Az oroszlán
Orosz lány
Amcsi hímmel
Poroszkál

Szputnyik száll
Fölöttük:
-Na ezt jól fellőttük!

Szól a lánynak büszke hím,
az megmondja: hm,hm,hümm.

++++

Hervadó hernyó pillant, ó
Mikor leszek már pillangó?

Illanó fél-tangó
száll a szélben

Lankadó
illető
Bátaszéken.

+++

Ma csekkolom
Macsek-ollóm.
Karmam
Karmám.

++++

Tó partján toportyán
Töpreng a csoportján

Ki vagyok én?Ki vagyok én?

Tó partján toportyán
Ki töpreng a csoportján?

+++
Ja és ezt írtam Orr-Bány-Rém címmel, ,amikor még nem tudtam, hogy nem leszek benne:

Kozma György Ámor:

Orr Bánya-Rém

Én vagyok az Orr-bánya-rém

Egy aljas troll, egy gonosz kém,

Mert dédnagynéném a Tormay

S szívemben ég egy Tor –Mai.

Fáj nekem, mi a népnek fáj

Kenyérre van bennem Hiány

Hisz szép-szépanyám nádorné volt

Sógorként tisztelte Bethlen Gábort.

Unokaöccse Rákóczi s Zrínyi:

Egy kincsesbödön fog itt megnyílni!

Megannyi ősi téma öble

Mi nincs giccsmázzal leöntve.

Az ő szépanyja volt Báthory Erzsók

Kinél vérbe fojtódva minden csáb és csók

Az ő szépanyja meg egy király nővére

Kinek ma milliókba oszlik szét rőt vére.

E sok őslegendát itt nem mesélem el

Fókuszáljunk arra, mi mást is felemel -

A lényegre kell törni, mondjak új mesét?

Ma is harc dúl náci kommunizmusért.

Mert minden nemzedéknek mást jelent a jó szív

Máshol jő el határ, ahol már ölni kell

Más fokban kegyetlen minden egyes korszak

Más rémségek közt lép fel Wallenberg és Korczak.

Hunyadi még élve nyúzat,Zápolya még élve süttet,

De száz év múlva Báthory épp csak orrot üttet.

Újabb százhúsz év: Rákóczi bánja, ha koncoltat

Kossuth és Bach viszont számlál minden holtat.

Ez a meccs ez örök rangadó lesz

Hiszen a Halál pár év és megszűnik

A gyilkosoknak ma terveket kell szőni

A sok hippi mind a fejükre fog nőni.

Pár ezer év s egy oly világba érünk,

Hol mind egymást szeretve folyton csak henyélünk.

A nácik és a zsidók együtt füvet szívnak

Muszlimok és Hinduk a Gangeszben ívnak.

Valószínűbb persze, új haragok lesznek

Mikor a farkas és a bárány egy tányérból esznek.

A Rendpárt harca a Szabadelvűekkel

Megy majd tovább: kérdés, ki és kit hogy hekkel?

Hej,ha én is,én is nagy vezér lehetnék

Az atombombával biztos visszaélnék.

És ha bárki pont nem elég bőszen tapsol

Kapna majd a szemét a sugárdózisomból.

Édesem, gyönyörűm, szívem,lelkem,mézem
Egyfolytában nap nap után a képedet nézem
Elsírom magamat, peregnek a könnyek
Jaj,istenem, mikor lesz már egy kicsikét könnyebb?

Van énnekem szép barátom, van okos is bőven,
De olyan,mint te voltál, nincs. Jól meg vagyok lőve.
Olyan, aki filmes is és pont velem tud írni
Olyan nincs más. Nem marad más hátra. Muszáj sírni.

Szerencse, hogy rokona vagy Józósnak, Árpádnak,
Így legalább mindig itt vagy, mint egy örök Várnagy.
Rád gondolok s összeszorul percekre a szívem.
Itt maradtam magányosan. Nincs rajtad kívül hívem.

A Rend /Görögül:Kozmosz/

Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ha tudsz még szólani bármit,
Szűk szoba négy fala közt szájtáti fiókjai várnak a Rendre,
Melyet a hős hűs két keze ád. Nem szűnik a gondja,
Mert a fiókjai rendjét, nappal s este örökké féltő
Aggodalommal várja, s kergeti mindég.

Tál, tele porral. Csillog a sok por, lángol a napfény
Ás odanéz egy új kinyitottra. Rejteke mit tart?
Újság halmaza: „forró drót“- „telefon“ – „megölette“
„százada győzött““Lándzsa a szívbe“, „lelőtte királyát“
„tél jön az őszre“, „aláírták“, „ember, be ne lépj már“
„folytat“, „ elnapol“, „aznap érkezik“,…Ő bele nem néz
Nem, egy lapba sem olvas. Újra fiók fele indul,
És kavarogván reszket a nappor, válla fölött száll.
Indul a szembeni szekrényhez, átlép hasadékot,
Vékony, csörgedező repedést, no meg elsuhan arca
Ás feje mellett míg megy pókháló raja rebben.
Nem lát szürke falat, pókhálót és hasítékot,
Két szeme színtelen árnya a húzógombra szegezve,
S nem néz már. A fiók erezését, mélye fehérjét
Látja kizárólag, odanéz, s még lába elé sem.
Éjszínű fénnyel tör be a Napnak régi sugára.
Árnyat emel fel a kéz:üresen tátong a fiók.

