Ha valaki csak a fejezetekben levő címeket végigolvassa, már képet kaphat az antiszemitizmus természetéről és mélységéről, és arról az egyenes útról, ami a gyűlöletbeszédtől a tömeggyilkosságokig vezet. A hiánypótló köteteket Randolph Braham szerkesztette, rendezte hatalmas munkával egységes, jól kezelhető, jól átlátható forrásmunkává. Olyan tárgy- és névmutatóval kiegészítve, amely páratlan és egyedülálló a szakirodalomban. A szerkesztőt semmi más szándék nem vezette, mint a dokumentumok időbeli és tematikai elrendezése. A bibliográfia mégis olyan lett, mint egy önálló mű, önmagában is rendkívül érdekes olvasmány. Aki csak az egymásra épülő fejezeteket, az azokban szereplő címeket és rövid tartalomismertetőket olvassa el, már sokat tanult a történelemből, más emberként tekint a világra, és hamar rájöhet, hogy sok tekintetben nem sok minden változott.
A bibliográfia legnagyobb erénye, hogy segíti a téma iránt érdeklődő kutatók munkáját. Jól tagolt fejezetei időrendi sorrendben és tematikailag jól csoportosítva mutatják be az antiszemita irodalmat, a zsidótörvényeket, a „zsidókérdésről” folytatott közéleti vitákat, a vészkorszakot, a munkaszolgálatot, a túlélők visszaemlékezéseit, a háború utáni emlékezetkiesést, a traumát és az elhallgatást, majd a rendszerváltás után a folyamat újrakezdését, az antiszemitizmus feléledését. A bibliográfia nemcsak tudományos kutatók hasznos és nélkülözhetetlen kézikönyve, hanem a magyar történelem, a holokauszt és a magyar társadalmat megosztó viták iránt érdeklődő laikusok számára is remekül és könnyen használható könyv. Aki belelapoz és elolvassa csupán a bibliográfia néhány fejezetét, már nem lehet közömbös az embertársai iránt, e gyűjtemény ismeretében nem lehet tovább holokauszttagadó. Pontosabban lehet, ahogyan ezt meg is teszik, és erről szólnak a gyűjtemény egyes munkái és tanulmányai is. De azt senki nem mondhatja, hogy tudatlan volt, nem talált olyan forrásokat, amelyek az igazság megismerésére, az antiszemitizmus nevű betegség és méreg természetének feltárására segítette volna. Randolph Braham eddigi életműve a magyarországi holokausztot a világ legjobban dokumentált népirtásává teszi. Az ő tudományos teljesítménye a legrosszabb hír a nácizmus számára. Randolph Braham legjelentősebb önálló munkái, „A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon I-II” kötet, „A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája I-III”, „Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája”, valamint a most megjelent „A magyarországi holokauszt bibliográfiája I-II” (további több mint száz tanulmány és általa szerkesztett kötet mellett) olyan mértékű dokumentációját, hiteles bizonyítékát adja a magyarországi holokauszt előzményeinek, lefolyásának és utóéletének, amely leszámol minden hazugsággal, történelemhamisítással, relativizációval, feketén és fehéren mutatja be, tárja az olvasó elé azokat a borzalmakat, amelyeket Magyarország egyik oldalról elkövetett, másik oldalról átélt, és amelyek örök időkre tanulságul szolgálnak arra, hogy a rasszizmus, a kirekesztés, a faji megkülönböztetés, az antiszemitizmus hova vezet, s hogy mindezek mögött milyen szellemi erők állnak. Randolph Braham életműve a legnagyobb cáfolata az antiszemitáknak: nem lehet letagadni, nem lehet lehazudni azt, ami megtörtént, mert ezek a dokumentumok önmagukért beszélnek. Ezért a felelősségük még nagyobb, mert nem mondhatják, hogy nem tudták.
