A XXI. századi jelenségekről

Abban nagyjából minden hozzáértő egyetért, hogy a rövid XX. század 1989-1990-ben, a kétpólusú világ összeomlásával intett búcsút az emberiségnek, hogy átadja a helyét egy oly sok reménnyel és a szabadság szagával megbolondított, friss szellemektől felcsigázott, a lehetőségek határát a végtelen kék egekben látó új kor új nemzedékének, az új évszázadnak. 1989-1990 és 2000 között a világpolitika térképén jelentős átrendeződésre került sor. Európa kitolta határait keleti végei felé, az Egyesült Államok újabb háborús konfliktusokban vett részt, a tartós béke kilátásai egész Európában soha nem látott mértékben javultak, vagyis sok szép és jó tanúi lehettek az emberek ezekben az években. Azonban a XX. század, a hidegháború öröksége nem múlt el máról holnapra, új, még a korábbiaknál is veszedelmesebb konfliktusok melegágya lett. A gyűlölet, a harag, a mások megvetése immáron világszintűvé duzzadt, az aktuális legújabb korra jellemző támadási módok már nem szorulnak nemhogy ország-, de a kontinens határok közé sem. Eljött a globális világ, a világszintű világ kora.

2001. szeptember 11-vel a Szovjetunió, a szovjet diktatúrák megszűnése felett érzett boldogság évei végleg lezárultak. Nemcsak az Egyesült Államok, de a világ is erős figyelmeztető jelzést kapott arra vonatkozóan, hogy a viszonylagos béke és prosperitás a továbbiakban sem tekinthető magától értetődőnek, a béke csak akkor maradhat fenn, ha hajlandóak vagyunk megharcolni érte. Ez a mostani fenyegetés azonban minden eddigiektől eltérő. A veszély forrása csak hozzávetőlegesen határozható meg helyileg és személy szerint, így pedig rettenetes nehéz harcolni ellene még a megfelelő fegyverarzenállal is. Erre a kihívásra a világ demokráciáinak természetes reakciója először a bezárkózás lenne. Falakkal zárva el egymástól az egyes kultúrköröket, hogy még csak el se érhessék egymást, se ártó, se semmilyen szándékkal, és mindenki élhessen a maga kis világában, békében, boldogságban, nyugalomban. Mindenki foglalkozzon csak a saját dolgával. A XXI. század azonban már nem erről szól. A XX. század második felének információs forradalma, a két szuperhatalma folyamatos ellenséges viszonya, a titkos szervezetek működésének kölcsönös felfejlesztése és világszintű kiépítése, valamint az a kíváncsiság, ami kezdetektől fogva jellemezte főként az európai nemzetek fiait, hogy kezdetben a hódításokért, azokon keresztül a vagyonért, a hatalomért új földekre merészkedjenek, mára már a jó szándékú vagy éppen rosszakaratú érdeklődéssé átalakulva még mindig arra serkenti az arra hajlamosakat, hogy érdeklődjenek a világ és annak eltérő kincsei, kultúrái, emberei iránt mára már a bezárkózás politikáját értelmetlenné tette. Ha volt valami értelme a véres XX. század eseményeinek az a globális perspektíva életre hívása volt, egyre többen tekintik a nemzetközi látásmódot, a világpolgári létet értéknek, elérendő célnak. A globális világgal azonban globális problémák járnak együtt, amelyeket csak világszintű összefogással lehet legyőzni. Ilyen a globális felmelegedés, amely szintén a XXI. század nagy kihívásává vált, de ilyen a terrorizmus is. A problémák globálisak, de az érdekek sajnos továbbra is nemzetiek maradtak. Hiába a nemzetközi szervezetek hálója, ha az azokban szerepet vállaló tagállamok nem képesek és nem akarnak kivétel nélkül saját érdekeiken felülemelkedni, akkor a problémák kezelése helyi szinten marad, ami a legjobb esetben is csak kétséges eredményekkel kecsegtethet. A legfontosabb lenne megértetni azokkal, akik most félnek, hogy a világ sokszínűsége nem feltétlenül csak veszélyt rejt magában. Attól még, hogy ilyen helyzettel a világ nemzetei, fennállásuk évszázadai, évtizedei alatt még sosem szembesültek, attól még az új helyzetet újfajta gondolkodásmóddal igenis el lehet fogadni, meg lehet tanulni ezen újféle szemlélettel is élni. A hatás és ellenhatás törvénye, amely minden tudományban, mindenfajta viszonyrendszerben az egyik meghatározó tényező, hacsak valami közbenső erő közbe nem szól, az emberek és népek közötti viszonyok, a békés illetve az ellenséges egymással élés, illetve egymás mellett élés (ki)alakulásában is döntő szerepet játszik. Minél hamarabb elfogadják minél többen azt, hogy a régi világ kora leáldozott, annál gyorsabban érhetünk el sikereket az új kihívások elleni küzdelemben.