Hősünk átnéz mindezen és szól: „Esteledik már,
Rőtté válik a nap, míg ráborul ott az a felhő…
Nem sikerült a fiókjaimat telerakni, de késő
Már. Nekem el kell mennem a gyorskerekűvel, a busszal
Mért is? Nem tudom én mér…Intézendeni egy s mást
Bár lehet az, hogy semmit…Abbahagyom ma e munkát,
Hátra van az..no meg az…és még az a láda…
Nem baj, rendbehozom majd, hogy hazaérek a busszal.“

Nincsenek itt, csak a szürke falak, üres utcai lámpák,
Tűzfalak, omló téglatetők feketén cserepektől,
Égboltnak támasztott házak árnyai nyomnak
Minden zajt, hamufüstöt az útra, a mélybe
Kéményből. A tetőről fujják szét, szanaszét, le
Sok rég égett műanyag orr, kakaó, kefe bűzét:
Mindez a füst szárnyas ködként, mint barna madár,
Emberi arcot nyúzva az utca, középen a szélben.

Hát így ért hősünk az üres tél-szövevényben a buszhoz,
Végre kiért az üres kongó területről,
S itt meglátta a gondolatába már belevésett
Embereket, kik a zajtalan, szinte kihalt utakon, míg
Erre a térre nem ért, hideg arcuk fényeivel már-
Már üldözve kisértették. Most állnak az arcok.
Nézik: az új utas. Áldozatává válik a többi
Buszra merőn várónak ez itt? Vagy győztese lesz ő
Néhány másik utassal majd a busz-ajtai harcnak?
Senki se sejti a végét. Nem jön a busz. Idegen jött
Ismét. Otthagyják a tekintetek őt- egyedül vár:

Felrezzen, lökték, jön a jármű, kezdjük a harcot
Dobban a szempár, villan a láb a tömegben: a busz jön.
Fénypászta megosztja sötétjét éjszínű útnak
Már közelít. Már lódul a nép. Fékkel csikorogva
Zökkent és áll. Nyílnak az ajtók, csendesen áll egy
Pillanatig s máris belelendül, zúg a tömeg, még
Meg sem próbált senki leszállni, de indul az ostrom.
Mind nekiront, hadonásznak a szatyrok, gyilkos a tűz itt,
Harcol az asszony, a férfi, s a hősi halált kikerülni
Egy sem akarná, csak bekerülni a buszba, ez célja.

Hősünk eltekerinti nyakát s két váll közelében
Látja a házakat, elsuhanókat, lát embereket
Kik tömegekben rajzanak itt, árnyékukat árván
Lábuk után cipelik, mialatt fényes kirakatban
Arcuk aszott búját keresik. Meglátja a hős ezt:
Férfiakat s nőket, kik az útjukat keresik ott lenn
Hajszolt arcukon át belenéznek az ablaküvegbe
Mély zsebüket pénz éhe kihajtja az útra a télbe.

Vágtatnak, száguldanak ott fenn ablaki fények,
És odabent a család vacsorázik. Itt csukva az ablak,
Könyvespolc sora közt a családapa könyveket olvas
Nagymama köt máshol…Ablakban mozdulatok, mik
Függönyből ki-be ugranak, mint egy filmen a képek
Ablakok égnek fent, s bent a lakók. Idelátszik a buszba
Rég elenyészett életük egy-egy pillanatába
Néz az utas, utcára kihajló lány keze – eltűnt.
Más ablaksor: zongoraszó – öregember a tűznél.
Ó, sok nyár tüze lobban az arcán – tán egy utolsó
Rángást néz, mit a végesség adományoz a vénnek.

Túlsó oldali részét látja az utcai tájnak.
Képzeletében a túlsó oldali járda fölé nem
Szürke, ölő házak nőnek: ott más a világ és

Ezt majd észreveszik, ha a busz megfordul az útján.
Most a tömegnek vállai közt nem látni amarra
Visszafelé ez úton rohan el s majd látnivaló lesz
Túlsó oldali tája az útnak: Zöld a madárdal
Szökken az égnek a hegy, tetején lila köd, hava pengő
Szél rezeg át a levélen, illata csörgedez ágon.
Ezt meglátja, ha fordul a jármű várni csak addig!
Ott már várja a rét a mezőt: mind fű, fa, virág lesz
Tintaevő madarak raja fut, felhő keresőn szól:
„Éneketek nem hallom tisztán“. Árnya a Napnak
Földre vetődik, tengeri színnel hős tulipán nő.
Hangja e rétnek nincs, csak a Csend, ami énekel erre.

