A liberális frakció meghallgatása az Európai Parlamentben a magyar médiatörvény ügyében. Józsi, a lelkesmodoros ifjútörök kérdező, aki állítása szerint „besegít” a magyar állandó képviseleten a sajtóügyekbe, nagy barna Bambiszemekkel néz, toporog zsebre dugott kézzel és vigyorog.

Válasz gyanánt én is. Hogyne öregem, persze, egyenlőség, haddnesajnáljalak,  a tudjátokmiteket. Mindent a sajtószabadságért.

Később persze kiderül: az ALDE kiküldte nekik a meghívókat, be is jöhettek volna, de nem akartak, mert nem a pulpituson ülve, hanem a pórnép hallgatósága közül felszólalva fejthették volna ki álláspontjukat, az meg derogált nekik. De természetesen a sajtó felé ebből már az jött le, hogy azok a szemét liberálisok szónokolnak a vélemény szabadságáról, közben pedig nem engedik be a kormányt. Szóval nem is úgy történt, meg nem is azt mondták, vagy mégse… Aztán meg elszólták magukat, Polner Gergely, az elnökségi szóvivő csak kikottyantotta, hogy tulajdonképp bemehettek vóna, de ők büszkén nem akartak.

De lehet, hogy jobb lett volna, ha egyáltalán nem szólalnak meg: a magyar fideszes európai parlamenti  képviselők közül Schöpflin Györgynek jutott a kellemes feladat, hogy a meghallgatáson kifejtse álláspontját (s ezt később az euractiv.com-nak bővebben is bemutassa): szerinte az újságírók nem határozhatják meg, hogy mi áll a köz érdekében, a hatalmat nem ők gyakorolják, ezért nem számoltathatók el. A médiatörvény körüli vita, a külföld bírálata sérti a magyar közvéleményt, ezáltal erősíti az euroszkepticizmust és szélsőjobbot:  a nyugati sajtó nem tisztelettel és egyenlőséggel tekint Magyarországra; kedvét leli abban, hogy a magyar baloldal a Fideszt hiteltelenné téve akar politikai tőkét kovácsolni a médiatörvényből. A baloldal így magának is árt.

Mindez kétségkívül befogadó, európai, nyitott gondolkodásra vall – mint ahogyan azt a következő megszólaló is kifejtette: elég öreg hiba minden, a magyar kormányt érintő kritikát magyarellenesnek titulálni, ezt  úgy hívják, hogy populizmus.

Szerencsére a magyar kormány még nem azonos a magyar állampolgárokkal – vagy mégis? Joseph Daul, a néppárti frakció  (amely képviselőcsoportban a fideszes magyar képviselők is ülnek) vezetője tegnapi össze-vissza nyilatkozásának sikerült egészen tiszta képet adnia a saját frakciójában lévő munkamorálról is: az összetétel nagyon vegyes, van itt neoliberálistól kezdve a keresztény-szocialistán az euroszkeptikusig minden. Nincs emiatt (sem) egység, nincs fegyelem, mindenki a saját feje után megy. (Orbán viselkedése is jól illik ebbe a zűrzavarba: magasról tesz a Bizottságra és a Parlamentre egyaránt. A jól szervezett brüsszeli ügymenet és a hatalmas apparátus segítségével egyébként sem tudna nagyot hibázni. Ő a Tanácsra fókuszál, ahol kedvére tetszeleghet az összegyűlt európai miniszterelnökség előtt kétharmadjával és forradalmasított fülkéivel.)

Daul egyébként jó csóka, csak nem elég erős kezű, és  szerintem már tele a töke a magyar fideszesekkel.

Itten van a többségében konzervatív kormányok irányította Európa, az EP, Bizottság és a Tanács elnöke is konzervatív, lehetne csinálni, van probléma elég, ez a Viktor gyerek meg pattog itt a kétharmadjával, gyártja a feszkót meg a tényleg gáz törvényeit, Merkelnek is elege van már belőle, s ezek után azt várja, hogy én védjem meg, gondolá Daul. Oké, megvédem, végül is frakciólojalitás is van, vagy miafrász, de mit is akartok, mit mondjak? Jólvan mondom, de csak óvatosan:

“Az Európai Parlament néppárti frakciója ismételten megerősíti a szabadságjogok védelme iránti elkötelezettségét, beleértve a sajtószabadság tiszteletét. Egyúttal visszautasít minden, a magyar kormány ellen irányuló politikai indíttatású támadást…  A néppárti frakció meggyőződése, hogy amennyiben szükséges a törvény módosítása, Magyarország meg fogja ezt tenni, ahogyan azt Orbán Viktor miniszterelnök is kijelentette…” “Szeretnénk emlékeztetni, hogy a magyar jobbközép kormány és vezető ereje a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség, az elmúlt két évtizedben bizonyította elkötelezettségét az európai demokratikus értékek iránt. A Fidesz maga is a sajtószabadság védelmében indított sajtóperben született a kommunista korszak ‘80-as éveinek végén”. (EPP)

Nesze nektek, de kapjatok észbe, anno nem innen indultatok fiúk, vegyetek vissza.

