New York – Nagy port vert fel Lashanda Armstrong esete, aki bepakolta gyerekeit a kocsiba, azután egyenest a jeges Hudsonnak ment velük. Az ilyen tragédiák esetén megdöbbenésünk érthető: az eset kirívó a maga rettenetességében. Vagy mégsem annyira? Lehet, hogy köznapibb dolog az anyák részéről saját gyerekük elpusztítása, semmint azt hinnénk?
Bizony köznapibb. Óvatos becslés szerint évente száz ilyen eset történik az Egyesült Államokban, azaz három és fél naponta egy. Megdöbbentő értesülés az is, hogy az öt éven aluli gyereket sokkal gyakrabban öli meg az anyja, mint az apja. A statisztikának azért nem szívesen hiszünk, mert nem szívesen fogadunk el a magunkénak egy olyan társadalmat, amelyben ez a helyzet – de attól még ez a helyzet.
Jill Korbin, a Case Western Reserve University antropológusa szerint az anya által elkövetett gyermekgyilkosságok – a filicídiumok – megfékezésére egyelőre nincs recept. Már a nyilvántartások sem pontosak, rengeteg esetet nem jelentenek, ki sem vizsgálnak, főleg amikor újszülött rövidke életére tesz pontot az, aki világra hozta: titkolt terhessége végeredményét lehúzza a vécén.
Léteznek gyermekgyilkossági adatbázisok, ezekben azonban nem válnak el egymástól az anyák és az apák, sőt, a nevelőapák által elkövetett tettek. 2008-ban hivatalosamn 1740 olyan bűncselekmény történt, amelynek során gyerek halt meg vagy szenvedett sérülést akár szándékos bántalmazás, akár nemtörődömség következtében. Kimondottan szülő által a saját gyereke terhére elkövetett gyilkosság kapcsán ugyancsak 2008-ból származik az utolsó hiteles statisztika, és ez sem terjed ki az egész országra, hanem csak tizenhat államra. Eszerint 2008-ban 130 gyerek lett a saját apja vagy anyja áldozata. A különféle büntetés-végrehajtási intézményekben jelenleg 1800 nő van, közülük nyolcvan olyan, aki megölte a gyerekét.
Az mindenképp megállapítható, hogy a jelenség nem köthető osztályhoz, emberfajtához, gazdasági vagy társadalmi státuszhoz. A kutatók öt kategóriáról beszélnek: nemkívánt terhességhez köthető, bántalmazás eredményeként bekövetkező, elhanyagolás miatt bekövetkező, partner által ösztönzött vagy kierőszakolt filicídium, végül pedig az olyan szándékos gyermekgyilkosság kategóriája, amikor az anya egymaga, ösztönzéstől mentesen cselekszik.
Lita Linzer Schwartz, a Penn Egyetem pszichológiai karának érdemes professzor asszonya szerint „ezek a nők majdnem minden esetben magukra hagyatva érzik magukat, az érzelmi támogatás teljes hiányától szenvednek.” A bűncselekmény elkövetése után gyakran nem vizsgálják, milyen mentális rendellenességben szenvednek, ami nem túl szerencsés. „A nőknek jobb bánásmódra van szükségük nem csak előtte, de utána is”, állítja. „A börtönben megkínozzák őket, holott gyakran csak pszichológiai segítségre lenne szükségük.”
A mentális rendellenesség a „ha akarom, fekete, ha akarom, fehér” kategóriába tartozik. Egyes nők nyilvánvalóan súlyos elmebetegek; közéjük tartozott Andrea Yates, aki szép sorra egy kád vízbe fojtotta mind az öt gyerekét, mert úgy gondolta, ezzel menti meg őket az ördögtől. Beszámíthatatlansága miatt ma is elmegyógyintézet lakója.
De nem mindig ilyen egyszerű a dolog. Néha a depresszió billenti át a nőt a normális világból a sötét tartományba. Aki megöli a saját gyerekét, az gyakorlatilag nem tartható normálisnak. Más kérdés, elég betegek-e ahhoz, hogy beszámíthatatlannak lehessen őket nevezni.
A múlt keddi Armstrong-ügy főszereplője, a huszonöt éves családanya összerúgta a port a férjével – a túlélő gyerek szerint a férfi nőügyei miatt –, majd a New York állambeli Newburghben a Hudsonnak hajtott velük. Tízéves fia kimászott az ablakon és megmenekült, három kistestvérén azonban nem tudott segíteni. A legkisebb nem volt még egyéves sem.
Ez olyan eset volt, amikor az anya öngyilkosságot határozott el, és úgy döntött, magával viszi a gyerekeit is. Racionális ésszel az ilyesmit csak perverzióként lehet felfogni; az elkövető logikája viszont arról szól, hogy a gyerekeket meg kell védelmezni. Armstrong túléllő gyereke hallotta, amint az anyja azt mondja nekik: „Ha én meghalok, tik is mind velem haltok.” A szakértők szerint gyakran hangzik el ilyen fenyegetés. Az anyák úgy gondolják, jobban teszik, ha a mennyországba viszik gyerekeiket, mint ha itt hagyják a földön, kiszolgáltatva például egy brutális apának.
Az athidalhatatlan szakadek a gyerekvallalas es a gyereknevelessel jaro felelossegek vallalasa kozt keresheto a fiatal anyaknal, akik a szules euforiaja utan a magarahagyottsag, eletforma valtozas es fizikai, emocionalis megterheles hatasa alatt csapdaban erzik magukat, sulyos depresszioba esnek es gyerekgyilkossag aran sem rettennek el a szules elotti helyzet visszaallitasanak megkiserlesetol.
.
Feltehetoen a sajat gyerekkorukban tapasztalt elhanyagoltsag es generaciok ota hianyzo tamogato szuloi jelenlet es magarartas is befolyasolhatja az ifju anyak viselkedeset, akik maguk sem ismerik tapasztalatbol az anyai odaadas es lemondas kihalo modelljet.
.
A nok tarsadalmi helyzeteben ahol szexualis attraktivitas a merce es szexualis jatszotars kapacitasuk teszi oket a legnepszerubbe, a csaladra es gyereknevelesre koncentralo asszonyok gyakran elvesztik a partneruk erdeklodeset, es olykor nyugge valnak az apa szerepere alkalmatlan es eretlen ferfiak szamara. A terhesen gyilkossag aldozatava valo fiatal nok altalaban az apa kezeitol szenvednek korai halalt, a magzattal egyutt.
.
Bizonyos majmoknal hasonlo magatartas tapasztalhato, amikor az ujszulottet a himek osszeeskuves szeru koordinalt akcioban brutalisan meggyilkoljak, hogy a nosteny ismet parzasi fazisba keruljon.