Az antiszemitizmus biztos jele az, amikor valaki azt mondja, hogy ne beszéljünk már róla. A mai Magyarországon és a világ különböző országaiban élő magyarok, így az amerikai magyarok egy jelentős része is azon az állásponton van, hogy túl sokat beszélnek az antiszemitizmusról és a holokausztról. Ezzel szemben az igazság az, hogy túl keveset beszélnek és tudnak róla a magyarok. Ez az oka annak, hogy a felnövekvő új generációkat meg lehet fertőzni újra gyilkos eszmékkel. Mások a magyarok becsületét és jó hírét féltik attól, hogy szembesítsék őket a magyar emberek holokausztban játszott szerepével. Azt sem szívesen hallgatják, hogy a magyar holokausztban a magyaroknak milyen meghatározó szerepük volt. A gázkamrákba küldött férfiakat, nőket, asszonyokat, gyerekeket nem a németek szedték össze és irányították Auschwitz és más lágerek felé, hanem a magyarok. A magyar név becsületét nem azzal lehet megvédeni, hogy letagadjuk, elhallgatjuk, bagatellizáljuk, majd megismételjük ugyanazt, ami nem is olyan sok évvel ezelőtt azt eredményezte, hogy korra és nemre való tekintet nélkül több százezer honfitársunkat küldtük az embertelen halálba, költöztünk be a házaikba, lakásaikba. A magyarság azzal nyerheti vissza a civilizált világ elismerését és önbecsülését, ha a tényekkel szembenéz, önvizsgálatot tart, megbánja azt, amit elkövetett, és fogadalmat tesz, hogy ilyet soha többé nem tesz. Nem az a helyes út, ha letagadjuk, ha megmásítjuk, ha még ezért is a zsidókat tesszük felelőssé, hanem az, ha soha nem felejtjük el, nehogy újra megtegyük. Ha törvényeinkkel megakadályozzuk, hogy ez a folyamat újra elkezdődjön. Vannak erre jó példák: Németország például feldolgozta saját szerepét a holokausztban. Magyarország nem. Ennek következménye az, hogy ma újra virágzik az antiszemitizmus a Duna-Tisza közén és a világ más részein élő magyarok körében is. Azért, mert soha nem néztek szembe a tévedéseikkel, a bűneikkel, hibáikkal, az embergyűlölet mögött álló gyilkos szellemiséggel, soha nem számoltak le magukban az antiszemitizmussal. Csak már hallani sem akarnak róla. Mint Ágnes asszony, mossák a lepedőt, de az soha nem akar tiszta lenni. Zavarja őket az emlékezés és minden olyan eset, amikor ezt felemlegetik. Miért? Mert nem szabadultak meg tőle. Ezért lehet egy majdnem 15 százalékos náci párt a XXI. században a magyar parlamentben, olyan előzmények után, amelyeket Randolph Braham munkássága jól dokumentál, amelynek a teljes irodalmát most két kötetbe gyűjtötte A magyarországi holokauszt bibliográfiájában. Minden magyar iskolában tanítani kellene, minden magyar polgár könyvespolcán ott kellene lennie. Ez hozhatna olyan változást, hogy a magyarság jó hírét nem kell félteni a múlttól, a tényektől és az igazságtól, mert tanult belőle és szakított azzal. Ez az útja a bűntudattól való szabadulásnak. A bűntudat mindig másban találja meg a hibát, és a bűn megismétléséhez vezet. Ami rajta múlott, azt Randolph Braham professzor már megtette. Most rajtunk a sor, mit kezdünk ezzel.
.
A Spiegel szerint Budapest az antiszemitizmus európai fővárosa:
http://www.spiegel.de/international/europe/0,1518,722880,00.html
Magyar nácik és holokauszttagadók figyelmébe ajánljuk, nézzék ezt végig:
http://www1.yadvashem.org/exhibitions/album_Auschwitz/mutimedia/index.HTML
Rövid történelmi háttér:
1941 és 1945 között több mint 430 000 magyar zsidó esett áldozatul a munkaszolgálatnak, a német nemzetiszocialisták és magyarországi szövetségeseik által megszervezett deportálásoknak, a magyar hatóságok brutalitásának, a halálmeneteknek, az auschwitzi és más táborokban végrehajtott gázosításoknak, a tömegkivégzéseknek, a koncentrációs táborok szörnyű körülményeinek. A holokauszt minden tizedik áldozata, a legnagyobb náci megsemmisítő tábor, Auschwitz-Birkenau minden harmadik áldozata magyar állampolgár volt. A mai magyar jobboldalon, amely nemzeti oldalnak mondja magát, ” iparszerű” méretekben zajlik a holokauszt tagadása.
