Bartus László: Fesz van – “Bástya elvtárs szerkeszt” és “Napóleon disznó kutyái” 2013. december 5. csütörtök 18:07

Kedves Olvasóink,

Bartus László alkotói szabadsága idején sorozatban részleteket közlünk a szerző Hit Gyülekezetéről és annak vezető lelkészéről, Németh Sándorról szóló Fesz van című könyvéből. A történetek segítenek megérteni a diktátorok és a fasizmus természetét. A könyv 1999-ben jelent meg, elérhető az interneten.  Jó szórakozást és hasznos időtöltést kívánunk! A Szerk.

Bástya elvtárs szerkeszt

A Hetek története azzal kezdõdött, hogy Németh Sándor egy tollvonással megszüntette a Hit Infót. A döntésnek súlyos okai voltak. Kelemen Gábor, a lap munkatársa – valamilyen ügy kapcsán – azt találta mondani: “Németh Sándorban élnek a kommunista idõkben szerzett reflexek, de igyekeznek rávezetni a helyes megoldásra.” A mondat rossz helyen hangzott el. A hallgatóság a vezetõ lelkész vonatkozásában csak egyféle reflexet ismert: a Szentlélek vezetését. Kelemen Gábor lázadásgyanús mondata eljutott Hack Péterhez (és feleségéhez, Mártához), akik-hogy tiszta legyen a lelkiismeretük – azonnal feljelentést tettek.

Abban a pillanatban megpecsételõdött a Hit Info sorsa. Németh Sándor megértette, hogyan tekintenek rá a lap munkatársai (hülyének nézik, mint a legtöbben székházban). Arról fogalma sem volt, hogy belsõ körökben akkor már Bástya elvtársnak nevezték. Borvendégh Norbert a vezetõ lelkész intézkedéseit a Tanú címû filmbõl vett idézetekkel kommentálta. Mindenki kívülrõl fújta: “Könnyebben tudnék ellene tanúskodni, Virág elvtárs, ha nem ismerném a Dániel elvtársat.” A film kézrõl kézre járt a székházban. A beosztottak (sok Pelikán) azzal vigasztalódtak, hogy Bástya elvtársban felismerték (és kinevették) a “felkentet”.

Bástya elvtárs felszámolta a belsõ ellenséget, és megszüntette a Hit Infót. Ragaszkodott ahhoz, hogy õ adjon címet az új lapnak, mert “akkor lesz benne a kenet”. Mint mondta: “Így megy bele a Szentlélek.” A Hetek elnevezés a Dániel könyvében szereplõ héber “savoá” (azt jelenti: évhetek) kifejezés magyar fordítása. Isten ebben az idõegységben méri az idõt. Visszafordítva a Hetek nem más, mint a magyar “Times” (annyival jobb, mint az eredeti Times, hogy a miénk mennyei nézõpontból tekint a világra).

Úgy kerültem Németh Sándor családi újságjához, hogy a vezetõ lelkész a pokollal fenyegetett meg. Elmondta, hogy ez az utolsó lehetõségem. Isten leveszi rólam a kezét. El fogok kárhozni. Rosszabb állapotba kerülök, mint amikor megtértem. A pokolban fogom végezni, ha nem hagyom ott világi munkahelyemet. Megnyugtatásomra a vezetõ lelkész azt mondta: a Hetek nem gyülekezeti újság lesz (csupán a Hit Gyülekezetéhez közelálló orgánum). Nem lesz szektás, egyházi jellegû. A bibliai normákat és látásmódot tükrözõ polgári közéleti hetilap. A “világnak” szól (akár a Népszabadság). Javasoltuk, hogy a kiadó ne a Hit Gyülekezete legyen, hanem az általa létrehozott kft.. Úgy áll majd a Hit Gyülekezete a Hetek mögött, mint a Postabank a saját lapjai mögött. Cégei a lapok tulajdonosai.

Németh Sándor egyetértett. Felfogta, hogy a felekezeti jelleg hangsúlyozása behatárolná lehetõségeit. Csak így képes nagyobb befolyásra szert tenni az újság révén. Elfogadta a lap profiljára vonatkozó terveket is, melyeket Görbicz Tamással állítottunk össze. Azt mondta, tökéletes: ilyen lapot szeretne. Hangsúlyoztuk, hogy nincsenek vallástörténeti és egyházpolitikai rovatok. A lap szerkezete a hagyományos napilapos rovatbeosztást követi. Objektív lesz és tárgyszerû. Hetente egyszer jelenik meg, hétvégén, a Vasárnapi Hírek konkurenciájaként. Azért hoztuk ki szombat estére, hogy a gyülekezetben árulni lehessen. Késõbb Németh Sándor egyre elõbbre hozta a megjelenést, és – amellett, hogy szerdáig nem lehetett a hét eseményeit feldolgozni – bevitte az újságot egy eladhatatlan “sávba”. Az eredeti elképzelés szerint a Hetek – a konkurens hetilapokat megelõzve – hetente megjelenõ napilapként hétvégén egyedülálló alapossággal világította volna meg a hét történéseit. Németh Sándor késõbb azt hitte, hogy a lap ennek az alaposságnak úgy tesz eleget, ha minden héten közli az õ prófétikus (a priori) szellemi látását az ügyek hátterérõl. A Heteket néhányan hoztuk létre a semmibõl. A laptervet Pacsmár Andrea és Tarcsi Dina (a megszûnõ Hit Info tervezõszerkesztõi) készítették. Elmondtam az elképzeléseimet, õk megcsinálták. Mondtam, mi jó, mi nem. Így alakult ki a Hetek végleges formája (szerintem ennyi vállalható ma is belõle).

Miután létrehoztuk a kiadót, a vezetõ lelkész biztatatására elkezdtünk helyet keresni a szerkesztõségnek. Ám egyre világosabb lett, hogy Németh Sándor nem támogat egyetlen helyet sem, amely a “világban” van. A hivatalos magyarázat szerint mindenhonnan démonok jöttek volna az újságra. A Hetek egyik küldetése pedig éppen az volt, hogy a Szentlélek kenetét közvetítse, akár a Pál apostol testérõl elvitt kendõk. Aki megveszi a lapot, az gyógyuljon meg, menjenek ki belõle a démonok. Ehhez szent helyre volt szükség.

Mi úgy láttuk, hogy a vezetõ lelkész inkább olyan helyre vágyik, ahol otthonosan mozog, és azt csinál, amit akar. Nem kell találkoznia olyan emberekkel, akik nem úgy tekintenek rá, mint a Hit Gyülekezete tagjai. (Németh Sándor minden ilyen helyzetet démonikus nyomásként élt át.) Attól tartott, túlságosan önállóak leszünk. Javasolta, hogy a bûnös pogány világ helyett költözzék a lap a gyülekezet székházába. Nem is akárhova. Egyenesen az õ irodájába. Petrõcz Levente már elkezdte a kiürítést.

Rosszat sejtettem. Ha közéleti lapunkat a vezetõ lelkész beköltözteti saját irodájába, akkor totális kontrollt kíván gyakorolni felette. Azt akarja, hogy ott legyünk a markában (meg van írva Ésaiás próféta könyvében: “markaiba metszett be bennünket”). Várható volt, hogy a kézi vezérlés újabb csodája következik. De ekkor már nem lehetett visszakozni.

Németh Sándor nem engedte, hogy létrejöjjön egy szerkesztõség (lázadás fészke), amely csak az újság készítésével foglalkozik. Kizárólag saját rohamcsapatában bízott, amely egyéb funkciói mellett (azok részeként) hetente kiad egy lapot is. Ami zajlik a gyülekezetben (a vezetõ lelkész fejében), az megjelenik nyomtatott formában is.

A vezetõ lelkész kezdetben bibliai szellemiségû lap indításáról beszélt, amelyben nem lesz horoszkóp, pornográfia és gyûlölet (ez utóbbi sikerült a legkevésbé). Azt ígérte: a lap nem lesz elfogult és elkötelezett. Pártosságról szó sem lehet. Németh Sándor BBC-normákról beszélt, és a New York Times-t emlegette (mint perspektívát is).

A polgári újság koncepciója azonban hamar megváltozott. A Hetek a legfontosabb szellemi fegyverré vált. Az imakommandók átkozódásai kis híján ide kerültek át. Nyíltan hirdették, hogy a Hetek cikkei alapján kell imádkozni (sarabolni az ellenséget). Amikor kórházba kerültem, Hack Péter vette át helyettem a lap szerkesztését. A hites “New York Times” a képviselõ úr szerkesztése alatt “Távolban egy fehér Viktorka” kezdetû csasztuskákat jelentetett meg (ahogy az egy mértékadó, keresztény szellemiségû újságban szokás). Az impresszumban elfelejtették feltüntetni, hogy a felelõs szerkesztõ: Hack Péter. Olvashatták volna a parlamentben, milyen tehetséges az SZDSZ frakcióvezetõ-helyettese. (Németh Sándor az Országgyûlésbe nagyobb mennyiségû lapot küldetett, mint a Népszabadság szerkesztõsége.) Hack testvér olyan írásokat engedett közölni, amilyeneket én soha nem vállaltam volna. Könnyen tette, hiszen minden az én nevem alatt jelent meg. (Hack Péter így szerette verni a csalánt.)