A terroristák nem tesznek mást, minthogy építenek arra az emberek közötti ellenszenvre, amellyel a mindenkori idegenek viseltetnek egymás iránt. De ne feledjük, hogy kezdetben mindenki idegen mindenki számára. Az egyes kultúrák összetalálkozásakor pedig elkerülhetetlen, hogy konfliktusok tűnjenek fel, hiszen nem mindenki rendelkezik egyenlő türelemmel, megértéssel embertársai iránt. Ezzel a jelenséggel mindenki tisztában van. De ez még nem elég. A világ egy sokkal boldogabb hely lenne, ha kevesebben foglalkoznának a problémák felemlegetésével és többen keresnék azok megoldását. Vegyük a bevándorlás kérdését. Azok az emberek, akik most vallásúként, más kulturális hagyományok birtokában kívánnak letelepedni Európa földjén, és azok, akik felmenőikkel egyetemben már emberemlékezet óta itt élnek egy közös tulajdonsággal mindenképpen rendelkeznek. Emberek, így tudnak emberi módon gondolkodni és beszélni is. Egymással. Természetes dolog, hogy Európa védi saját hagyományait, értékeit, kultúráját. Ahogy az is természetes, hogy a betelepülők pedig ragaszkodnak mindahhoz, amit még régi életükből meg tudtak őrizni. Az európai amerikaiak is sokáig ragaszkodtak, sokan mind a mai napig ragaszkodnak nemzeti örökségük egyes elemeihez. De ez nem azt jelenti, hogy ne tudnának együtt élni. Az oktatási rendszer, az európai stílusok, mind divatban, mind a mindennapi élet folyásában, mind a vallási hagyományokban, fennmaradhatnak úgy is, hogy a jövevények is megőrzik közben azt, ami számukra a legkedvesebb. Nem kell és nem is szabad Európának lemondani bármiről is, de kényszerítenie sem szabad senkit arra, hogy olyanná váljon teljes mértékben, mint az ő polgárai. Azok az értékek, amelyek segítették Európát a túlélésben, a talpra állásban, amelyek miatt jogosan kérheti a világ többi részének tiszteletét, az emberi elme feletti zsarnokság minden formájának megvetéséből és az elleni harcban jelszavakul és eszközül szolgáló civilizációs kincsei azok, amelyek megbecsülése nélkül senki sem nevezheti magát európainak. Aki ezeket az értékeket képtelen a magáévá tenni, az, akár új, akár régi lakos, hosszú távon úgysem fogja helyét lelni a modern Európában. Ebből származhatnak valóban konfliktusok, hiszen mindig vannak olyanok, akik ilyenkor a távozás helyett az erőszakos lázadás, a fennálló normák megdöntésének útján akarják kényelmesebbé tenni saját helyzetüket. Ez ellen pedig bármilyen békeszerető is minden érett társadalom, fel kell tudnia és akarnia lépni, még időben. De nem szabad előre bűnözőként, akár terroristaként megbélyegezni azokat az embereket, akik most Európában keresnek menedéket az otthoni pusztulás és szenvedés elől. Ellenük fordulhatnak valóban egyszer, ahogy még egy született európai is honfitársai ellen fordulhat, ha éppen ezt adja ki a beteg elméje, vagy gonosz lelke, de ha békére, egymás kölcsönös elfogadásra és közös világi értékekre építjük az új kapcsolatokat, akkor nem lesz mitől félni. Már a jó szándék a legtöbb esetben jóérzést szül. És nem mindig a félelemből, a legrosszabb emberi érzésekből kiindulni. Nem szabad minden arabról és muszlimról azt feltételezni, hogy terrorista. Nem szabad a gyűlölet állásából nézni mindent. Tudják kik teszik ezt? Az igazi terroristák. A rendőrállam, a határokon inneni és a határokon kívülre szánt megfélemlítés végső soron mindig több kárt szül egy országnak, mint hasznot (még ha az aktuális kormányzat jobban is érzi magát tőle, sőt akár még a nép is megköszönheti olykor, hogy a saját érdekében birka módra az akolba tereli a szerinte irányába mindig jó szándékú és ezért általa mélyen tisztelt és szeretett pásztor. A gond az, hogy a nép már csak akkor veszi észre, hogy birkasorba jutott, amikor már csak ütemre engedik bégetni. Vagy legrosszabb esetben még akkor sem – így maradhat a nép örökre birka.)

