A nyilvánosságban valahányszor szó esett a kérdőívek feldolgozásáról, a legtöbb orgánumban ugyanazokról a fiatalokról jelent meg egy fénykép, amelyen egy hosszú asztal mellett ülve, „jó hangulatban, mosolyogva bontogatják a borítékokat". És bár mint megtudtuk, a visszaérkezett kérdőívek feldolgozásának minden lehetséges fázisa digitalizált, vannak azonban e munkának olyan szakaszai, amelyeket képtelenség gépesíteni.

Magukra hagyta őket az állam, megfeledkezett róluk a magyar társadalom. A gyilkosságok óta eltelt két év alatt egyetlen alkalommal sem nyitotta rájuk az ajtót az állam embere, nem kérdezték meg tőlük miben segíthetnek. Az újonnan létrejött kormányzati szervezetben van roma-ügyekért felelős államtitkár , jelentős apparátussal és jó néhány kormány közeli ál-civil romaszervezet, ám közülük egyiknek sem jutott eszébe, hogy a magyar államnak kötelességei vannak azokkal a családokkal szemben, akiket nem tudtak megvédeni a gyilkos támadástól.

Az eredendő bűnöknél maradva az én olvasatomban a demokrácia mai válságában a négyigenes népszavazásnál, Göncz Árpád esetleges elfogultságainál vagy a Bokros-csomag elleni hazug fideszes kampánynál nagyobb szerepet játszott az MSZP–SZDSZ-koalíció által elfogadott összeférhetetlenségi törvény, mely lehetővé tette, hogy valaki egyszerre legyen polgármester és parlamenti képviselő. Ez jóvátehetetlen torzulásokat okozott a demokratikus rendszerben. Az országos és helyi hatalom öszszefonódása ellentmond a hatalommegosztás elvének, fokozza az önkormányzatok kiszolgáltatottságát, átláthatatlan és kezelhetetlen érdekviszonyokat teremt az országos és a helyi hatalmi szintek között, és a nagypolitika összes kóros torzulását leszivárogtatja a helyi politikába.