Nade ez a határon túliak szavazati joga, ez már tényleg mindennek a teteje:

“’Elfogadhatatlan’ lenne a választójog megadása a határon túli magyar kisebbségeknek – jelentette ki szerdán Joseph Daul, az Európai Parlament jobbközép, kereszténydemokrata irányzatú néppárti frakciójának az elnöke. Ha a magyar kormány úgy döntene, hogy szavazati jogot ad az Európai Unió más országaiban élő magyar kisebbségek tagjainak.” (MTI)

Majd két órával később:

“Joseph Daul, az Európai Parlament néppárti frakció elnöke valójában a határon túl élő és magyar állampolgársággal nem rendelkező, de magyar származású személyek esetleges magyarországi szavazati jogára utalt elutasító értelemben. “ (MTI)

Kiindulva a határon túli magyaroknak adandó állampolgárság gesztusából én nem igazán látok nagy különbséget a kettő között – a probléma az állam és a nemzet fogalmának önkényes összemosásában van, amelyet lehet, hogy a Fidesz otthon nyugodtan ideoda értelmezgethet, de európai mércével mérve elég veszélyes, ahogyan Daul is mondta:”az egyenlő (lenne) a határok el nem ismerésével, és ez elfogadhatatlan“.

Reméljük, Daul még idejében rendet tesz – de a szkepticizmusom azt sugallja, hogy Orbánék most csupán időhúzásra játszanak; megígérik, hogy jófiúk lesznek, szót fogadnak a Bizottságnak és tiszteletben tartják Európát, de amint véget ér a magyar elnökség, gond nélkül végigviszik minden elképzelésüket.

Ne legyenek illúzióink, Orbánnak csak addig kell Európa, ameddig használni tudja.

„Mit akarok én?! Én akarok maradni az igazgató!

„De milyen áron?”

„Hogyhogy milyen áron?! Mindenáron!”

(Kern András: Guváti)

Catherine Ashton minden bizonnyal ott volt tegnap a megnyitóünnepélyen, de jól elbújhatott, mert én nem láttam. Vagy nem volt ott, de a mai tárgyalásokon már megjelent (igaz ugyan, hogy csak egy maroknyi kiválasztott újságírót engedtek a közelébe, hiába „akkreditálódhatott” — a Külügy honlapja megfogalmazásában — több száz az eseményekre).

Visszaértem Brüsszelbe, és hála az m2 online közvetítésének, élőben nézhettem a zászlóátadás ünnepségét. Dezső még nem ért haza, de a lelkemre kötötte, hogy 17h55-től nézzem, el ne szalajtsam. Végül 18h22-kor esett be, de mondtam, nyugi, eddig még csak a lakodalmas nép gyülekezett, és szép, nemzetiszín világítás mellett szól a gyászzene.

Arra most inkább ne térjünk ki bővebben, hogy milyen amatőr is volt az egész műsor, tele bakikkal. A kedvencem Bakos Piroska volt a nemlátszómatyóhímzéses pink sálban, aki élő adásban kérte meg a népet: ne vigye magával a tolmácskészüléket (már láttam is lelki szemeimmel Gizi nénit a WC bejáratánál: „Aranyoskám, mi van a zsebjébe’, csak nem egy kis tómácskészülék? Az marad itten, ejnyebejnye!”), a berecsegő CB rádiókkal, megkésve bekevert tolmácsolással, Rúzsa Magdi nemértem dalával, de ízlések és pofonok.

Viszont:

- Az Örömóda, azaz az Európai Unió himnusza valahogy kimaradt a repertoárból.

- Úgy kerestem  Catherine Ashtont, mint annak idején a Tesz-Vesz Város karácsonyi kiadásában a kukacot, de a zistennek nem láttam, pedig a külügy tegnap még égre-földre esküdözött, hogy ott lesz.

- “A miénk Európa egyik legrendezettebb államháztartása, csökkentjük az államadósságot, és egy éven belül teljesen újraszervezzük az országot. Ezt az elszántságot, hitet, energiát ajánlják fel a magyarok az Uniónak.” “Csodát nem tud tenni a magyar elnökség, de képes lehet megdörzsölni a palackot, hogy ismét előbújjon a szellem, amit úgy hívnak: Európa megújulása.” – ezt pedig nem is kell kommentálni; a médiatörvény annyit minden bizonnyal elért már most, hogy Orbán megnyilvánulásainak szépsége a maguk pőre valójában mutatkozhatnak meg, ekkora demagóg hülyeség esetében mindenféle rávilágító gyalázatos, a magyar sajtóban megjelenő vélemény csak feleslegesen befolyásolná a dolog ideológiai mondanivalóját, és főleg élvezeti értékét.