Hivatalosan a zsidókat „munkaerő-kölcsönzés” indokkal vitték Németországba. Ennek ellenére mozgássérültek, elmebetegek, hadirokkantak, súlyos betegek, magatehetetlen öregek, csecsemők is a vagonokba kerültek. Erre az ellentmondásra a válasz mindig ugyanaz volt: a családszerető zsidók sokkal jobban dolgoznak, ha szeretteik is velük vannak. A vonatokat Kassáig magyar csendőrök kísérték, ahol SS-ek vették át a vonatok őrzését. 1941 július végétől a magyar szervek néhány hét alatt mintegy 16-18 ezer zsidót szállítottak át a határon a németek által megszállt keleti területekre. 1942 és 1944 között a konzervatív Kállay-kormány leállította a deportálásokat, viszont miután 1944. március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot, a megszálló csapatokkal együtt Magyarországra érkezett az ún. különleges bevetési egység (Sondereinsatzkommando – SEK), melynek feladata az ország „zsidótlanítása” volt. A SEK azonban mindössze 20 tisztből és több mint száz kisegítő erőből (őrök, sofőrök, titkárnők, stb.) állt, így magyar segítségre szorultak a deportálások megkezdéséhez. Magyarország zsidótlanításának tervét egy háromtagú testület, korabeli népszerű nevén „a három Laci” irányította Jaross Andor belügyminiszter jóváhagyásával: Ferenczy László csendőr alezredes, Baky László volt nyilas politikus, aki később szakított Szálasival, a német titkosszolgálat ügynöke, belügyminisztériumi politikai államtitkár, dr. Endre László, belügyminisztériumi közigazgatási államtitkár.
A „zsidótlanítást” végrehajtó magyar szervek viselkedése még Adolf Eichmann SS-alezredest is elképesztették. A magyar zsidók deportálásának német irányítója következőket mondta a magyarországi deportálásokról: „Egyes esetekben embereimet megrázta a magyar rendőrség [értsd: csendőrség, Eichmann nem tesz különbséget a két testület között] embertelensége. Wisliceny [SS-Hauptsturmführer, Eichmann közeli munkatársa] beszámolt róla, hogy bár nem mindenhol, de néhány kerületben a rendőrök úgy hajtják a zsidókat a vagonokba, mint a barmot a vágóhídra.” A korábban a szlovákiai és görögországi deportálásokat irányító Wisliceny a következőket mondta: „Úgy látszik, a magyarok valóban a hunok leszármazottai; nélkülük így sose boldogultunk volna.” Edmund Veesenmayer a nürnbergi perben tett vallomásában rendkívüli jelentőséget tulajdonított a deportálásban nyújtott készséges magyar segítségnek: „Ha a magyarok vaskövetkezetességgel tagadták volna meg a német kívánságot a zsidókérdésben, annak megoldására sor nem kerülhetett volna. Nem lett volna hatalmi erő ennyi ember megjelölésére, összefogására és deportálására. Ezt három hónap alatt csak a lelkes magyar hatósági és karhatalmi apparátus tette lehetővé. Kívülről nem tudtak volna megfelelő erőt hozni e célra, csak az tudta volna elvégezni, amelyik az országot, népét ismeri, s a nyelvet beszéli. Eichmannak csak igen kis törzse volt. Ilyen gyorsan és ennyire súrlódásmentesen — csak a magyar kormány teljes segítségével volt lehetséges.”