Ez a humanitárius szempontból nehéz helyzet még felkészületlen, vagyis inkább elkészületlen állapotában érte Európát, első pillantásra. A belső átalakulási folyamat még jó formán kezdetét sem vette, egy közös európai identitás kialakulásához azonban talán ez a kihívásos helyzet is hozzájárulhat. Azonban azon két erő összecsapása, a nemzetállamok fensőbbsége és az egységesedés politikájának képviselői közötti mérkőzés még korántsem ért véget, és ebben a krízisben sincs könnyű helyzete az utóbbinak. Győzni még mindig győzhet, de elég egy hajszálnyi elingás, és újabb sebet kap az egységes Európa arca. Azok, akik most olyan nagy hangon védik Európa hagyományait, korábban éppen a fogalom, az egy Európa ellen foglaltak legalább ilyen hevesen állást és akik azt képzelik, hogy falakkal és puskákkal megoldást lehet találni a problémákra, azok vagy szimplán nem értik az új évszázad kihívásait, vagy nem is akarják azokat megérteni, hiszen azok kezelése olyan új megközelítést igényelne, amit nem lehet másoktól, a múltból előkaparni, hanem újonnan kell felépíteni. Ami mindig félelmetesebb.

A bevándorlók ügye nem ér véget azzal, az államok számára sem, hogy befogadják őket. Most jön csak a neheze, mind a két fél számára. Az államoknak be kell illesztenie őket társadalmukba, az újonnan érkezetteknek pedig el kell fogadniuk, hogy tőlük most már európai polgári viselkedést, az európai értékek iránti tiszteletet várnak el (habár vannak sokan a régebbi lakosok közül is, akik nem sokba veszik az európai értékeket, de nem szabad őket példaképnek tekinteni). Ez az elvárás mindenkivel szemben megvan, régiekkel, újakkal szemben egyaránt. Egy új társadalomban, egy idegen kulturális közegben, még egy befogadó, türelmes közegben is, távol a régi otthontól, nehéz megszokni, de a maradásnak ez az ára, mindenhol. Azok az európaiak pedig, akik féltik az európai értékeket a kihalástól, azok jobban tennék, ha önmaguk is elkezdenének megismerkedni ezen közös európai értékekkel és azoknak megfelelően eljárni.

