Hunčík Péter: Primum non nocere 2012. szeptember 18. kedd 15:27

Történetek emberekről és hatalomról

I.

„Amit elmondani készülök, egy párbaj története. Ez a párbaj két fölöttébb egyenlőtlen fél küzdelme: az egyik oldalon a hatalmas és erkölcsi skrupulusokat nem ismerő állam áll, a másik oldalon egy névtelen, ismeretlen kisember… A párbaj színtere nem a politika, hiszen a kisember nem politikus, még kevésbé ‚államellenes összeesküvő‘. Folyamatosan védekezésre kényszerül, s nem akar mást, mint megőrizni mindazt, ami személyes integritása, saját egyéni élete és becsülete elengedhetetlen tartozékának tekint. Az állam ugyanakkor, amelyben él és nap mint nap kapcsolatba kerül, pontosan ettől akarja megfosztani brutális, bár időnként szánalmasan otromba eszközeivel.“

Ezeket a sorokat  Sebastian Haffner, német történész írta angliai emigrációjában, 1939-ben,  hat évvel azután, hogy elhagyta szülőföldjét, Németországot. Nem külső körülmények kényszerítették a távozásra, belső iránytűjének jelzésére, saját elhatározásából döntött az emigráció mellett ez a huszonhat éves fiatalember. Könyve vészjelzés akart lenni a készülő világégés előtt. Sajnos, akkor kevesen értették meg őt. És attól tartok, az emberek többsége ma sem érti igazán a fenti sorokat.

Mert amikor már javában folynak az embertelen cselekedetek, néhányan mindig felszisszennek és azt kérdik: Istenem, mikor lesz már vége ennek a gyötrelemnek?  De csak kevesen ismerik fel és be, hogy ezek a förtelmes dolgok az ő részvételük nélkül bizony nem történhettek volna meg, ugyanis épp ők voltak azok a manipuláltak, akikkel a hatalom végrehajtatta a disznóságait.

II.

Szlovákiában 2009-ben egy fiatal, 49 éves papot nevezett ki a pápa nagyszombati érseknek. Róbert Bezák annak a hetvenöt éves Ján Sokolnak a  helyét foglalta el, aki az elmúlt három évtizedben nagyon sokat rontott a katolikus egyház helyzetén az országban. Az egykori titkosrendőrség adattára  szerint éveken át együttműködött a kommunista hatalommal, 1989 után pedig több alkalommal is hangoztatta, hogy megérti és elfogadja a náci rezsimmel aktívan együttműködő szlovák állam elnökének, Jozef Tiso plébánosnak a munkálkodását a világhábarú „nehéz évei“ alatt, és rendkívül pozitívan értékelte az 1939 és 1945 közötti időszakot.  És végül, az elmúlt húsz-huszonkét év alatt több mint félmilliárd koronát (cca. 165 millió eurót) tűntetett el a szlovák katolikusok pénztárából. Az egyház pénzei később különféle magánszámlákon „landoltak“.

Róbert Bezák azzal kezdte érseki működését, hogy hivatalos ellenőrzést kért Vatikántól az érseki hivatal pénzügyeinek kivizsgálására.

És amíg várta az ellenőröket, körülnézett az egyházmegyében.  Új plébánosokat és espereseket nevezett ki, elbeszélgetett a hívőkkel, sportolni járt és az érseki hivatal épületében egy kávéházat rendezett be, ahová nemcsak a templomjáró emberek térhettek be. Az új érsek egyre népszerűbb lett Szlovákiában. Elsősorban a fiatalok kedvelték meg őt egyszerű és nyitott beszédeiért és bátor kiállásáért. Pedig az érsek úr nem csinált semmi különösebbet, „csak“ épp elítélte a szlovák állam kegyetlenkedéseit, és kimondta, hogy Tiso elnök igenis tehetett volna valamit a deportált zsidók érdekében.

Tiltakozásképp le is mondhatott volna a hivataláról, mondta Róbert Bezák az egyik szlovák lap újságírójának. Többször szólt arról is, hogy Szlovákiában nemcsak szlovákok élnek, hanem magyarok, romák és más nemzetiségű állampolgárok is, és nekik ugyanolyan jogaik vannak, mint a többségi nemzet fiainak.

Imigyen szólt az érsek úr, miközben megfeledkezett arról, hogy a Vatikánból már megérkeztek a kért ellenőrök. Ámde a pápa küldöttei nem a gyanús pénzmozgásokat vizsgálták, és arra sem voltak kíváncsiak, hogy mennyire megnőtt az egyház népszerűsége az országban.

Ehelyett jelentésükben azt tették szóvá, hogy az érseket több alkalommal is tornacipőben és farmernadrágban látták, amint épp a sportolásból tért haza. És arra is célzásokat tettek, hogy a sportolás után az érsek valószínűleg zuhanyozott is, és még az is előfordulhatott, hogy anyaszült meztelenül állt a zuhany alatt   „gyanús“ egyének társaságában.