Németh Sándor gyakran olyan volt, minta felesége médiuma. Nem hittünk a fülünknek: Németh S. Judit beszélt egyenes adásban a vezetõ lelkész száján keresztül. Az a logika, amely ilyenkor megnyilvánult, lebénította az ember agyát. Németh S. Judit visszasírta a Hit Infót, és mindenáron hitéleti lappá szerette volna változtatni az újságot. Szellemi látások, próféciák után vágyott. A bûnös, pogány világban zajló események nem érdekelték.

“Minek az ilyen embereknek közéleti újság? – kérdeztem magamban. – Miért kínozzák embertársaikat (és fõleg engem)?” Az egyik lapszám után Németh Sándor azért hordott le, mert “sok az újságban a hír. Tele van politikával”. Mi akkor már olyan terror alatt éltünk, hogy nem mertük megkérdezni: mirõl szóljon egy közéleti lap belpolitikai és külpolitikai rovata, ha nem politikai hírekrõl? Így is olyan, mintha a Jelenések Könyvét olvasnánk. Az napról napra világosabb lett, hogy minél inkább Németh S. Judit intellektuális korlátai közé kerülünk, a Hetek annál mélyebbre süllyed. Attól kellett tartani, hogy rövidesen versenyre kelünk a Magyar Fórummal. Fõként miután Németh Sándor úgy gondolta: az újság révén kezébe veszi Magyarország szellemi irányítását. Egy hónap elteltével százezres példányszámot emlegetett, amelyet egy év alatt megdupláz.

Németh Sándor büszke volt arra, hogy igazi újságja van. Sajtócézár lett, közéleti személyiség. Mindig is erre vágyott. Még csak a tervek készültek, amikor felhívott telefonon, és hosszasan ecsetelte: a Hit Info azért ment féke, mert nem õ alapította. Emiatt nem volt benne a kenet (Szekeres Gyuri – mint alapító – kenetébõl ennyire futotta). Az alapító-fõszerkesztõ szellemisége – a rajta levõ kenet – eldönti egy lap sorsát.

Ebbõl megértettem: ha túl akarjuk élni a vállalkozást, az impresszumban alapító-fõszerkesztõként kell feltüntetni Németh Sándort. Látszott, hogy neki ez a legfontosabb. Nem tudott lemondani errõl. Pedig az eredeti koncepció szerint nem domborítottuk volna ki, hogy ez a Hit Gyülekezete lapja. Nem hitte el: ha jó a lap, õ nagy ember lehet a háttérben is. A szerepe mit sem változik. Anélkül irányíthat mindent, hogy az impresszumban azonnal elõítéleteket ébresztene (elegánsabb is lenne, de ahhoz neki sohasem volt érzéke). Miután láttuk, hogy Németh Sándor milyen újságot szeretne, már örültünk ennek. Jobb, ha ott van az impresszumban a neve. Ne higgye senki, hogy mi vagyunk ilyen hülyék.

Annál is inkább, mert rajtam kívül mindenki álnéven írt az újságba. Mészáros Pista a Beszélõben is használt Bárány Péter álnevet elevenítette fel. Egyszer Németh Sándor felkérte, hogy írjon a bõsi vízlépcsõrõl. Mészáros hozzám hasonlóan ellenezte a vízlépcsõt, Horn viszont megépíteni készült. A vezetõ lelkész a választások elõtt azzal kívánta támogatni a koalíciót, hogy vízlépcsõpárti cikket jelentet meg a Hetekben. Ki akarta fejezni háláját az MFB félmilliárdos hitele miatt. Még az sem zavarta, hogy a Hit Gyülekezete a rendszerváltáskor részt vett a vízlépcsõ elleni tüntetéseken. A gyülekezetrõl szóló egyik film legszimpatikusabb képsora ez a tüntetés. Igaz, akkor Németh Sándor érdekei mások voltak: akkor a demokratikus ellenzék oldalán állt. Most viszont a szocialisták segítették pénzhez jutni. A politika – akár a szerencse, vagy egy vezetõ lelkész jelleme – forgandó. Mi köze ehhez a Dunának? Kit érdekel a Szigetköz?

Mészáros Pista, aki akkor még SZDSZ-képviselõ volt, vízlépcsõellenes cikket írt. Szellemesen- számomra nagyon szimpatikusan – kifigurázta Horn Gyulát. Mivel Mészi Pistával együtt jártam focimeccsekre, gondoltam: jobb, ha tudja, mire számíthat. Ne fusson lesre. Finoman figyelmeztettem, hogy a fõszerkesztõ úr nem egészen erre az írásra vár. Pista megrémült, és a saját álláspontját átalakítottuk az ellenoldal véleményévé. Így is éppen hogy döntetlenre tudtuk hozni az írást. Németh Sándornak nem tetszett, nagyon ideges lett. Mészáros István húzta a nyakát, aztán megköszönte, hogy figyelmeztettem. Mi lett volna, ha nem szólok?

Hack Péter rendszeresen Balogh M. Péter álnéven írt (a felesége leánykori neve Balogh Márta volt). A képviselõ ír másik álneve Marschall Ádám (ezt a nevet tõlem kapta). Fenyõ János meggyilkolása után Hack Péter írt egy kitûnõ cikket álnéven. Kíméletlenül õszinte, ragyogó írás volt. Németh Sándor csak nyomtatásban látta Hack tanulmányát. A másik oldalon az õ egész oldalas elemzése volt olvasható. A két írás teljesen különbözött egymástól. Én úgy éreztem, kiegészítették egymást: Hack említést tett a politika, a kulturális elit és az alvilág összefonódásáról. Németh Sándor pedig arról írt, hogy gyilkosságot semmi nem indokolhat.

Ám a vezetõ lelkész igazi mondanivalója az volt, hogy Fenyõ Jánost azért lõtték le, mert gazdag. Én úgy gondoltam, ezért inkább kirabolták volna. Németh Sándor úgy érezte, Hack cikke cáfolja õt. Emiatt hetekig szikrázott a levegõ. Engem tettek felelõssé. Németh Sándor azt mondta, hogy az alvilág és az elit összefonódásának emlegetésével “magunk alatt vágjuk a fát”. Attól félt, hogy ennyi erõvel lelõhetik õt is. Mondtam, nem lõnek le akárkit. De õ rettegett attól, hogy a gazdagságát irigyelni fogják.

A Hit Gyülekezetében néhány hétig Fenyõ János nagyobb szent volt, mint Pál apostol. Valóságos kultusza alakult ki a médiacézárnak. Fenyõ János szentségben közvetlenül a názáreti Jézust követte. Olyan emberek áradoztak szívbéli jóságáról, akik soha nem ismerték. Hack Péter egy szóval sem merte mondani: õ ismerte a szerencsétlen elhunytat. Igaz, ez semmit nem jelent: ismerte õ Németh Sándort is.

A fõszerkesztõ kiváló hangulatot teremtett, amikor néha megjelent a szerkesztõségben. Ha meglátott valakit, akit addig nem ismert, megkérdezte: “Ki ez, mit keres itt?” A tördelõszobában Simon Tímea gépben javította az elkészült oldalakat. Németh Sándor egyszer ott tartózkodott, a korrektor pedig tovább dolgozott a helyén. “Mit hallgatózik itt ez a nõ?” – kérdezte a vezetõ lelkész, aki úgy hitte: Simon Tímea azért van ott, hogy õt figyelje. Valaki beépítette. “Ez a nõ többet be ne tegye a lábát ide” – mondta.

Simon Tímea gépelt is a szerkesztõségnek. Néha napokat ott töltött, éjjel-nappal dolgozott, egy fillér nélkül. Németh Sándorról mindig a legnagyobb tisztelettel beszélt. Számára õ volt Isten nagy embere. Hogyan mondjuk meg neki, hogy ki van rúgva? Hogy Isten embere látni sem akarja? A parancs különben is nagy gond elé állította a szerkesztõséget: Simon Tímea önzetlen munkájára nagy szükség volt (csak õrá nem). Morvay végül megtalálta a megoldást: a testvérnõ ne jöjjön be, e-mailen küldje be a gépelt anyagokat.

A Hetek profilja hamar kirajzolódott: vágni kell a paráznaságot, a jobboldalt, a katolikusokat, magasztalni kell Izraelt (“zsidók olvassák az újságot” – mondta Németh Sándor), és isteníteni az evangéliumi pünkösdi-karizmatikus mozgalmat. A lapban olyanok szólalhattak meg, akik korábban kapcsolatba kerültek a Hit Gyülekezetével, és méltányolták a vezetõ lelkészt. A fontos emberekhez maga a fõszerkesztõ ment interjút készíteni. Egyszer telefonált, hogy azonnal készítsünk elõ egy diktafont: Fekete János interjút ad neki. Amikor visszajött, a felvételen szinte semmi sem hallatszott. “Nekem ti többet ilyen magnót ne adjatok, amit a riportalany orra elé kell tenni – mondta. – Nagy emberekkel ezt nem lehet megcsinálni. Olyan magnót adjatok, ami több méterrõl is felvesz.” Próbáltam mondani, hogy a tévéhíradóban látszik: a miniszterelnök szája elé is odatartanak diktafonokat. De a vezetõ lelkész közölte: ideje lenne megszabadulnom a világi újságírás korlátaitól. Egy Fekete Jánost ne hasonlítsak egy miniszterelnökhöz. Erre kértem, hogy legközelebb szóljon idõben, és megoldjuk (térmikrofonokat szerelünk be oda, ahol Németh Sándor interjút készít).