A világ békés fele mindig kényelmetlenül nézett szembe az ún. tűzszítókkal, akik saját érdekeiket követve, más régiók kárára rendre másra minden korban konfliktusokat idéztek elő, tartottak fenn, illetve gerjesztettek. A ma Oroszországával, illetve annak vezetőjével, éppen az a legfőbb gond, hogy saját országa egykori dicsőségét éppen mások kárára akarja újra felépíteni, az áldozatok pedig nem számítanak. Ukrajna, Szíria elhúzódó válsága nagy részben írható az oroszok számlájára, hazudhatnak a világnak, amit csak akarnak. Ez a mostani azonban sajnos újfent patthelyzetnek tűnik Oroszországban, ahol ma ellenzéki vezetőnek lenni nem jelent életbiztosítást, az atyuska népszerűsége pedig továbbra is szárnyal. Mert az a nemzetállami nagyság és dicsőség, azzal mindig meglehet a népeket bolondítania, amióta csak a nacionalizmus acsargó szörnye először felemelte kétarcú fejét. A nemzeti értékek védelme rendkívül fontos, az identitás megőrzése minden embernek létszükséglete, de a nacionalizmus zászlaja alatt már annyi szörnyűséget is elkövettek, hogy nem lehet nem homlokráncolva gondolni a szóra. Azonban Panta rhei! Még semmi sem tartott örökké.

14 évvel az Egyesült Államok tragédiája után a szélsőségesek, a vallási fanatikusok jelentette veszély már állami méreteket és formát öltött. Fel lehetne lépni ellene, de Európa önmagában erre képtelen, Ázsia nagy részét nem igazán érdekli, az Egyesült Államoknak pedig sem érdemi érdeke, sem kedve nincsen (mármint a lakosság túlnyomó többségének) egy újabb nagy véres háborúba menetelni a Közel-Keleten, amelyben megint ő veszítheti a legtöbbet, másodsorban Európa míg a világ java része, fő ellenfelei pedig csak nevethetnek újfent a markukba közben. Így marad a lassú ellentámadás és elhúzódó konfliktus lehetősége. Európának pedig a menekültáradat, bevándorlók hullámaival egyetemben. (Ahogy a zavarosban halászók is mindig megjelennek ilyenkor.) Egységes európai eljárásról beszélnek, azt kérnek sokan, de vajon tudják-e, hogy mennyi idő, míg egy egységes európai rendszer ki tudnak a tagállamok szenvedni? Amire azt bevezetik. Eddig ez mindig évekbe telt, minimum. Talán a válsághelyzet gyorsíthatna ezen a folyamaton, remélhetőleg nem a minőség kárára, de nagyon határozottan mutatkozik most meg, hogy még mennyi időre lenne szükségünk ahhoz, hogy Európa az egység felé vezető döcögős úton megközelítse a célt. Azok a tagállamok lázadoznak most a legerősebben a kötelező  kvótarendszer ellen, akiket szinte alig, vagy egyáltalán nem érintett eddig a menekültválság, viszont a közös büdzséből a saját nem kis szeletüket azért rendre-másra megkapják. Ennyit a szolidaritásról, az európai egységről. De ahogy a terrorizmus elleni harcot sem szabad sosem feladni, ahogy ugyanakkor közben arról sem szabad lemondani, hogy megőrizzük magunk emberségét, még az embertelenekkel vívott háborúban is, ahogy nem szabad hagynunk, hogy olyanná tegyenek minket, mint amilyenek ők maguk, hiszen végső soron ez a céljuk a legyőzésünkön, a fizikai megsemmisítésünkön kívül (hiszen éppen a másságunk és az ebben a másságban rejlő az emberekre ható hívóerő az, amit a legjobban gyűlölnek minket, mert képtelenek azzal együtt élni, azt elfogadni), ugyanígy a globális problémák mellett Európában a regionális célról sem szabad sosem lemondanunk, nekünk, akik hiszünk abban. Ez a kitartás, ez az erő az, ami előre vihet minket.