A kampánymenedzserek többsége egyet ért azzal az állásponttal, miszerint egy elnök újraválasztási kampányát a megválasztását követő napon kell elkezdeni. A legelső feladat a győzelemhez vezető út kiértékelése, amely megmutatja, mi működött, mi nem.
Abban már eltérnek a stratégák nézetei, hogy mikor és hogyan kell az újraválasztást megcélzó jelöltnek színre lépnie. Vannak, akik az azonnali, erőteljes negatív kampányt pártolják, mely értelemszerűen kezdetben csak az ellenpártra irányulhat, hiszen sokáig nem ismeretes a kihívó személye. Mások a saját szavazók megtartására helyezik a hangsúlyt. Minden kampánystábban két párt küzd egymással. Az egyik párt meggyőzni, a másik mozgósítani akar. A meggyőzés pártján állók módszere a „nanocélzás”, mely a lehető legalaposabban kielemzett választói alcsoportok számára megfogalmazott meggyőző üzenetek eljuttatásának módszere. Külön üzenetek szólnak az etnikai, szexuális kisebbségi csoportok tagjainak, mást kap az idős, mást a fiatal, a gazdag és a szegény. A lényeg az, hogy mindenki tudja, van Valaki, aki érte fog dolgozni, őt fogja képviselni.
A „nanocélzás” hátránya, hogy a megválasztásáért küzdő jelölt és a választó között nem létesül tényleges kapcsolat. Másik hátrány, hogy az üzenet többnyire azokra hat, akik már eleve elhatározták magukat. A választást azonban nem azok döntik el, akik már eldöntötték magukban, hogy kit választanak, hanem azok, akik még azt sem döntötték el, hogy elmennek-e szavazni vagy sem.
Obama újraválasztási kampányának irányítói ezekre az emberekre gondoltak elsősorban. Mozgósítani, s nem meggyőzni akartak. Külön gondot jelentett, hogy az elnök az első tévé vitában rosszul szerepelt, s ezáltal még azokban is megfakult az elszántság természetes színe, akik már elkötelezték magukat. Őket vissza kellett hódítani, s közben újabb híveket kellett szerezni a bizonytalanok közül.
Ezt a feladványt mesterien oldotta meg Jeremy Bird, aki 34 évesen már veterán kampánystragégának számít. Nem törődve a szociológiai elemzésekkel, nem figyelve a közvélemény-kutatások szirénhangjaira, amelyek végig Romney győzelmét szuggerálták a választókba, Bird közvetlenül a választókhoz fordult. Jóval a választások ideje előtt önkéntesek tízezreiből egy hatalmas hálózatot szervezett, amely mindenütt ott volt, ahol emberek megfordultak. A hálózat sok-sok kis központból állt, mely helyben szervezte a mozgósítást. Minden központnak volt egy jól azonosítható helye, vezetője, aki több tucatnyi önkéntessel tartotta a kapcsolatot. A központok és az önkéntesek a legkorszerűbb kommunikációs infrastruktúrával voltak ellátva. Az önkéntesek feladata volt a potenciális szavazók meglátogatása. Míg Romney robot telefonra, televíziós hirdetésekre, plakátokra pazarolta a pénzt, addig Obama kereszteslovagjai házról házra járva mindenkihez bekopogtattak, mindenkivel beszélgettek. Nemcsak politikáról, hanem mindenféle emberi lomról. A központok minden látogatást nyilvántartottak, s a látogatók visszajelzései alapján mindenkiről tudták, bizonyos-e vagy bizonytalan abban, hogy elmegy-e választani. A bizonytalanokkal újra meg újra találkoztak. A hálózatelméleti kutatásokból tudjuk, hogy az emberek világa kicsi, de minden egyes kis világot kevés lépés választ el attól a világtól, ahol a politika, a gazdaság, a kultúra központjai vannak. Az Obama-Biden kampány önkéntesei a Nagy Világot hozták be a kis világok mindegyikébe, akik lakói joggal hihették, hogy az önkéntesekkel beszélgetve közel kerültek az Elnökhöz. Nemcsak az Elnök üzent nekik, hanem ők is üzentek az Elnöknek.
A látogatók soha nem egyesével keresték fel a potenciális szavazókat. Mindig sokan, legalább fél tucatnyian, de sokszor még többen voltak. Ezáltal csoportnyomás keletkezett, amelynek nehéz ellenállni. Minden amerikaiban ott él a vágy, hogy „igazi” amerikai legyen, amelynek része a választáson való részvétel. Még ha valaki nem is akar valójában részt venni a választáson, vonakodását szégyelli bevallani. Az Obama kampány része volt az állampolgári szégyenérzet felkeltése, mely sokakat vitt rá végül arra, hogy elmenjenek szavazni, bebizonyítva a maguk számára is, hogy méltók az állampolgári hivatáshoz.
A hálózatok elmélete alapján tudjuk, hogy a kommunikáció eredményessége végett nem kell a hálózat minden tagját megkeresni, elég, ha kapcsolat jön létre a „kereszteslovagok” és a véleményirányítók, a társas élet kulcsfigurái között. Az Obama kampány különösen fontos színterei voltak a fodrászatok, ahol viszonylag kis időközönként mindenki megfordult. De hasonló szerepet töltöttek be a népszerű bisztrók, olcsó dinerek.
Az amerikai választási rendszer sajátossága, hogy az elnököt nem a választók választják meg közvetlenül, hanem meghatalmazottak, akik egy-egy államot képviselve egyöntetűen szavaznak. A kampányban következésképpen sorsdöntő szerepe volt azoknak az államoknak, amelyekről a korábbi választási adatok alapján tudni lehetett, hogy ott sok a bizonytalan, akik talán csak az utolsó egy-két napban határozzák el magukat. A hálózati kampánystratégia ezekben az államokban különösen hatékonynak bizonyult.
2012 novemberében Obamacare legyőzte Romneysiát.
Gratulálok a munkához és a győzelemhez, kár hogy nálunk nincs demokrácia és így a magyar demokratàk nem örülhetnek majd ilyen szép sikernek, eredménynek.
Köszönjük a beszàmolót.
Köszönet az ismertetőért, jó lenne itthon is valami hasonló módszertan alkalmazása a demokrata oldalon. :)
Annak idején a polgári körök valami hasonló dolgot csináltak a maffiózó oldalán!
Szerencsére voltak a látogatók között magyarok is.
Remélem, a Bajnai csapat felkutatja őket.
Jól jöhet nekik a tapasztalat.
Gyurcsány már megkezdte.
Várom Viktort is, de utána nagy nemzeti temetés várható!