A vezetõ lelkész – miután saját lapja lett – egész nap a hírekkel foglalkozott. Félóránként telefonált, mi történt a nagyvilágban. A hírekkel mi úgy bántunk, mint “munkaeszközzel”. Õt minden felkavarta. Apokaliptikus következtetésekre jutott minden diplomáciai esemény kapcsán. Hisztériás rohamot kapott Tony Blair megválasztásakor, mert az angol miniszterelnök katolikus. Az EU tisztségviselõk változásakor Morvayval keresték a potenciális Antikrisztust. A fõszerkesztõ éjfélkor még ránk telefonált, rendben van-e minden. Õ adott címet minden írásnak (anélkül, hogy ismerte volna a cikkek tartalmát). Telefonon el kellett sorolni oldalanként a cikkeket, õ pedig otthonról kapásból vágta rá a címeket (azok néha az ellenkezõjét állították, mint amirõl az írás szólt). Amikor észrevette, hogy Horn Gyula altatni próbálja a közvéleményt (amivel sokat tett azért, hogy a választásokat elveszítsék), Németh Sándor is ravaszul kezdte szerkeszteni a lapot. “Írjatok a lovakról, madarakról – mondta. – Menjetek el a Hortobágyra.” Aztán – amikor kezdett feljönni – zsigerbõl nekiesett a Fidesznek.

A vezetõ lelkész nem kis vállalkozásba kezdett. Kijelentette, hogy a Hetek címû lappal átformálja a közvéleményt (és eldönti a választásokat). Napokon át beszélt ezekrõl a terveirõl. “Az agymosás számára nem jelenthet gondot- ismertük el. – Gyakorlata van benne.” De hát az a gyülekezet. Ki hallgat rá, aki nem fél az Istentõl (s nem tudja, hogy Istent – ugyebár – õ képviseli).

Akkor még úgy gondoltam: Németh Sándor csak a realitásérzékét veszítette el. A vezetõ lelkész meg volt gyõzõdve arról, hogy az ember nevû teremtmény – õrajta kívül – képtelen az önálló gondolkodásra. Öntudatlan lényekrõl van szó, akiket néhány hozzá hasonló, rendkívüli, kiválasztott ember irányít. Nekik eközben fogalmuk sincs, mi történik velük. Németh Sándor úgy képzelte: ugyanazt teheti mindenkivel, amit a Hit Gyülekezete tagjaival. Éppen olyan primitív módon manipulálhatja õket, mint Szekeres Gyurit.

Egy alkalommal viszont szembe kellett néznie a tényekkel. A Nyitott száj címû televíziós mûsorba szokás szerint beküldte embereit. Azok különbözõ minõségben mutatkoztak be, de csak a bolond nem látta, hogy egy helyrõl jöttek. A felvétel után Morvay Péter ájuldozott, mekkora sikert arattak a hitesek. “Meghatározóvá tették” a gyülekezeti álláspontot, amit a vezetõ lelkész sulykolt beléjük. Amikor a mûsor adásba került, Németh Sándor is képernyõ elé ült, hogy lássa az újabb médiasikert. Élvezni akarta a pillanatot, amikor az orránál fogva vezeti az országot (a háttérbõl, ügynökök révén, mint rendesen). Látni szerette volna, amint õ irányítja a közvéleményt.

Aztán szembesült a valósággal: szánalmas volt a kiküldött hitesek szereplése. Látszott rajtuk, hogy betanult szöveget mondanak. Érezhetõen bosszantotta a többi jelenlevõt az átlátszó butaság, amellyel manipulálni igyekeztek a hallgatóságot (a hites mûmosollyal, kenetteljesen). Ordított a szektásság, a sematikus gondolkodás, tobzódott a kisegyházi kultúra. Mintha csak Németh S. Juditot láttuk volna. Olyanok voltak, mint Németh Sándor, amikor az asszony “jön át” rajta. Ami ott megjelent, maga volt a téboly. A Hit Gyülekezete másik arca. A feleségemmel már rettegtünk, amikor az újabb hites a mikrofonhoz lépett. Minden ugyanazt a primitív nyelvezetet használták. Juszt László a haját tépte.

Németh Sándor feldúltan telefonált, láttam-e a mûsort. “Lesújtó volt nézni” – mondta. Némileg megnyugtatott, hogy televízión keresztül még észreveszi. Tudja, hogyan hat kifelé. Mert az õ politikai gyûlésein ugyanez zajlott, de akkor élvezte. Pedig ott nem öten, hanem nyolcvanan adták elõ ugyanezt. “Borzalmasan megalázó volt – kaptam az alkalmon. -Pedig éppen úgy beszéltek a fiúk, minta gyülekezeti fórumokon. Ez nálunk mindig sikert arat. A saját közönségünk értékítélete idõnként megtévesztõ. Hiába: ennyire meglátszik a tendenciózus gondolkodás egy másik közegben.” A telefonban néma csend. Azt hiszem, ilyen esetekben jött rá Németh Sándor arra, hogy még nem vagyok Petrõcz Levente szintjén. Még be kell törnie. (A jó szolga ilyenkor vigasztaló szavakat mond. Nem engedi, hogy a tények felzaklassák Isten ajándékát.)

Németh Sándor nem vette észre, hogy a Hetek (a szíve csücske) kívülrõl nézve éppen olyan, mint ügynökei szereplése a Nyitott szájban. Átlátszóan manipulatív, elfogultan részrehajló, szánalmasan gyermeteg. Kezdetben próbáltam elmagyarázni a felkentnek: értem én, hogy milyen hatást szeretne elérni. De helyesebb lenne, ha a tények bemutatására koncentrálnánk. Az olvasó majd levonja azokat a következtetéseket, melyeket a hírek eltorzítása által igyekszünk az agyába döngölni. Hitelesebb lesz, ha leleplezzük a visszásságot, mint ha elmondjuk. Kifejtettem neki, hogy soha nem voltam az álobjektív újságírás híve: mindig zavar, ha az olvasó nem tudja meg, kinek van igaza. Az újságírónak addig kell kutatnia, amíg – az olvasó helyett – ki nem deríti az igazságot. Nem elégedhet meg azzal, hogy egyik fél ezt mondja, a másik meg azt. De az még inkább bosszant, ha tények híján állítunk valamit. Ha elõbb van meg az “igazság”, és ahhoz kell igazítani a tényeket (márpedig ez volt Németh fõszerkesztõ úr elvárása). “Nem olyan gyenge a mi igazságunk (kedves Bástya elvtárs) – mondtam neki -, hogy olyan stílusban kelljen tálalni, amely ellenszenvessé teszi még azok elõtt is, akik egyetértenek velünk.” Próbáltam megértetni, hogy nem hülyék az emberek. De ezt õ nem hitte el. Maga körül csak ilyeneket látott.

A fõszerkesztõnek fogalma sem volt arról, hogy különbözõ mûfajok léteznek. Elméletben talán hallott valamit harangozni errõl, de a gyakorlatban azt várta: olyanok legyenek a hírek, mint a legvéresebb vezércikkek. Vágja gyomorszájon azokat, akiket õ megvet. Ragaszkodott ahhoz, hogy bordélyháznak nevezzük (öles betûkkel a címlapon) azt a kollégiumot, ahol a felnõttkorú diákok legálisan élhettek szexuális életet. A szerzõ által javasolt “piros lámpa” neki kevés volt. Németh Sándor a hírekben katolikusnak neveztette Fidel Castrót, csak azért, mert fogadta a pápát. Az egész újság egy nagy publicisztika volt: arról szólt, hogy ezen a héten kit utált Németh Sándor (és felesége, Judit). A mi feladatunk az volt, hogy – amennyire lehet – ezt szalonképesen tálaljuk.

A vezetõ lelkész nagy hangsúlyt fektetett a kenetre: úgy gondolta, nagyobb áldás jön a lapra, ha családtagjai írják tele az újságot. Õ álnéven írt hetente egy-egy oldalas publicisztikát (nevezzük így). Pásztor László néven írta azokat a szalonképtelen cikkeit, amelyeket egyházi vezetõ nem vállalhat (a “Pásztor” volt õ, a “László” én, aki mondatokba szedtem, amit diktált). Cikkei néha úgy készültek, hogy magnóra mondott egy órás szöveget. Irdatlan munkával legépelték. Ebbõl kellett nekem elfogadható írást szerkesztenem.