Az ellenőröknek a nyílt beszéd és a kávéház sem tetszett, és azt is az érsek szemére vetették, hogy közvetlen beosztottainak megadta a telefonszámát, így azok egyenesen vele konzultálhattak ügyes-bajos dolgaikban.

III.

Mindezek alapján az egyházi hatalom úgy döntött, hogy leváltja a népszerű érseket, akinek azonmód el kellett hagynia volt egyházmegyéjének a területét is. Sokol érsek viszont továbbra is Nagyszombatban lakhat és senki sem kérdezi meg tőle, hogy hová „dugta el“ az egyház pénzét.

A hatalom nyugodtan eltávolíthatta Róbert Bezákot, hisz tudta, hogy a papság nem fog tiltakozni a pápai döntés ellen, hiszen a katolikus papok nem az Istenre,  és nem az igazságra esküsznek fel, hanem arra, hogy mindig hűséges szolgálói lesznek az Egyháznak, és feljebbvalóik döntéseit kérdezgetés és latolgatás nelkül teljesítik. Tehát mindegyikük manipulálhat és manipulálható. És hogy az a több tízezer hívő, aki továbbra is tiltakozik  Róbert Bezák eltávolítása miatt mit érez ilyenkor? Nos, a hivők érzései a kutyát sem érdeklik, hisz a klérus vezetői jól tudják, hogy a hívők is manipulálhatók. A katolikusok szerint ugyanis Istenhez kizárólag a papságon keresztül vezet az út, és a hívők csakis akkor részesülhetnek feloldozásban és isteni kegyelemben, ha elfogadják a klérus döntéseit.

És mindez történik Közép-Európában, hetvenkilenc évvel Sebastian Haffner döntése után, aki az igazságtalanság és a manipuláció első jelére összecsomagolta bőröndjét és távozott Németországból.

IV.

Hat évvel ezelőtt, 2006 őszén, Nyitra városában egy Malina Hedvig nevezetű  egyetemi hallgató az utolsó államvizsgájára indult. Épp a városi parkon keresztül bandukolt, és menet közben magyar nyelven telefonált valakinek,  amikor két kopasz fickó állta el az útját. A skinheadek megkérdezték tőle, hogy „te magyar vagy?“, majd választ sem várva kikapták kezéből a telefont és véresre verték őt.

Robert Fico szlovák miniszterelnök és Robert Kaliňák belügyminiszter már pár nappal a támadás után arról beszéltek a közszolgálati televízióban, hogy megdönthetetlen bizonyítékaik vannak arra vonatkozólag, hogy Malina Hedvig hazudik. Ugyanis nem az utcán verték meg őt, hanem otthon, és tulajdonképpen nem is volt olyan nagy az a verés, csupán néhány önkarcolás történt, mert a DNA bizonyítékok egyértelműen kizárják az idegenkezűséget.

Azóta Roman Kvasnica, Hedvig jogi képviselője nemcsak a két vezető szlovák politikus vádjait cáfolta meg, hanem sorra forgatta ki a rendőrség további állításait is. Kvasnica nemcsak azt derítette ki, hogy semmiféle DNA vizsgálat nem létezik, de még a lány támadóit is „előkerítette“. Csakhogy a szlovák ügyészség a két skinheadet pár órás kihallgatás után „tisztázta“ a vádak alól, és helyettük Malina Hedvig ellen emelt vádat, azt állítva, hogy hazudott és félrevezette a rendőrséget.

Kasnica doktornak a hatalom minden gáncsoskodása ellenére öt kemény év munkájával mégiscsak sikerült minden vádpont alól tisztáznia Malina Hedviget és 2011 őszén Rudolf Chmel szlovák miniszterelnök-helyettes, a kormány nevében bocsánatot kért tőle a megalázó eljárásért és a zaklatásért.  Malina Hedvig elfogadta a bocsánatkérést.

V.

Ámde ez év tavaszától Szlovákia miniszterelnöke ismét az a Robert Fico lett, aki hat évvel ezelőtt gondolkodás nélkül hazugsággal és manipulációval vádolta meg Malina Hedviget. És az „új“ szlovák  belügyminisztert úgy hívják, hogy Robert Kaliňák. A két harcias politikus nem tudta elviselni a vereséget és hivatalba lépésük után pár nappal újra megindították a harcot Malina Hedvig ellen. Szlovákiában tehát egy fiatal nőt hat éve folyamatosan fenyegethetnek és megalázhatnak a hatalom nevében, mert a hatalom gyakorlói jól tudják, hogy a diáklány ügye néhány értelmiségin kívül senkit sem érdekel. Pontosabban fogalmazva, akiket érdekel az ügy, azokat a sajtó és az ügyészség bevonásával úgy manipulálják, ahogy az nekik a legjobban megfelel.

