekintve, Horthy súlyos hibájául kell felrónunk, fagy ha már a kitartás mellett döntött, visszavonult az aktív vezetéstől, és az államügyek intézésében szabad kezet adott újonnan kinevezett miniszterelnökének, Sztójay Dömének és a németek által támogatott magyar kormánynak. Különösen végzetesnek bizonyult ez a zsidók számé». A Horthy aláírásával 1944. március 22-én beiktatott Sztójay-kormány szinte azonnal nekilátott a németek megkívánta zsidóellenes program megvalósításának. A március 29-i minisztertanácsi ülésen Sztójay, az új miniszterelnök kijelentette, hogy Horthy az összes zsidórendeletre vonatkozóan „szabad kezet adott az ő vezetése alatt álló kormánynak, és ezek tekintetében nem akar befolyást gyakorolni”²⁸.

Sok háború alatti és utáni emlékiratíró, köztük a magyarországi zsidó közösségek néhány vezető személyisége²⁹ azzal próbálja mégmagyarázni Horthy visszahúzódását, hogy szinte házi őrizetben tartották. Igaz ugyan, hogy a németek el akarták szigetelni, Horthy mégis elég gyakran élt közéleti funkcióival, hogy ezzel is jelképezze a magyar szuverenitás fennmaradását. Április 15-én például Csatay Lajos honvédelmi miniszterrel együtt felhívást intézett a csapatokhoz, amelyben felszólította őket, hogy „vállvetve harcoljanak német bajtársaikkal, igaz és tiszteletre méltó szövetségeseikkel”. Május 5-én hadgyakorlatot szemlélt meg Budapest mellett, s látogatást tett a Ludovika Katonai Akadémián, ahol új tiszteket avattak.³⁰ Ezenkívül is ellátta államfői feladatait: aláírásával nevezték ki az új államtitkárokat, főispánokat stb.; a Sztójay-kormány legtöbb rendeletét kézjegyével látta el, csakis azokat nem, amelyek a zsidókra vonatkoztak.

A zsidóellenes intézkedések kormányrendeletekkel és utasításokkal léptek hatályba, amelyekhez az alkotmány értelmében nem volt szükség a kormányzó ellenjegyzéséhez, de Horthy még arról a jogáról is lemondott, hogy ezeket előzetesen neki bemutassák. Ezzel a magatartással, mint Macartney professzor helyesen megjegyezte, Horthy „nem tett egyebet, mint Poncius Pilátus: mosta kezeit, de nem javasolta elutasításra a németek egyetlen kérését sem”³¹. A történelem menete világosan mutatja, hogy a német követeléseket vissza lehetett volna utasítani, vagy szabotálni lehetett volna – ez történt Bulgáriában, Romániában és Franciaországban is, valamint 1944 júliusában a budapesti zsidók esetében -, ha Horthynak és a magyar hatóságoknak valóban fontos lett volna zsidó hitű vagy származású állampolgárainak sorsa. A németek – mint azt az 1944 júliusa utáni események mutatták – teljesen tehetetlenek lettek volna a magyar hatóságok buzgó és hatékony együttműködése nélkül.

Horthy magatartását feltehetően az a szemmel látható meggyőződése határozta meg, hogy a németeket csak az a „néhány százezer zsidó munkás” érdekli, akikre hadiiparuknak van szüksége, s akiknek átadásába a klessheimi kastélyban nem hivatalosan beleegyezett. Talán azt gondolta, hogy a „zsidó munkások” átadásával nemcsak kielégítené Németország „jogos” igényeit, és siettetné a megszállás végét, hanem megszabadulna az általa nyíltan megvetett „galíciai zsidóktól” is. Végül pedig az is elképzelhető, hogy egyszerűen korábbi miniszterelnöke tanácsát követte, akinek ítéletét és barátságát igen nagyra értékelte. Kállay azt tanácsolta, hogy tartson ki, mentse meg a hadsereg sérthetetlenségét és egységét, valamint „Lehetőleg vonuljon vissza a kormányzó úr az egyes ügyek intézésétől.”³²

Horthy nyilvánvaló döntése az volt, hogy a Sztójay-kormánynak szabad kezet ad a zsidókérdés kezelésében. A háború alatt és után ezt a magatartást sokan élesen bírálták. Köztük volt Mester Miklós, a vallás- és közoktatásügyi minisztérium államtitkára is. Mester, aki Imrédy jobboldali radikális képviselője volt, 1944 nyarán élesen németellenes álláspontot foglalt el, és szoros kapcsolatban állt az ellenzék vezetőivel, valamint Bereczky Alberttal és Komoly Ottóval. Egy Komollyal augusztus 25-én folytatott beszélgetésben Mester nyíltan kijelentette, hogy „el kell ítélnie a kormányzót, mert kezdetben nem érdekelte a dolog [a zsidókérdés] “³³.