Felesége, Németh S. Judit – Kolozsvári Judit álnéven – írt egy másik egész oldalt. Kimásolta (és szubjektív megjegyzéseivel látta el) az Izrael állam megalakulásának évfordulójára megjelent könyv részleteit. A Hetek magas színvonalát demonstrálta, hogy heteken át közöltük: hogyan látja Németh S. Judit a konyha ablakából a közel-keleti helyzetet. Amikor néhány tekintélyes “zsidó értelmiségi” jelezte, már nekik kínos a sorozat, Németh Sándor kijelentette: szólt hozzá az Úr ezeken az embereken keresztül. Vegyünk vissza a prozelita lendületbõl. Ha bennünket kérdez, az Úr nélkül is megmondtuk volna a fõszerkesztõnek: helyenként szélsõséges a lap hangvétele. Az õ cikkei leginkább. De neki ez tetszett. Utólag viszont bennünket oktatott ki: “Nem lehet így újságot csinálni. Nem értetek ti ehhez. Nem ismeritek az angolszász kultúrát.” (Szemben vele, aki annyit tudott angolul, hogy “jessz”. Az írásait én fordítottam tört zalairól magyarra.) Fél napot elrabolt azzal, hogy lediktálta a korrekt szerkesztés alapelveit. (Azt olvasni kellett volna: milyen az, amikor Bástya elvtárs lapot szerkeszt.) Ezzel demonstrálta, hogy õ az alapító. Hatalmat vett az újság fölött. Késõbb egyetlen ember akadt, aki nem tartotta be még az általa ismert (és lefektetett) etikai normákat sem. Az illetõt Németh Sándornak hívták.

Németh Szandra, a vezetõ lelkész lánya (ugyancsak álnéven) idõnként összeállított egy egész oldalas kulturális rovatot. A rovat megjelenése általában egyházpolitikai feszültséget eredményezett, mivel a kultúra – mint tudjuk – démonikus. Kivéve a Hit Gyülekezete mûvészeinek alkotásait, mert azokat felkente a Szentlélek. (A világ ezt nem érti, ezért írtak a hites képzõmûvészek kiállításáról “Poshadt víz” címmel kritikát a Magyar Hírlapban.) Ezért jobbnak láttam, ha a kultúra a Németh család fennhatósága alatt marad. Néha Tóth Géza versmondó – akinek felesége szorosan kapcsolódott Németh S. Judithoz – rendezett éles hangú kirohanásokat a paráznaság ellen (például A miniszter félrelép címû film kapcsán). Tóth Géza filmkritika címén Dobó Katát simán lekurvázta. A filmet természetesen nem látta. Hallottuk, hogy aki mégis megnézte a moziban, annak bûnvallásra kellett mennie. A kulturális rovat olyan mértékben igyekezett Németh S. Judit álszentprüdériájának megfelelni, hogy az sokakban ellenkezõ hatást váltott ki. Gyülekezeti barátaim közül néhányan bevallották: a Hetekbõl nézik ki, milyen filmet érdemes megnézni. Amit ott levágnak, arra feltétlenül elmennek.

Egyszer Szabó István filmrendezõvel készült egész oldalas – nagyon szép – interjú. Németh Sándor keményen megrótt, hogy ilyen “hülye értelmiségi lelkizéseket ne tegyetek többet az újságba”. Aztán a Szabó Istvánról készült lírai fotóról azt mondta, hogy annak közlésével elkövettem a legnagyobb baklövést, amit csak lehet: “Arról a képrõl kiárad a buziszellem az olvasókra.” Tihanyi Péter a filmszemlérõl készült tudósításában – amelyben csak annyi feladata lett volna, hogy felmagasztalja azt a dokumentumfilmet, amelyet ugyan nem látott, de egy hites szerepelt benne – azt merte írni: szeret moziba járni, és neki tetszett a Csinibaba. Ám a szerkesztés miatt nem voltunk a legutóbbi istentiszteleten, és nem hallottuk: Németh Sándor éppen a mozit vágta (ott jön be az ördög). Az apropót az adta, hogy Németh Hajnalka sokat járt moziba. Ezért Németh Sándor elintézte, hogy “Isten” szóljon a lányához. A prédikációban a Csinibaba volt az elrettentõ példa. A Hetek pedig – mit sem sejtve a “Szentlélek” vezetésérõl – dicsérte a filmet. A vezetõ lelkész lánya ettõl zavarba jött: most akkor lehet moziba járni, vagy nem? Németh Sándor tombolt. Mindenki reszketett. Hetekig nem jelent meg a kulturális rovat.

A filmekrõl jut eszembe egy szép történet. A Jézus Krisztus utolsó megkísértése címû film ellen (amelyet még megtérésem elõtt láttam, és nagyon tetszett) a Hit Gyülekezete tüntetést szervezett a bemutató elõadás elõtt. A mozi elõtt tüntetett Gecsõ Olga, Márkus Joe késõbbi felesége. A moziban pedig bent ült Márkus Joe, akit -miközben a keresztények az ajtóban protestáltak ellene – annyira megérintett a film, hogy elindította a megtérés útján. Ha Olgának sikerült volna Márkus Joe-t lebeszélnie a filmrõl, késõbb talán sohasem lett volna a férje (Olga természetesen nem látta a filmet, úgy tüntetett).

Sass Szilveszter álnéven Németh Szilárd, a vezetõ lelkész fia szerkesztette a sportrovatot. A Sass vezetéknév a rovatvezetõ apjára utalt, amit nem volt ajánlatos szem elõl téveszteni. A sasfióka egy alkalommal nem ért haza hat órára (pedig ott állt készenlétben a sofõr), ezért felhívták otthonról. A gyerek elmondta, hogy az olvasószerkesztõk még nem végeztek az anyagával (márpedig õ szerette megnézni, hogyan tördelik be a sportoldalt). A fõszerkesztõ apuka azonnal felhívott. “Kik azok az olvasószerkesztõk? – kérdezte. -Kellenek azok egyáltalán?” Mondtam, hogy egy újságnál általában nélkülözhetetlenek. Akkor holnap rúgjam ki õket, mondta Németh Sándor, és keressek újakat. Elég nagy a gyülekezet.

Sass Szilveszter egyébként kiváló munkát végzett: kiválogatta az MTI sporthíreit, és odaömlesztette elém. Ezekbõl kellett cikkeket farigcsálnom a rovatvezetõ úrnak. Természetes, hogy egy karizmatikus lapban a sportrovat is szellemi látással bír. Azok a nemzetek, amelyek a külpolitikai rovatban rosszul szerepeltek, a futballban sem számíthattak nagy rokonszenvre. Azokat a futballistákat pedig, akikrõl az a hír járta, hogy söröznek, lapunk mélyen elítélte.

Felejthetetlen a jelenet, amikor megjelent a szerkesztõségben a gyülekezet egyik naiv tagja, aki a Nemzeti Sportnak is dolgozott. Felajánlotta segítségét a rovatnak. Németh Szilárd rovatvezetõ tetõtõl talpig végigmérte, hogy “mit akar ez itt”. Az újságíró elvörösödött, és izzadni kezdett. Németh Szilárdon látszott, hogy nem is érti az egészet: ez az ember nincs tisztában azzal, hol van. Aztán azt mondta neki: jelentkezzen az apukájánál, majd õ eldönti, mi legyen (húztam a nyakam: mi lesz ebbõl?). Más alkalommal Szegedrõl küldtek cikket a kajak-kenu világbajnokságról, de az sem tudott megjelenni. Szekeres Gyurinak is volt egy ügyes sportriportere, akivel be akart vágódni az újságba. De esélyük sem volt. Ezek az emberek nem értették meg, hogy a sportrovatban már van szolgálati ajándék, akit Isten hívott el. Önjelöltekre pedig nincs szükség az Úr munkájában.

Sass Szilvesztert édesapja egyszer elküldte Nyilasi Tiborhoz, a Ferencváros akkori vezetõedzõjéhez, interjút készíteni. A papa gondosan felírta a kérdéseket. A 13 éves rovatvezetõt testõrök szállították az Üllõi útra. Az interjú – amely nem ütötte meg a Németh Szilárd által korábban szerkesztett gyerekújság színvonalát – azzal a kérdéssel zárult: hisz-e Istenben Nyilasi Tibor?

A csapat szereplése akkor még nem indokolta a kérdést. De a rovatvezetõnek eleget kellett tennie szülei csõlátásának. Egy hites újság olvasóját pedig nyilván ez érdekli a legjobban. A tabellára rá sem néz. Nyilasi nem tudta, hogy a helyes válasz az lenne: “Eddig nem hittem, de most már hiszek. A brilliáns tehetségû riporterrõl rám szállt a Szentlélek. Szeretném, ha Németh Sándor rám tenné a kezét. Hova kell a tizedet fizetni?” (Lehetett volna helyben. Ott állt Petrõcz Levente). De Nyilasi azt mondta, nem hisz. Ettõl kezdve csökkent a Fradi-kultusz a gyülekezetben (szegény Mészi Pistának újra bujdokolnia kellett, ha az Üllõi útra ment). A vezetõ lelkész egyszer még imádkozott is érte, hogy hagyja el a “Fradi démon”. Amikor a földön feküdt, megkérdeztem a Pistát: “Rád tegyem a kezem? Akarod, hogy visszamenjen beléd?”