De ami még ennél is megdöbbentőbb, most már az orvosokat is bevonták a boszorkányüldözésbe. A szlovák ügyészség a pozsonyi orvostudományi egyetem dékánjának vezetésével egy magasan kvalifikált szakemberekből álló csoportot hozott létre, annak megállapítására, hogy hat évvel ezelőtt tényleg megverték-e a diáklányt (?!). Labaš dékán úr csapata párhónapos vizsgálódás után „bebizonyította“, hogy Malina Hedviggel valami tényleg történt azon az ominózus reggelen, ámde sérülései olyan enyhék voltak, hogy azokat akár saját maga is okozhatta. A dékán úr szerint Hedvig nem volt felkészülve a vizsgára és azért verte (verette?) meg magát.

Az orvoscsapat jelentésében olyan sok ellentmondás volt, hogy az ügyészség nem utasíthatta el a védőügyvéd kérelmét, hogy a dékánt az ügyészség jelenlétében ő is kifaggathassa. Labaš professzor meghallgatása botrányosra sikeredett. Mivel a professzor nem tudott válaszolni a védő kérdéseire, egyre többször azzal tagadta meg a választ, hogy „nem emlékezett“ a saját állításaira sem. A botrány hírére a dékán úr csapatának három résztvevője nyilvánosan elhatárolódott az egyetem vezetőjétől. A három ismert orvos a sajtón keresztül  értesítette a közvéleményt arról, hogy egyikük sem vett részt semmiféle vizsgálócsoportban. Az egyetem dékánja tehát közokiratot hamisított, amikor a beleegyezésük nélkül írta a jelentés alá a nevüket. E sorok írója további két olyan kollégával beszélt, akik szégyenkezve és kínosan vihogva meséltek el neki, hogy miként vezette őket félre a dékán.  De hivatalos feljelentésre egyikük sem volt hajlandó.

Úgy tünt hát, hogy a hatalom elveszítette az utolsó aduját is. Csakhogy ekkor az ügyészségen valakinek eszébe jutott, hogy talán elmegyógyászati kivizsgálással lehetne bebizonyítani, hogy Malina Hedvig hat évvel ezelőtt (!)  hazudott. Hiába tiltakozott az elmegyógyászok szakmai szervezete a nevetséges és abszurd, ámde végtelenül megalázó és veszélyes „ötlet“ ellen, hiába nevezte több újságíró az ügyészség döntését az egykori szovjet politikai pszichiátria újraélesztésének, mégiscsak akadt két bírósági szakértő, két elmeorvos, akik vállalták Malina Hedvig kivizsgálását.

És miután Malina Hedvig ügyvédje javaslatára úgy döntött, hogy nem válaszol az elmeorvosok kérdéseire (a törvény szerint erre joga van), a szakértők azt javasolták a bíróságnak, hogy rendeljen el kórházi megfigyelést és vizsgálatot, mert „az elmegyógyászati kivizsgálás sok esetben olyan intim körülményeket kíván, melyeket ambulánsan nem lehet biztosítani“ (!).

Adva van tehát egy huszonkilenc éves, lelkileg (még mindig!) egészséges, kétgyermekes családanya, akinek ügyében a nyitrai járásbíróság fog dönteni. Ha a bíróság elfogadja a szakértők érvelését, akkor Malina Hedvig kénytelen lesz bevonulni a bíróság által meghatározott elmegyógyintézetbe, ahol „szakértőnek mondott elmeorvosok“ fogják megállapítani, hogy milyen volt az elmeállapota hat évvel ezelőtt. Dr. Kvasnica kijelentette, hogy ő mindenképpen a védencével tart, tehát ha a bíróság elrendeli az intézeti megfigyelést, akkor ő is „befekszik“ az elmeosztályra, mert Hedviget az a veszély fenyegeti, hogy az elmeorvosi vizsgálat leple alatt olyan jogi jellegű kérdéseket tesznek fel neki, melyeket a tárgyalás során felhasználhatnak ellene. A hatalom tehát azt akarja elérni, hogy a kiszolgáltatott és megalázott Malina Hedvig maga ellen tanúskodjon.

VI.

Amikor az egyik német barátomnak elmondtam ezt a történetet mélyen a szemembe nézett, hogy nem ugratom-e őt, aztán hitetlenkedő  arckifejezéssel azt mondta, hogy „aber es ist kafkaesque“. Én viszont azt mondom, hogy ilyen sztorit még Kafka sem tudott volna megírni, mert arra még Josef K. sem gondolt volna, hogy a hatalom olyan embereket is bevonhat a manipulációiba, akik felesküdtek arra, hogy sohasem fognak az ember ellen cselekedni. Az orvos nem tesz hűségesküt a hatalomnak. A fiatal orvosjelölt első szabályként azt tanulja meg, hogy Primum non nocere! Sohasem árts!

Csakhogy emlékeznek-e még erre a szabályra és orvosi esküjükre azok a „gyógyítók“ akik egy egészséges elméjű, kétgyermekes családanyát  elmegyógyászati osztályra akarnak beutalni, illetve felvenni, csakis azért, mert a hatalom érdeke ezt kívánja?