Mindezzel csak annyi a bibi, hogy ez úgy, ahogy van, tipikus sajtótrükk, csúsztatás. A sajtó hiteti el mindezt az olvasóval: úgy adagolja az információkat, hogy az olvasó a fenti következtetéseket vonja le. Egészen biztos, hogy ha az áldozat tényleg szélsőjobbos lett volna, akkor ezt a sajtó expressis verbis örömmel írja le. Abból, hogy ilyet nem írt, az következik, hogy az áldozat nem szélsőjobbos volt. Sebaj, marad még a szokásos lehetőség, hogy úgy csoportosítjuk az információkat, hogy az olvasó maga jusson el ahhoz a következtetéshez, hogy az áldozat egy újnáci, aki legalább részben felelős a saját haláláért. A leírt tényekért ugyanis felel a sajtó, de az olvasó privát következtetéseiért már nem. A nagybácsival folytatott beszélgetés rutinszerűen valahogy úgy zajlott le, hogy 10-15 percen keresztül kérdezgették, hogy milyen fiú is volt ez a szegény áldozat. Megkérdezték, hogy pl. sportolt-e gyerekkorában: hogyne, kosárlabdázott, focizott, úszni még néha mostanában is eljárt. „No, és voltak-e kedvenc filmjei? Szerette-e pl. a Leghosszabb napot, vagy a Piszkos tizenkettőt?” Az ilyen, ártatlannak tűnő kérdésekre nem is lehet máshogy válaszolni: igen, szerette. „Megbízható volt a munkahelyén?” „Igen, szerette a munkáját.” (Már hogy ne szerette volna, hiszen a saját családi éttermükben dolgozott.) Meg még bizonyára beszélgettek arról, hogy volt-e szerelme, milyen autókat szeretett, voltak-e testvérei, milyen iskolába járt, stb. A szerkesztőségi ülésen aztán összeülnek, hogy „mit lehet ebből kihozni. Nyilvánvalóan nem náci.” Aztán az anyagból bennemarad az a pár „virágnyelven megfogalmazott információ”, amiből Maeldronnak meg egy csomó egyéb olvasónak is összeáll a kép: biztos újnáci volt, még jó is, hogy eggyel kevesebb. A szerkesztő meg elégedetten hátradől: kérem, mi nem mondtunk semmi ilyet! Mi csak azt írtuk le, amit a nagybácsi mondott. Hogy az olvasó mit gondol, az meg a saját dolga. Hja, kérem, hát mindenre nincs hely, hogy volt-e barátnője, mi volt a kedvenc étele, ki volt a kedvenc színésze, stb., na arra már nem jutott hely.” Így lesz az áldozatból agresszor, az agresszorból áldozat. Hatványozottan igaz ez akkor, ha etnikai jellegű incidensről van szó. Az integrációnak dübörögnie kell tovább, az meg, hogy mit ért meg ebből a nép, az istenadta nép, nem fontos: minél kevesebbet, annál jobb.

Egyik tény sem alkalmas arra, hogy a német közállapotokat megítéljük belőle.
Nekem a Szállnak a darvak a kedvenc háborús filmem.