Elég valószínűi hogy Horthy egyszerűen nem ismerte fel, mi következik abból, amibe Klessheimben beleegyezett. A látogatás idején már elmúlt 76 éves, és számos kortárs szerint nemcsak politikailag volt alkalmatlan, hanem a szenilitás sok tünetét is mutatta. Néha emlékezetkihagyásban is szenvedett, gondolatai elkalandoztak, gyakran önmagát ismételte. Egyes ellenfelei, köztük Veesenmayer, a kormányzó gyengeségeit saját érdekeik előmozdítására használták ki.

Második, 1943. december 14-i magyarországi jelentésében Veesen-mayer alapvetően jó katonaként, azonban „nyomorúságos politikusként” jellemezte Horthyt, aki „semmit sem ért á bel- és külpolitikától”³⁴.

Miután a Birodalom magyarországi teljhatalmú megbízottjává nevezték ki, egyik első táviratában tájékoztatta Ribbentropot egy Horthyval folytatott beszélgetéséről, amelyben az új magyar kormány megalakításával kapcsolatos német kívánságokról esett szó. Veesenmayer a következő megjegyzést fűzi ehhez:

Most, hogy 24 órán belül már három hosszabb találkozásom volt a kormányzóval, egyre inkább arra a következtetésre jutok, hogy Horthy vagy hihetetlenül hazug, vagy egyszerűen fizikailag már nem felel meg feladatának. Állandóan ismétli önmagát, gyakran néhány mondaton belül ellentmond önmagának, s néha nem tudja, hogyan folytassa. Mondanivalója bemagolt formulának hangzik, s félek, nehéz lesz meggyőzni, még kevésbé megnyerni.

Veesenmayer következtetését, hogy Magyarország lehetőlegteljesebb kiaknázását úgy kell elérni, hogy közben névleg Horthy maradjon az államfő, Ribbentrop is megerősítette, mikor 1944. április 2-án arra utasította Veesenmayert, hogy fokozatosan távolítsa el Horthyt az államügyek intézésétől, amíg teljesen el nem szigetelődik, s csak az új magyar kormánnyal tárgyaljon.³⁶

Horthy szellemi képességeinek hanyadása különösen 1948 márciusában vált feltűnővé, amikor tanúként jelent meg Veesenmayer perében. Ez persze már a Hitlerrel való klessheimi találkozó után négy évvel történt, és Horthy azóta még szenilisebbé válhatott – vagy talán szándékosan hazudott, hogy saját bűnösségét leplezze. Mindenesetre a védelem kereszt-kérdéseire Horthy kijelentette, hogy a zsidók gettóba tömörítését és be-vagonírozását a Gestapo, és nem a magyar csendőrség végezte – az utóbbi ugyanis az ő parancsnoksága alatt állt -, és azt állította, nem emlékszik az 1938-ban, 1939-ben és 1941-ben hozott magyarországi zsidótörvényekre. Arra sem emlékezett, hogy 1941 augusztusában Magyarország kiutasított 12 000 zsidót³⁷, akiknek többségét azután Kamenyec-Podolszkij-ban lemészárolták.

Bármilyen pszichopatológiai magyarázatot adjunk is Horthy helyzetére, bárhogyan érvelt is vagy okoskodott, annyi tény, hogy a sorsdöntő hónapokban: áprilisban, májusban és júniusban, amikor a vidéki zsidóság gettóba tömörítése és deportálása volt napirenden, Horthy alig valamit vagy semmit sem tett Magyarország zsidó állampolgárainak érdekében. Márpedig, mint erre a július és október közötti események bőséges bizonyítékot szolgáltattak, sok mindent tehetett volna. Júliusban véget vetett a Magyarországról történő további deportálásoknak.