A Hit Gyülekezetében az országos méretekben átvett, lappangó némethista magatartás egyik lényege a bűntudat előli szökési és hárítási kísérlet. Az otthonos némethista lágerlakók mindig tudják, miről van szó. Önmaguk és saját belső lényük elől titkolják el a tényeket, és a lágerük minderre lehetőséget ad, mert annyira szent, felvirágozott, fertőtlenített és dicsőséges a vörös, babiloni színű köveivel együtt.

De ez a felejtés tragikus. Ez a magukba fojtott valóság nemcsak a jelenüket teszi agresszívvé, de mérgezni fogja a gyerekeik életét is mindaddig, amíg ki nem beszéli magából mindenki a viszonyát Németh Sándorhoz, pontosabban a némethizmushoz. Még pontosabban a szolgasághoz, egymás megalázásának és önnön megalázottságuknak az élményéhez. Minden ortodox hitesnek ki kell egyszer beszélnie, miért fogadta el az elfogadhatatlant – ha fölébred egyáltalán.
Abban a pillanatban, amikor a Hit Gyülekezetében bekövetkezik a rendszerváltás – mert be fog következni – a Németh Sándorért rajongók ezrei fognak egyik pillanatról a másikra elfordulni addigi bálványuktól és odafordulni a felemelkedő új hőshöz vagy hősökhöz, miközben percek alatt elfelejtik az elődhöz fűződő viszonyukat, minden velejárójával együtt, és hallelujáznak, mintha mise’ történt volna..

Úgy lesz Németh Sándor is elfelejtve, ahogy ő meg a követői ma is elfelejtik és elfelejtetik azokat, akik nemkívánatossá váltak számukra. Úgy csinálnak, mintha az illető nem létezett volna, és úgy tesznek, mintha az, ami jót a felejtésre ítélt ember tett, soha nem történt volna meg. Ez a cinkosok erkölcse, amitől meg kell szabadulni ahhoz, hogy a hit szabadsága ebben az országban kiteljesedjen, mert a Hit Gyülekezete példakép. Csak sajnos mára a rossz fajtából való lett belőle.

Nem kívánom senkinek, hogy sok év után arra ébredjen, hogy elszaladt az élet, már minden el lett rontva, és nincs menekvés. Pedig hogy vigyázott! Mert sejtette, keményen fogta, nem eresztette, de a titok végül mégiscsak kisiklott a keze közül, és ismét napvilágra jött. A csontváz kizuhant a szekrényből, és hiába a reformok bejelentése, már késő, a hullák bűze elfedi az enyhe virágillatot.

Mi a némethizmus?

A némethizmus azt jelenti, hogy bármi, ami hivatalosan történik, egyfelől Istent dicsérve végignézendő, másfelől nem mindig komolyan veendő. Végig kell ülni az istentiszteletet, és nem kell holmi különcködéssel feltűnést kelteni. Alkalmazkodni kell a többség magatartásához. Ha mindenki elesik, én is. Ha mindenki tapsol, én is. Ha mindenki örül, én is. A sor folytatható.
Megeszi a feltálalt prédikációt, nézi az ATV-t, és kuss van. Olyan egyformaság, ami úgy kölcsönöz több arcot egy embernek, hogy tartogat egyet a gyülekezetnek, egyet a barátoknak, és egy még bizalmasabbat a család számára. Ez egy multifunkcionálisan hazug arc.

A némethizmus a kicsinyes álmok uralma. A bővölködésteológia fensőbbségének hirdetése, miközben felébredve a bilibe lóg a kezünk. A némethizmus a tudás hiányának magabiztos elégedettsége, az igavonó ökör uralma az Ember fölött, a közös foglalatosságok örömének győzelme a magányosan is eredményes küzdelmek fölött. A némethizmus olyan cinizmus, ami mindent áthat, a parlamenti képviselő beszédétől kezdve a vitafórumokon szereplő apologéták szókincséig.

A némethizmus azt jelenti, hogy határozottan érezzük a ketrec-jelleget: ha elhagyjuk a hágyét, veszélybe kerül az üdvösségünk. Ám ennek ellenére úgy kell tennünk, és mindenki vidáman úgy is tesz, mintha szabadon élhetne. Mintha egy kis Nyugat lenne Keleten a hatvanas években. Sőt, talán még jobb is, mert itt nem kell annyit dolgozni a boldogulásért, mert a Vezető megadja a helyes útmutatást. Ez a legszörnyűbb öncsalás.
1998-ban a hívek úgy elfelejtették a korábbi évtizedekben éhezve-fázva, a megalázottságban osztozó vezetőiket és testvéreiket, mintha nem is léteztek volna, csak mert a Vezetőnek ez volt az útmutatása.