Az élet azonban nem volt ennyire vidám. A vezetõ lelkész nagy nyomást helyezett rám Morvay Péter miatt. Mindenáron azt akarta, hogy Morvay vegyen részt a Hetek szerkesztésében. Én úgy gondoltam, hogy az lenne a lapnak a kegyelemdöfés. Morvay a valóság tényeit mindig Németh Sándor elméleteihez igazította. Csak manipulációban és világösszeesküvésekben tudott gondolkodni. Híreivel állandóan sokkolta Németh Sándort (mert õ ezt szerette). Néha figyelmeztettük Morvayt, hogy ezt fejezze be. Ne pörgesse a Sándort, mert a bolondokházába juttatja. Mit csinálunk akkor 25-30 ezer emberrel, aki azt hiszi, hogy õ az Isten?

A vezetõ lelkész azt szerette volna, ha Morvay Péter szerkeszti a külpolitikai rovatot. De én minden erõmmel ellenálltam. Pedig Németh Sándor egyszer elismerte, hogy “Péter az amerikai keresztény ponyvairodalmon nevelkedett, és el is hitte, amiket azokban olvasott. Ettõl kicsit tendenciózus a gondolkodása”. Õ tehát tudta, hogy azok a könyvek csak manipulációra valók. Emlékeztettem Németh Sándort, hogy ezzel a szemlélettel lejáratja magát azok elõtt, akikre hatni akar. Ezt elismerte. De Morvay olyan nyomás alá helyezte, hogy tombolt, amíg be nem nyomta az újságba. Morvay olyan volt neki, mint a kábítószer. Brezsnyev utolsó (megzakkant) éveiben volt egy ápolónõvel ilyen viszonyban: csak vele tudott kommunikálni. A vezetõ lelkész azt hitte: azért nem támogatjuk Morvayt, mert féltékenyek vagyunk rá. Nem lehetett megértetni vele, hogy életveszélyesnek tartjuk azt az embert. Õt ugyanis Morvay “pszicho-thrillerjei” tartották életben.

Németh Sándor mindent bevetett, hogy Morvay a laphoz kerüljön. Még Hack Péter is meghívott vacsorára, hogy meggyõzzön. Egész este arról beszéltek, hogy Morvayt be kell vennem a Hetekbe. Morvay Péter olyan információkkal rendelkezik, amelyekkel senki más. Képességeirõl Németh S. Judit is áradozott (ezzel Hack Péter kitette az “ászt”). A vezetõ lelkész újra a pokollal fenyegetõzött, ütött-vágott. A feleségem két és fél hónapos terhes volt. Borzalmas gyötrelmeket éltünk át. Egyik este kórházba kellett vinni, és még aznap meghalt a baba. Két nap múlva beleegyeztem, hogy Morvay legyen a külpolitikai rovat vezetõje. Ettõl kezdve a legfontosabb forrás az Intelligence Digest nevû folyóirat lett, amelyet Morvay az interneten talált. A lap állítólag bizalmas titkosszolgálati információkat közöl. Morvay elhitette Németh Sándorral, hogy az elõfizethetõ újságot a nagyhatalmak kormányfõi, titkosszolgálatai, tábornokai és a világ negyven legnagyobb olajcégének tulajdonosai kapják. Ezenkívül Németh Sándornak és neki jár (Morvay egyet elõfizetett saját magának is). Miután megtiltottam, hogy ezt használja hírforrásként, Morvay a fejem fölött Németh Sándorral tárgyalta meg a világpolitika eseményeit. A vezetõ lelkész csak értesített, milyen szupertitkos információt közöl majd Morvay Péter a lapban.

A megbízható Intelligence Digest információi szerint körülbelül a múlt hónapban kellett volna befejezõdnie a harmadik világháborúnak. Az oroszoknak már régen le kellett volna vonulniuk Izrael ellen. Ciprusnak lángokban kellene állnia. Németh Sándor összehívta a vidéki gyülekezetek vezetõit a táskás atombombák közvetlen veszélye miatt is. Mindenki rettegett. A presbiterek a hajukat tépték. Kis híján bunkerek ásásába fogott a Hit Gyülekezete. Németh Sándor az Intelligence Digest titkos információi alapján azt hirdette a tizenéveseknek, hogy készüljenek a lövészárkokba. Morvay állandó csillagászati megfigyelései ugyancsak “megtermékenyítették” Németh Sándort. Komolyan attól kellett tartani, hogy a vezetõ lelkész elveszíti maradék eszét.

Morvaynak megmondtam, álljon le. Németh Sándor nem a Bibliát, hanem az õ eszeveszett titkosszolgálati jelentéseit prédikálja. Katasztrófába sodorja a gyülekezetet. Õ erre azt mondta: “Csak nem hiszed, hogy Németh Sándor nem tudja, mit csinál?” (Ez olyan kérdés volt, mint amikor Jézustól megkérdezték a farizeusok, hogy szabad-e a császárnak adót fizetni.) Azt válaszoltam: ha ennek rossz vége lesz, és a gyülekezet tagjainak bármi baja esik, keresni fogják a felelõsöket. Több tízezer ember szájtátva hallgatja azt az embert, akit õ a baromságaival etet. Ezek a hívõk rábízták az életüket Németh Sándorra (aki már akkor súlyos orvosi esetnek látszott). Azt hiszik, hogy Isten kezében vannak. A vezetõ lelkész oda irányítja õket, ahova akarja. Ha valami történik, nem csak a prédikátor lesz a felelõs. Morvay Péter hangot váltott, majd azt válaszolta, amit majd ebben az esetben mondani fog: “Én csak a feladatomat teljesítettem.” “Bravó. Sejtettem” – válaszoltam neki.

Tudtam, hogy Morvay olyan ember, aki az õserdõben lelkesen vinné a jelentéseket Németh Sándornak: “Minden rendben halad. Ott már bevették a gyógyszereket, amott már meghaltak.” A végén – véletlenül – õ lenne az egyetlen, aki életben maradna (nem volt ideje bevenni a gyógyszert a sok feladat miatt). Sietne a rendõrök segítségére. Mondaná: õ a munkáját végezte, próbálta megakadályozni a tömeges öngyilkosságot, de már nem lehetett. Majd látnánk az új fõnöke irodájában, amint azt mondja: “Találtam a hobbijához valamit az interneten. Talán érdekelni fogja.”

Morvay Péter és Németh Sándor néha úgy tekintett egymásra, mint két szerelmes gerle. Õk tudják, mi zajlik a világban, a vakok meg nem látnak semmit (két példányban járt az Intelligence Digest). Morvay már a telefon elsõ szavából tudta, Németh Sándor mit akar hallani. Csakis azt mondta. Õt nem kellett betörni, olyan volt, mint a gyurma. Olyan világot varázsolt Németh Sándor köré, amilyet akart. Álomvilágot, amely csak a vezetõ lelkész fejében létezett, s amelynek semmi köze a valósághoz. De a vezetõ lelkész ezt szerette. Egyszer azt mondta: tíz évébe kerülne, hogy valakit úgy betanítson, mint Morvay Pétert. Nem tûrte az olyan embereket, akik a tényekkel zaklatták. A láthatókra a hitetlenek néznek. Németh Sándor szemei pedig a láthatatlanokra tapadtak: arra, amit látni szeretett volna. Azt pedig egy pszichés zavarokkal küzdõ szélhámos vizionálta neki.

Németh Sándor úgy gondolta, a Hetek dönti majd el a választásokat. A környezetében mindenki azt szajkózta, amit hallani akart: “Az egész ország a Heteket olvassa. Mindenki odavan tõle.” Ilyenkor úgy érezte, még inkább kézbe kell vennie a lapot. Nem bízhatja dilettánsokra a választások kimenetelét. Egyszer azt prédikálta a gyülekezetben, hogy valaki azt mondta: neki igazából nem lelkésznek, hanem újságírónak kellene lennie. A hallgatóság odavolt, “mekkora tehetség a Sándor: mindenhez ért”. Ez a nagy tekintély Dénes János, egykori MDF-képviselõ volt. Dénes János – aki nekem említette az ominózus mondatot – azt akarta ezzel mondani, hogy jobb lenne, ha Németh Sándor nem lelkészként manipulálná a fiát (aki a gyülekezetbe járt). Inkább írkáljon, az nem annyira veszélyes.