- És mert egyébként is megteszi helyettünk a külföldi sajtó: a La Une francia nyelvű belga csatorna híradójának tudósítója a megnyitót csak futólag említette, annál inkább volt szó a médiatörvényről és a válságadókról.

Győri Enikő uniós ügyekért felelős államtitkár szerint a magyar elnökség legfontosabb feladata az, hogy közelebb hozza Európát a magyarokhoz.

A magyarok többsége számára az EU egy megmászhatatlan elefántcsont-torony és atyáskodó fejőstehén, valamint egy rögtönítélő igazságos Mátyás király hibridje – nem igazán értjük, de pízt azt aggyon, és ha nem tudunk a külfölddel megegyezni, tegyen igazságot, de persze a mi javunkra.

A magyar fél az EU-tól, mert nem érti – külföldiül van, lassú, demokratikus, más, mint mi, és a megértéséhez nyitottság és gondolkodás kell, ezt meg mi nem szeressük. Nekünk vezér és érzelmek kellenek: most itt van Orbán, adtunk neki kétharmadot, hát nehogymár ne tudna Brüsszellel is elbánni, majd ő megmondja nekik. Csak annyira játssza az európait, hogy ne nézzék ki teljesen, milyen ravasz gyerek is ez a mi Viktorunk, de háta mögött a magyar zászlóerdő, nem danolja az Örömódát, nem hódol be nekik, és nem változtat sem a médiatörvényen, sem a válságadókon.

Ne foglalkozzunk azzal, hogy mi megy a külföldi sajtóban: úgysem értjük, tanulnának meg magyarul mind, aztán meg úgyis lesz olyan magyar fordítás, amilyet mi szeretnénk, nem kell mindennek benne lennie.

Véletlenül se akarjunk már európaivá válni: legyen Európa magyar, jöjjön ő hozzánk, ha akar valamit. Ne mi akarjuk felfedezni sokszínűségét, tanulni tőle, részévé válni – legyen hálás az Unió, hogy egy fülkeforradalmár nép most fél évig kölcsönadta vezérét, hogy végre rendben menjenek a dolgok.

„Sanyi, hozd be a szalámis kenyereket, hadd éljenek!”

Mondtam, sajnos nem, és a szemtanúk szerint egyébként is egy fiatalember követte el; én minden jóról lemaradok, basszus.

Ha az eseményeknek nem is volna magyar aktuálpolitikai vetülete, a tábla akkor is zseniális és releváns – ez az öltöztetősdi rettenetes, a kedvencem az ipari alpinista szerelés volt.

Ezek vagyunk mi Brüsszelben – a magyar elnökség a csákós-díszmagyaros kisfiú, aki magasról pisil a demokratikus Európára.

Manyi, nagyanyám, a teoretikus sütésfőzés nagymestere („Hát fiam, mán a számban vót az íze, van margarinom, lisztem, élesztőm, sajtot vettem a múltkor a Teszkóba, jaajdejó lesz, jóu sós, mán hoztam ki gondolatba’ a gyúró deszkát is a spájzbul..,” „És?” „És akkó elaludtam!”) kizárólag az ATV-t hajlandó nézni.

Lementem hozzá úgy tizenegy felé, énekeltünk Himnuszt együtt éjfélkor, és a karácsonyról megmaradt pezsgő maradékát szopogatva politizáltunk – ha mást nem, ennyit biztos elért az Orbán kormány, hogy ezzel zártuk és nyitottuk az évet, a köztünk lévő földrajzi távolság miatt alig töltünk együtt időt, s ilyenkor is ez az első téma; a Fásy-féle Zeneexpressz és a tojógalambként gyüszmékelő tourist guide Schmitt között egyébként sem volt olyan nagy különbség.

Megbűnhődte már e nép a múltat és a jövendőt – ez utóbbiban sajnos nem vagyok olyan biztos, egy perce már mi vagyunk az Uniós soros elnökei. Cseh barátom, Havel szerint mi, magyarok ugyanúgy égni fogunk mindennap, mint ő anno a cseh elnökség idején, hát, együtt érez velünk. Mondtam, nagyon kedves, de én nem vagyok hajlandó magamat egyfolytában rosszul érezni emiatt – nem mintha érezném az ügy társadalmi felelősségét, de nem én akartam magamból Európa-szerte hülyét csinálni a médiatörvénnyel, a nyugdíjüggyel és a többi nyalánksággal, és akkor Orbán még meg sem szólalt Strasbourgban, na, ettől tartok leginkább, de inkább csalódnék kellemesen.

BUÉK Mindnyájatoknak, legyetek bárhol a világban.