A némethizmus jelenti azt a magatartást, ami az áttételes, finom hazugságok folyamatos tudomásulvétele és informális, vagyis nem hivatalosan érvényes, éppen ezért abszolút hatékony legitimációja. Ez a jelenség áthatja a hithű hitesek életének minden területét. A barna az szürke, a bűzlő meg persze, hogy szagos. Csak jó szögből kell nézni, nem ellenségesen, összehasonlítva például a szomszéd szennyesével. És büszkének kell lenni rá. A mi gatyánkon nem látszanak meg a foltok, a kínzókamra-gyülekezetekben lévőkéhöz képest, mint pl. a BAGY (Budapesti Autonóm Gyülekezet).

A némethizmusban tanultuk meg, hogyan kell a teológiai nagykapuk mellett olyan kiskapukat találni, ahol úgy bemehetünk, hogy nem Isten, hanem a mi érdekeink érvényesülhetnek. „Ha Dávid hazudott, mi is hazudhatunk”. Megtanultuk, hogy akinek van esze, és közel van a tűzhöz, az gátlástalanul csal, de nemcsak az ÁFÁ-val, hanem a kereszténységgel is, vagyis megcsalja a saját újjászületett élete alapelveit. A gyerek a világi iskolában egészen más nézeteket vall, mint otthon a (keresztény?) családban. A keresztény iskolában pedig a vezetők gyerekei cégéres bűnök ellenére is bent maradnak, miközben a közhívők gyerekeit kivágják egy ellopott rágógumiért. Vagy a férje házasságtörése miatt elválni nem akaró asszonyt az állásából való felmondásra kényszerítik.

Ahhoz, hogy a hágyések tényleg szabadok lehessenek, először mindenkinek egyénileg kellene szembenéznie saját magával. Megérteni, hogy eredeti személyiségükben milyen kárt tettek azáltal, hogy kénytelen-kelletlen, vagy olykor önként és örömmel, de elfogadták a némethizmus jellemgyilkos játékszabályait.

Ilyen játékszabály például az, hogy a hágyések kapásból elutasítják a tőlük akár csak kissé is eltérő véleményeket, és az ezeket hangoztatók „ügynök”, „eretnek”, „katolikus”, stb. jelzőket kapnak. Azok a külső szemlélők pedig, akik a tett és a szó egységét kérik számon a hágyén, a legnagyobb ellenségnek számítanak, mert a Felkent Szolgálati Ajándék szolgálatát, és a Szent Szellem általi isteni vezetettségét merészelik megkérdőjelezni.

A némethizmus egyik legjellemzőbb példája az a tipikusan hágyés technika, hogy aki nemkívánatos személlyé válik, hamar ügynöknek kiáltatik ki. Katolikus, III/III-as, vagy bármi, a lényeg, hogy az illetőre azért nem lehetett a nyílt bomlasztó tevékenységet rábizonyítani, mert jólképzett titkosügynök volt, és már évekkel korábban beépült a gyülekezetbe, hogy a megfelelő időben megkezdhesse az aknamunkáját. Mindez azért szükséges, mert az anatémával sújtott egyednek semmilyen erkölcsi, vagy gazdasági bűn nem róható fel, tehát egyértelmű vádakkal és azok bizonyításával nem száműzhető.

Végső soron nem Németh Sándor a fontos ebben a szomorú és máig nyugtalanítóan lezáratlan történetben, hanem a hívők, a folyamatosan, már régóta megerőszakolt gondolkodású emberek. Ők azok, akik hagyják magukat dicsérni, merthogy ez a legjobb Gyülekezet és a legjobb Vezető, cserébe viszont megbecstelenítik őket azáltal, hogy elveszik az önálló gondolkodásra való képességüket. No, nem mindenben, csak azokban a dolgokban, amelyek a hágyé működéséhez szükséges lojalitást kérdőjeleznék meg. Mindenki egy tégla a Gyömrői úti csarnok vörös, babiloni falában. A börtönfalban. Nem a maguk jószántából, hanem mert itt nem lehet másképpen élni. És még az járt jól, aki nem hagyta magát elragadtatni a vezetők által szidalmazni sugallt emberek pocskondiázásától. Nekik még van esélyük.

Az időről időre jelentkező hisztérikus vádaskodások, a találomra leleplezni vélt spiclik utálata helyett ideje lenne a hiteseknek megismerkedniük önnön bepiszkolódott gyülekezeti énjükkel. A némethista arccal. Ami az övék akkor is, ha utóbb álarcnak tekintik, és egyik napról a másikra levetik. Mert azt nem lehet levetni csak úgy.

Meg kell térni belőle.