A Hetek megjelenését minden héten remegõ gyomorral vártuk. Az aktuális szám értékelése felért egy ítélethirdetéssel. Nem tudtuk, mit húz elõ a zsebébõl: a nyuszit vagy a pisztolyt. Még a presbiterek is azt mondták: “Halálra váltan várjuk a pénteket.” Ha a vezetõ lelkésznek valami nem tetszett, az olyan volt, mint egy kivégzés. “Elolvastam az újságot – mondta egyszer. – Te tönkreteszed az Isten munkáját. Nem lehet az újságot kézbe venni. Kósánéval többet ne legyen egész oldalas interjú, mert az újságra rájött az a szürkeség, a vaskos materializmus, ami benne van. Nem lehet neki ilyen buta kérdéseket feltenni. Ezentúl faxold át, amit kérdezni akarsz. Egy ilyen újságot nem lehet eladni. Engem járatsz le.” Kósánéhoz Németh Sándor küldött el. Az interjúhoz a parlamentben többen gratuláltak (ami viszonylag ritka). Tudom, nem sokat számít, de interjúkészítést tanítok az ELTE újságíróképzõ szakán. Kósáné pedig õszintén beszélt, és nagyon jókat mondott. A szöveg bárhol, akár egy igazi lapban is megjelenhetett volna. Azt hittem, egy közéleti újságból a “materialista démonokat” – amelyeket Németh Sándor állítólag érzett – nem kell kiszûrni. Gondoltam, hogy ezután az interjúalanyokból elõször kiûzöm a démonokat, alámerítem õket, majd megkérdezem: mi a véleményük a parlamenti házszabályról?

Németh Sándor aznap sem elõször hívott. Hetek óta zajlott a betörésemre irányuló kísérlet. Állandó megfélemlítés alatt tartott. A presbiterek néha becsukták a szemüket, hogy ne lássák, mit mûvel velem. Egyszer összeszedtem magam, és azt mondtam neki: “Sándor, én nem vagyok alkalmas erre a feladatra. Írhatnék riportokat, taníthatnám a fiatalokat. Amit kértél, megcsináltam: összeraktam ezt a lapot. Engedd meg, hogy a lapszerkesztést átadjam másnak.” Könyörögtem neki: adjon egy kis levegõt, mert nem bírom tovább.

A jó pásztor, az irgalmas lelkész, az Isten felkent embere így válaszolt: “Tudtam eddig is, hogy torz személyiségû ember vagy. Tele vagy démonokkal, nem tudod kontrollálni magad. Nincs személyiséged. Látszik, hogy ördögi természeted van. Ez az út, amin te jársz, a pokolba vezet. A Sátán irányít téged.”

Napóleon disznó kutyái

Amikor kijött értem a mentõ, eszméletlen állapotban voltam. Ömlött rólam a víz, dobáltam magam, és azt kiabáltam: “Vegyétek le rólam a vizes zsákot!” Az orvost nem ismertem fel. Az elsõ vizsgálatok nem tudták megállapítani, mi bajom. Szúrt az oldalam, és görcseim voltak. Amikor a kórházban észhez tértem, három dolgot kértem a feleségemtõl: ha meghalok, nem lehet ott a temetésemen Németh Sándor, és családjának egyetlen tagja sem. Senki nem mondhat beszédet a Hit Gyülekezetébõl (mert azt Németh Sándor írná – az meg nem a gyilkos feladata). Iványi Gábort kérje meg, hogy temessen el.

A feleségem sírt. A szeme elõtt zuhantam össze. Németh Sándor olyan terror alatt tartott, hogy állandó halálfélelmem volt. A vezetõ lelkész ezt azzal magyarázta, hogy az ördögöt nagyon zavarja a gyülekezet lapja. A szellemvilágban óriási fegyver az õ újságja. A világi lapok is megérezték, hogy ez az újság kivégzi õket. Tudják, hogy “nem rúghatnak labdába mellettünk”. A bennük levõ démonok tombolnak, mert megérezték a bennünk levõ szellemet. Szerinte ezt érzem.

Én csak annyit tudtam, hogy a gyötrelmek az õ telefonjai után szakadnak rám. Tisztában voltam azzal, hogy be akar törni. Kívülrõl tudtam nézni, mit csinál velem, mert számos alkalommal láttam mások betörését. Borzalmas látvány volt végignézni, amikor egy ember elveszíti önmagát. Németh Sándor valósággal kiherélte az emberek lelkét. Felfogása szerint csak így voltak alkalmasak a szolgálatra. Agy nélkül, önálló döntések híján.

A vezetõ lelkész ledarálta a kiszemelt áldozatot, majd a szolgálati ajándéknak való teljes engedelmességet programozta belé. A körülötte levõ emberek olyanokká váltak, mint az öntudatlan állatok. Csak akkor volt elviselhetõ az életük, ha a “program” szerint cselekedtek. Ha eltértek attól, visszajött rájuk az a borzalmas pszichikai nyomás, amellyel begyalulták õket. Németh Sándor elhitette velük, hogy ez a szenvedés Istentõl van, és az engedetlenségük miatt jött rájuk. Ezért ezek az emberek nem ismertek mást, csak az engedelmességet. Németh Sándornak mindig igaza van. Ha nincs, akkor majd lesz. Aki Németh Sándort szereti, az barát. Aki nem szereti (azaz nem engedelmeskedik neki), az ellenség. Németh Sándor tökéletesen idomította az embereit: ha azt mondaná nekik, hogy öljenek, megtennék.

Németh Sándor betört emberei olyanok voltak, mint Orwell Állatfarmjának kutyái (melyeket Napóleon disznó idomított be). Akire Napóleon rámutatott, azt szétmarcangolták. A gyülekezet átlagos tagjai pedig úgy viselkedtek, mint az Állatfarm Bandi nevû lova. Húzta az igát akkor is, ha nem kapott enni. Építette a malmot akkor is, amikor már tudni lehetett, hogy soha nem épül fel (a mi malmunk az volt, hogy “a Hit Gyülekezetébõl indul az európai ébredés”). Amikor Napóleon disznó Bandi lovat a vágóhídra küldte, õ akkor is azt gondolta: kórházba megy. Nem fogta fel, hogy Napóleon eladta a sintérnek.

A “kutyák” kiképzése a szemem elõtt zajlott. Tudtam, hogy ez micsoda. De nem akartam elhinni, hogy velem is megtörténhet. Hogy elérkezett az én idõm. Most én következem. Addig azt hittem, Németh Sándor éppen azért tart engem, mert rajtam keresztül informálódik a “józan pogány világról”. A “kutyái” már nem tudtak megítélni semmit. Semmirõl nem volt önálló véleményük. Szekeresék csak bambultak. Morvay csupán a vezetõ lelkész óhajaira tudott ráhangolódni. Olyan volt, mint egy érzékeny szeizmográf. De ha bármit el kellett dönteni, akkor Görbicz Tamással mutattuk meg neki, melyik a jobb keze, és melyik a bal. Mészáros Pistával akkor még el tudtuk mondani, hogy Németh Sándor tervezett lépéseinek milyen várható következményei lesznek. Miként tekint erre a világ. Mi a racionális álláspont. Mi a tolerancia. Mi az emberi szabadság tisztelete. Mi az, hogy jogszerûség. Hogyan csinálják a dolgokat a világban, ahol dolgozunk. Németh Sándort ez néha józanságra intette.

Miután a gyülekezeti újsághoz kerültem, a vezetõ lelkésznek már nem volt szüksége erre. Eldöntötte, hogy beidomít a “kutyái” közé (akiket mélyen sértene, ha ezt mondanák nekik: õk úgy gondolják, Istennek engedelmeskednek, és mindenki bolond rajtuk kívül). A vezetõ lelkész elhatározta, hogy véget vet az “önfejûségemnek”. Búcsút mondhatok “a cinikus, pszichikai dumáknak”. Agy nélküli lapkészítõre volt szüksége, aki szakmailag összerakja, amit õ akar.

Németh Sándor soha nem bízott a partneri kapcsolatokban. Csak agymosott szolgákban tudott gondolkodni. Ezért elkezdett begyûrni. Szisztematikusan igyekezett összezúzni a személyiségemet. Tudtam, hogy számára csak akkor vagyok megbízható, ha teljes függõségbe kerülök tõle. Meg van gyõzõdve arról, hogy használni csak akkor tud, ha nincs önálló akaratom. Igyekeztem mindent engedelmesen végrehajtani, de belül önkéntelenül ellenálltam. Pedig szerettem volna olyan lenni, mint Szekeres Gyuri vagy Pajor Tamás, de nem tudtam. (Csak olyan nem akartam lenni, mint Hack Péter. Akinek megmarad az esze, és mégis a “kutyák” között van.) Szerettem volna teljesen hülye lenni, hogy a legjobb lelkiismerettel hajtsak végre bármit, amit parancsolnak. Bár tudnék olyan lenni -fohászkodtam -, mint Petrõcz Levente. Véget érnének a gyötrelmeim. De képtelen voltam Németh Sándor és felesége szûk kalitkájában élni.

Tudtam, ha teljesen feladom magam, és Isten után behódolok Németh Sándornak is, ha elhagyom (és meggyûlölöm) a normális világot, elismert ember leszek a gyülekezetben. Ha elfelejtem, ki vagyok, elmúlnak a szenvedéseim. De képtelen voltam rá. Németh Sándor meg is állapította: a világ szeretete az én bajom. Pedig meg van írva: “ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete.” Ilyen torz igemagyarázatok miatt hittük azt, hogy Isten diktátor. És rettegtünk tõle (pedig “Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte”). Emiatt éreztük úgy, hogy már csak az segíthet, ha engedelmeskedünk Németh Sándornak (a szolgálati ajándéknak). Ezzel még szerezhetünk jó pontokat.