Csöng, becsukódik az ajtó, fordul visszafelé már
Indul a busz, megrándul a belseje, vágtat az úton.
Zúg az utasnép, mind tele szájjal: „Drága a sapkád?“
„Hol vetted?“ „És hogy van a bájos izé…felesége?“
Rettenetes ez a sok zaj. Ő néz. Vár a mezőre.
Néz ki az ablakon át: nincs rét, füst van, feketén ég.
Látja a sík ablakban az arcát, ráncai folynak.
Filmként zúg el a házsor az arca mögött merev utca.
Még lát ablakokat, mik a szürke falat beborítják
És odabent a család vacsorázik. Itt csukva az ablak
Könyvespolc sora nő, a családapa lépteket éget
Nagymama köt, stoppol: ablakok, mozdulatok, mik
Elfutnak, tovaugranak, mint filmen a képsor.

Nincs, amit ő vár. Sem rét, sem fú, s a virág sincs.
Nincs halvány hegy, zöld tetejét nem pengeti nap, hó
Tintaevő agarak raja sincs, felhő se beszélget.
Tengeri szín tulipán sincs, sem pedig árnya a Napnak.
Nincsenek itt, csak a szürke falak, üres utcai lámpák,
Tűzfalak, omló téglatető. Nem kell odanézni.
Gondolatában árván áttelepíti fiókját:
Annyi a rakni való, nyakkendő és ruhatár sok
Zokni meg új süteményíz, képkeret oldala telve a
Rég kivetített képpel, toll: benne a színe a szónak
Tört lemezek – levegő hangjuk ki-be száll a fiókból.

Tudja, hogy ott még várna teendők árja reá, hisz
Nincs kész. Összeszorított kéz, ököl és zenegép meg
Zöld szomorúság, tejhang szakadás, kőből kicsi bölcső,
Rengeteg illat s a Sárga Virág, ezüst akarat keverése,
Barna sirály, réti zsiráfok, porral a színük
Réstelen olvad a semmibe s onnan a ládafiába.

Közbe ha tudná, mily csoda járt ott fenn a szobában:
Tó-hullám köpenyén, szövevényén rajta ragyog sok
Minden: minden ott kavarog köpenyének a szárnyén
Mint az arany hó, százezer évnek száll maradéka,
Ott csavarog kavarog a fonálba a minta bevarrva:
Lépések, várárok, kacagány, imbolygó fény –
És körülötte kerengünk, mindig, örökkön örökké
Könnyeket áztatván s kiharapva a lég-levegőből
Sok-sok nagy-nagy ráz-nevetést. Igen Ő. A köpenyben.
És beleszőve a tér, tél, tavasz, ősz, vizek, ágak,
Minták és szövevények, aranyló kárpit, imádság
Most, rég, nyár, szél, kút, vár, had, rés, híd, ár zúg.
Száj, fog, nyel, néz, lát, feje gördül, áldozat ő : vár.
Farkas, szép, de gonosz. Gyermek.kedv mind beleszőve
Nagy köpenyébe. Csillog a szikrafonál. Ő a köpeny, ide jött
S Fény, Fény, mind eljött: fojtja a kis szoba árnyát,
Szóval, igen Deus ex Machinából jött a Deus le
Mennyből egy Angyal. Tág köpenyében kulcs csörög- oldja
Véle a barna hunyorgó szekrény korgani vágyó
Gyomrát – kattan a zár, kifeszíti a torka falát is.

Áttetszőn simogatja a holmikat ott a fiókban.
Narancs felhő ködmaradékát hinti a fára.
Nem mozdulna az ujja se, szeme vágja a rendet.
Helyrekerülnek a holmik, végre áttelepültek
Isteni rendbe. Vissza, bezárja, s az árnya eloszlik.
Nerc, szél, páncél zörget, kancsó víz zizegése
Mind az utolsó szálig eloszlik – illata ózon
Mint valamely kvarclámpa. Fióksor csendesen ámul.

Feltűnik feketéllve a ház. Kapualj, szemetes mély
Árka, csikorgó. Kongó lépteivel perceg a szú
Féltő aggodalommal vágyja mind a teendőt.
Felrecseg ébren az ajtó, indul a ládafiához.
Nyúl a zsebbe. A torka rikoltana: hol van a kulcsom?
Elvesztette fiókjai kulcsát. Tán a buszon. Tán
Máshol. Szeme húnyva, de áll. No igen, van ez így.
Sose látja meg így már otthon a Rendet.

Köszi a figyelmet. /Amúgy ezt felére meghúztam most./

amúgy nem ismert számomra, hogy mely filmeknek az elkövetésében volt szereped, és hogy milyen. ennek még utána kell néznem.

a bébi bébi te nyomorult állatra és a Waszlavikra nem reagáltál. pedig érdekelne.