Igyekeztem megadni magam, mert kibírhatatlan szorongás és félelem kínzott. Németh Sándor naponta adta a dózist. A megfélemlítésnek és a terrornak olyan mértékét zúdította rám, ami elviselhetetlen volt. A végén már remegtem, ha megszólalt a telefon. Nem csak az volt megfélemlítõ, amit mondott. Amikor beszélt, megmagyarázhatatlan megfélemlítõ erõ szállt az emberre. Németh Sándor gyötrõ, kínzó pszichikai nyomást helyezett arra, akire akart. Az ember úgy érezte, szétszakad a lelke. Nem a félelem miatt. Okkult nyomás nehezedett arra az emberre, akitõl akart valamit. Az a szellem, akit õ mozgatott, és akit valamilyen oknál fogva Szentléleknek nevezett, gyilkolta az embert. Ráhelyezte arra, akit befolyásolni akart, és addig támadta vele, amíg uralmat nem vett a lelke, az akarata fölött.

Egyszer azt kérdezte tõlem a kocsijában: “Mi baja lehet a Takács Ferinek?” Azt a semmitmondó karizmatikus választ adtam, hogy “biztos valamilyen szellemi nyomás van rajta”. Németh Sándor erre azt mondta: “Tudom. Én helyeztem rá.” Ez teljesen ördögi volt. Amíg nem engedelmeskedtek neki, gyötrõ lelki nyomás alá helyezte a “lázadót” (és rászabadította az imacsapatot).

Németh Sándor az évek során olyan lelki függõséget épített ki, hogy az emberek közérzete attól függött, milyen érzésekkel viseltet irántuk. Ezért mindenki igyekezett a kedvében járni. ószövetségi teológiai magyarázatok is elhitették velünk, hogy Isten emberével úgy kell bánnunk, hogy a kedvét és a jóindulatát megnyerjük. Németh Sándor neheztelése, haragja vagy kiváltképpen az indulata pusztító volt. Egy alkalommal Hack Péterre fogta, hogy unalmas lett az újság. Az SZDSZ-ügyvivõt elmondta minden tehetségtelen hülyének. Hack álnéven egy alkotmányjogi (szakmai) tárgyú cikket írt. Szerintem amiatt volt érdemes elolvasni azt a lapszámot. De nem rúgott bele senkibe. Az ilyesmi a vezetõ lelkész számára mindig érdektelen volt és unalmas. Õ sohasem problémákat oldott meg, hanem szüntelenül harcolt.

Miután Németh Sándor figyelme (és indulata) Hack Péterre irányult, volt egy csodálatos hetünk. Nem éreztünk semmi gyötrést, szorongást, jó hangulatban dolgoztunk. (Mintha megfeledkezett volna az ördög a Hetekrõl. Jó számot csináltunk.) Csak Hack Péteren láttam, hogyan küszködik. Ráncolja a homlokát, kapkodja a levegõt. Nyomás alá helyezte a vezetõ lelkész. “Majd megismered, ki ez az ember” – gondoltam magamban. De õ az ördögre gyanakodott. (Az is volt.)

Ezek a tapasztalatok gyõztek meg bennünket arról, hogy veszélyes Németh Sándornak ellentmondani. Õ azt állította, hogy a Szentlélektõl van ez a képessége, de számomra egyre világosabbá vált, hogy okkult varázslást folytat. Ez pontosan belevágott a fekete mágiához hasonló imák és a különféle átkozódások rendszerébe. Németh Sándor nemcsak az ellenségeire, hanem a munkatársaira is ugyanazokkal a módszerekkel próbálta az akaratát rákényszeríteni. Nemcsak a katolikusokat terrorizálta, hanem a saját embereit is. A szellemi befolyásolásra nemcsak politikai ellenfeleivel szemben használta a “boszorkányság” módszereit, hanem a “barátaival” szemben is. Egyik legfõbb fegyvere a kárhoztatás, a vádlás, szidalmazás, a “ráolvasás” volt. Az volt a célja, hogy ezekkel összezúzza a másik embert, és totális függõséget építsen ki magával szemben. Ilyenkor nemcsak a szavak voltak mérgezõek, hanem egy érezhetõ, sötét szellemi erõ is volt amögött, amit mondott. (Errõl a tapasztalatukról gyakran beszámoltak egymásnak a gyülekezet vezetõi.) Szétgyalogolta az embereit, majd várta a hûségnyilatkozatokat.

A lelki betörés másik eszköze az anyagi függõségben tartás volt. Németh Sándor 1 millió forinttal alapította a Hetek címû lapot. Emiatt a legalapvetõbb technikai és személyi feltételek hiányoztak. Egy ember kivételével olyanok írták az újságot, akik még életükben nem láttak szerkesztõséget. Egyetlen tördelõ, egy éjszaka rakta össze a lapot (olyan gépen, amely állandóan lefagyott, a kész oldalakat pedig nem tudta rendesen átírni). Minden cikket nekem kellett szerkesztenem. Ehhez jöttek Németh Sándor írásai, melyekkel lekötötte egy teljes napomat. Az elsõ hónapokban hetente három nap és három éjjel dolgoztunk folyamatosan, hogy a lap megjelenhessen. Nevetséges erõfeszítések árán született meg az újság, mert a vezetõ lelkész egyre rövidítette a lapzárta idõpontját. (Emelte a normát, és csökkentette a fejadagokat.)

Munkaszerzõdést a Hit Gyülekezetében nem ismertek. A fizetés zsebbõl történt, ha volt egyáltalán. Öt hónapig – a tördelõ kivételével – a szerkesztõségben senki nem kapott egy fillért sem. Németh Sándor azt mondta, hogy ez szolgálat. Nem jár érte fizetés.

A vezetõ lelkész pokollal fenyegetett meg, hogy hagyjam ott a munkahelyemet. Három hónapot úgy dolgoztam a gyülekezet lapjánál, hogy más munkahelyem nem volt. Németh Sándor tudta, hogy semmiféle jövedelmem nincs. Albérletben laktunk: ami pénzünk volt, beadtuk a gyülekezeti csarnok építésére. Németh Sándor ez idõ alatt egyetlen szóval nem kérdezte meg, mibõl élek. Az utolsó százforintosunkat a feleségem a gyülekezetben költötte el: Németh Sándor lánya (Hajnalka) eladott neki egy újságot (abból, amit szerkesztettem). A feleségem a visszajáró – vagyont érõ – 23 forintot nem merte elkérni, mert Nemes Pali szerint a Németh család nyilvántartja azokat, akik száz forintból visszakérnek.

Amíg voltak tartalékaim, a munkatársaknak is én adtam pénzt. Kiderült, hogy többen éheznek. Hazafi Zsoltnak hetekig nem volt annyi pénze, hogy egy kiló mokka cukrot megvegyen (mellesleg azért költözött fel Pestre, mert hívtuk a Hetekhez). A munkatársak egy része azokból a szendvicsekbõl élt (némelyiknek a felesége is), amelyeket a kiadó esténként hozatott a szerkesztõségbe (késõbb kaptunk hideg ételt). Ez volt az ennivalójuk egész nap. Aztán várták a következõ estét.

Németh Sándor eközben minden istentiszteleten büszkén hirdette a lapot: “Hetek – ordította. – Nálad nélkül nem élhetek.” A vidéki gyülekezeteknek kötelezõvé tette az újság megvásárlását. Maga is elhitte, hogy az õ lapja annyira fantasztikus, hogy heti 35 ezer példányt lehet eladni belõle (a vezetõ lelkész rendszeresen bedõlt saját propagandájának). Esztergomban egy nagykereskedésben hónapokig a megmaradt (de a hívõk által kifizetett) Hetekbe csomagolták az üvegeket. A pásztorok a helyi gyülekezetek pénzén inkább felvásárolták az elõirányzott mennyiséget, semmint hogy emiatt az Úr munkájának akadályozói legyenek (s ezért durva letolást kapjanak). A Hetek megmaradt példányai bálaszámra álltak a vidéki gyülekezetekben, de a pénz befolyt. Az egyik városban majdnem agyoncsapta a helyi pásztort, amikor kinyitotta a szekrényajtót, és ráömlött a mérhetetlen mennyiségû Hetek. Ekkor már heti másfél millió forint tiszta bevétele volta lapnak, de Németh Sándor továbbra is rabszolgamunkát végeztetett. Napokon át éjszakáztak az emberek, de nem fizetett munkabért senkinek (derüljön ki, hogy ki a béres, ki a szolga).

Nekem az elsõ napokban felajánlották, hogy titokban kaphatok valamit. De nem akartam olyan lenni, mint a vezetõ lelkész: mindenki ingyen szolgál, csak titokban a fõnök vágja zsebre a pénzt. Azt mondtam, hogy akkor fizessenek nekem, ha a többieknek is fizetnek. Amíg kórházba nem kerültem, a munkánkért semmit nem fizettek (eközben Németh Sándor olyan színvonalon élt a hívõk -benne ami adományaink – pénzébõl, mint egy király). Miután beteg lettem, a vezetõ lelkész kétszer 60 ezer forintot küldött a feleségemnek. Soós István ezt késõbb úgy interpretálta, hogy a vezetõ lelkész milyen nagylelkûen gondoskodott rólam. Ez a pénz töredéke volt annak a munkabérnek, amit addig nem fizetett ki. Több havi tartozásunk akkor már meghaladta a 200 ezer forintot. A feleségem háromszor köszönte meg a gáláns gesztust (nem voltunk biztosak benne, hogy elégszer).

Mielõtt a mentõ elvitt, négy hetet már kórházban töltöttem (ezúttal az állandó szorongás okozott letapadást a mellkasomban, ami súlyos mellhártyagyulladást eredményezett). Elõször úgy kerültem kórházba, hogy fulladoztam. Nem kaptam levegõt. Erõs nyomást éreztem a mellemen, és nem szakadt fel a sóhajtásom. Néha fulladási görcseim voltak, a szívemen nyomást éreztem. Elõbb a CEU orvosa segített rajtam, ahova Takács Feri vitt el. Azután egyik istentiszteleten odamentem dr. Szabó Tamás belgyógyász fõorvoshoz, hogy szabadítson ki innen. Elmondtam neki mindent õszintén, a könnyeim potyogtak. Szabó Tamás befektetett a székesfehérvári kórházba. Megállapította, hogy szervi problémáim (még) nincsenek, de a folyamat infarktus irányába vezetne. A kórház pszichiátere megállapította, hogy sokkosan megfélemlített állapotba kerültem. Mivel nem találom a kiutat, súlyosan depressziós vagyok. Erõs gyógyszereket kaptam, és Szabó Tamás eldugott két hétre Székesfehérváron.

Tudtam, hogy Németh Sándor tisztában van a felelõsségével, mert nem mert meglátogatni. Csak küldte a gyümölcsös kosarakat (ilyesmit már láttam Uzoni Péter halálos ágyánál). A lelki betörésem akkor már elõrehaladott állapotban volt, csak az eszemmel tudtam, mi történik. Az akaratomat már nem tudtam irányítani. Féltem és reszkettem. Állandó szorongással feküdtem az ágyon. Rettegtem attól, hogy vissza kell mennem. Arra gondolni sem mertem, hogy kilépjek a gyülekezetbõl. Biztos voltam benne, hogy akkora vezetõ lelkész megöl. Ha észreveszi, hogy tudom, mit mûvel, szétvágat az embereivel. Akkor már nagyon rossz állapotban voltam. Nem voltam biztos abban, hogy túlélném az imakommandót, vagy vele egy félórás beszélgetést. Ezért igyekeztem elaltatni az éberségét, és pozitív jelzéseket adni magamról.

Németh Sándor tisztában volt azzal, mit jelentene, ha ebben az állapotban a nyilvánossághoz fordulok. Éreztem, hogy kórházi tartózkodásom alatt erõsödött a rajtam levõ szellemi nyomás. Depressziósan bámultam a plafont, és tompán éreztem, hogy nyomják az imát ezerrel. Az nyugtatott, hogy már kinn vagyok. Már csak meg kell erõsödnöm. Attól féltem, hogy idõ elõtt kinyírnak, aztán azt mondják: úgy jártam, mint Ananiás és Safira. Szembeszálltam a Szentlélek akaratával, ezért Isten megölt (ez a hír növelné az istenfélelmet. Németh Sándorban pedig a bizonyosságot, hogy vele van az Isten). Szabó Tamásnak könyörögtem, ne engedjen elvinni. (Attól féltem, hogy Németh Sándor Székely Gáborral kerít nekem valami “jó helyet” Budapesten, aztán visszarángat a Hetekhez. Befejezi, amit elkezdett rajtam).

A kórteremben hárman haltak meg mellettem. De úgy éreztem, százszor jobb helyen vagyok, mint ha a Hit Gyülekezetében lennék. Inkább hallgattam a haldoklók hörgését, mint Németh Sándor telefonjait. (Azóta nem hordok mobiltelefont. Minden csörgésre összerándultam.) Szabó Tamás megszervezte, hogy Sopronba mehessek szanatóriumba. Amikor Székesfehérvárról elindultunk, Morvay már fontoskodva hívta a barátomat, aki Sopronba szállított. Könyörögtem neki, nyomja ki a mobiltelefont. Egész úton reszkettem, nem várnak-e Petrõcz janicsárjai a bejáratnál (“Sándor talált egy jobb helyet neked”). Amikor megérkeztünk, arra kértem a kezelõorvost: semmiképpen ne engedje meg, hogy innen elvigyenek. A fõorvos azt mondta: valaki össze akarta zúzni a személyiségemet. Meg akart semmisíteni, mint individumot. Figyelmeztetett, hogy az ilyen emberek viszonylag ritkán engednek el élve bárkit. Egyik munkatársa meglepõdött, amikor meglátott, mert a rendszerváltás után – mint mondta – “megfogyatkoztak a diktátorok”. Azt kérdezte: hol találtam egy ilyen szép kifejlett példányt? Mondtam, hogy a Hit Gyülekezetében. “Aha – válaszolta. – Akkor mindent értek”. Nem én voltam az elsõ páciens “Isten népe” közül. (Erre egy hites csak annyit mond: vannak az ördög ellen vívott harcnak áldozatai. Jobban kellett volna a szolgálati ajándékot követni.)

Németh Sándor Sopronba Adidas melegítõt, futócipõt küldött ajándékba. Ismertem a vezetõ lelkész ajándékozásról vallott nézeteit: szerinte azért kell megajándékozni valakit, hogy a tárgyak közvetítsék a rajtunk levõ kenetet, és akaratunkat a megajándékozott emberrel szemben érvényesíteni tudjuk. Ez a mágia egy speciális formája (egykor tanítottam errõl az esztergomi fõiskolán). A “karizmatikus” eszmefuttatást a soproni orvosok nem ismerték, de csak mosolyogtak, amikor jöttek a küldemények. “Eregeti csápjait a lelkész úr – mondták. – Nehogy engedjen ezeknek.” Szabó Tamás székesfehérvári fõorvos és Grubits János, a soproni neuropszichiátriai szanatórium fõorvosa megmentették az életemet. Nagyon hálás vagyok érte, és soha nem felejtem el nekik, amit értem tettek.

Németh Sándor a Hetek szerkesztõségében szellõztetést rendelt el, mivel “a rossz levegõ okozta” a betegségemet. A démonok elûzése érdekében folyamatosan a vezetõ lelkész prédikációit kellett hallgatni. Ez tisztította a légteret. Hack Péter és Ruff Tibor vette át a lap irányítását. Õk azt mondták a többieknek, hogy azért lettem beteg, mert nem úsztam eleget. Amikor már érezhetõ volt, hogy esetleg nem akarok visszamenni, Hack Péter közölte: nem imádkoztam, és túl sokat jártam moziba (ezért bejött az ördög). Moziba annak ellenére nem jártam, hogy korábban filmklubokat szerveztem. Králl Csaba, aki az érdemi munkát végezte helyettem, két héttel azelõtt menekült betegállományba, hogy elvitte volna a mentõ. Hack Péter távozásom után néha azzal lépett a szobába: “Milyen szétszórtság van itt. Ki kell ûzni a 168 óra szellemét.” Késõbb már névvel is imádkoztak ellenem. Németh Sándor a presbitereknek azt mondta, hogy a családi hátterem miatt kettõs tudatú ember vagyok. Néha normális, máskor kiszámíthatatlan. (Normális voltam, amikor egyetértettem vele, kiszámíthatatlan, amikor nem. Õ csak az “egytudatú” janicsárokat kedvelte, akik mindig egyetértettek vele. Akkor is, amikor azt gondolta valamirõl, hogy fehér, és másnap is, amikor úgy érezte, fekete.)

Amikor kiderült, hogy nem kívánok visszamenni a gyülekezetbe, Németh Sándor elterjesztette: az Opus Dei ügynöke voltam. A jezsuiták építettek be a gyülekezetbe (lehet, hogy én vagyok Alberto?). De a Szentlélek leleplezett, és kiszorított Isten népe közül (meg van írva, hogy “nem állhatnak meg a gonoszok az igazak gyülekezetében”).

Egri Attila, aki a lapot kiadó kft. ügyvezetõje volt, miután kijöttem a szanatóriumból, kifizette három havi munkabéremet. Azt hiszem, érezte, mi történt. Megvette a repülõjegyünket, amellyel a feleségemmel elutaztunk Rhodosz szigetére, hogy kipihenjük magunkból a Hit Gyülekezetét.

Nem sokkal ezután a Hetek munkatársai is kaptak fizetést. A lap pedig lassan visszaesett az õt megilletõ helyre. A “Times” a periférikus vallási újságok egyike. Hétezres példányszáma valamivel kisebb, mint a Hit Info eladott példányainak száma volt. De ez még mindig felette van a tényleges keresletnek. Az nem sokkal több, mint ahányan a Németh családban vannak.