Magyarország új, július elsejével hatályba lépő médiatörvényét az ország fasiszta és kommunista múltjának meglehetősen kellemetlen atmoszférája lengi körül.

Előírásai értelmében valamennyi szerkesztőségnek kötelessége magát regisztráltatni egy médiatanács nevű szervnél. A tanácsot felhatalmazták arra, hogy egymillió forintot megközelítő összegű bírságot rójon ki publikációkra és adásokra, amelyekről úgy ítéli meg, „sértik” valamely csoportot, nemkülönben a „többségként” meghatározott amorf entitást. Ha egy publikáció megsérti a „közmorált”, büntetéssel kell számolnia. Ha hírszolgáltatása „kiegyensúlyozatlan”, ugyancsak. És jaj annak a zsurnalisztának, aki a tanács felszólítása ellenére sem hajlandó megnevezni a forrásait.

Magyarország ezzel az intézkedésével felszámolta a javarészt békés 1989-90-es forradalmak emblematikus vívmányát, amelynek köszönhetően Kelet-Európa-szerte megdőlt a kommunizmus – nevezetesen a sajtó szabadságát. Ahelyett, hogy a szabad vizsgálódást elősegítő jogi környezetet teremtene, a törvény a félelem és a bizalmatlanság légkörét teremti meg, ami a totalitárius uralom egyik ismertetőjele.

Ha ez nem lenne elég, két nemrég történt eset demonstrálja, hogy a médiatörvény botrányosan kettős mércét alkalmaz.

Az első eset: a médiatanács komisszárjai vizsgálatot indítottak a Népszava című liberális napilap ellen olyan „inzultáló” olvasói kommentek miatt, amelyek a lap online verziójában, egy Schmitt Pál magyar köztársasági elnököt bíráló cikkhez kapcsolódva jelentek meg. A kommentek az internetes vitastílus általános standardjához képest igencsak visszafogottak voltak – az egyik például bohócnak nevezte Schmittet –, ez azonban nem számít: olyan politikai vezetőt sértettek meg, akit nem lett volna szabad, s a médiatörvény működésbe lépett.

Szemben a második esettel, amikor a kormánypárti Magyar Hírlap olvasói kommentjei hemzsegnek a hajmeresztő ostobasággal bedobott antiszemita megjegyzésektől, a médiatanács azonban még csak meg sem nyikkant.

Dühöngő antiszemitizmus

A Magyar Hírlap cikke hírt adott egy véleményről, amelyet idén Karl Pfeifer veterán osztrák-zsidó újságíró publikált a bécsi Die Presse napilapban. Pfeifer cikkében Bayer Zsolt, a Fidesszel szoros kapcsolatban álló, önmagát újságírónak nevező magyar demagóg uszító korábbi írására reagált.

Bayer stílusa a Der Stürmer című náci szennylap főszerkesztőjének, Julius Streichernek a sercegő, obszcén hőbörgéseire emlékeztet. Kezdetleges tirádájában szerepel egy utalás bizonyos „Cohen névre hallgató, bűzlő végtermékre”, később pedig megtudhatjuk, milyen kár, hogy „sajnos nem sikerült mindet” – tudniillik a zsidókat – „beásni nyakig az orgoványi erdőben”, azaz az 1919-20-as magyarországi fehérterror idején végrehajtott pogromok egyikének helyszínén.

Pfeifer Bayerre vonatkozó találó leírását a „fekália-antiszemitát” – amit azzal érdemelt ki, hogy a zsidóságot az emberi ürülékkel azonosította – a Magyar Hírlap a Fidesz megtámadásaként értékelte, következésképp a cikkhez kapcsolódó olvasói kommentek szerzői nem fogták vissza magukat. Pfeifert, a Holokauszt túlélőjét „gázkamra-szökevénynek” titulálták, de előkerült a klasszikus antiszemitizmus valamennyi kifejezése – „zsidó ótvar”. „zsidó tetvek” –, valamint a kortárs változatok, köztük ez a választékos megnyilvánulás: „Az izraeli zsidó megszállók… csak konfliktust és rombolást hoznak, mialatt a vérünket szívják, mint a paraziták, és elveszik életerőnket.”

Szemben a Népszavával, amit kizárólag a köztársasági elnökből csúfot űző olvasói kommentek miatt állítottak pellengérre, a Magyar Hírlap folytathatta, mintha nem is létezne semmiféle médiatörvény: a Pfeifer elleni mocskos támadások fenn maradtak a honlapon. Arra, hogy miért van ez, Balogh Éva, a neves magyar-amerikai tudós a következő magyarázatot ajánlja: „A régi Fidesz-vezetés epés írása ellenére soha nem határolódott el Bayertől. A Fidesz évente születésnapi bulit tart, amelyen büszkén megjelennek az alapítók, köztük Bayer Zsolt is. Néhány éve, egy különösen felháborító antiszemita támadást követően Orbán Viktornak [magyar miniszterelnökként] külön gondja volt rá, hogy Bayerrel fényképezkedjen, miközben barátságos hangulatban poénkodtak egymással. Orbán azt szokta volt mondogatni: ’Bayer a mi fiunk, kiállunk mellette.’”

Általánosabban szólva, mint azt Balogh, Pfeifer és más kommentátorok megjegyezték: Magyarország rohamléptekkel halad afelé, hogy Európa leginkább idegengyűlölő országává váljék. A romák (cigányok) naponta néznek szembe támadásokkal, és azokra, akik ezeket a bűncselekményeket nyilvánosságra hozzák, legott lesújt a nacionalista szitokáradat („A cigányok hetente gyilkolnak magyarokat”, leckéztette Pfeifert egy kommentelő.)

Vendég a Jobbik rendezvényén. „Becsületem a hűség”.

A saját milíciával tüntető neofasiszta Jobbik párt Magyarország harmadik legnagyobb pártjaként a zsidókkal és más kisebbségekkel szembeni gyűlölködést az inkább a szélsőbalon honos anticionista retorikával kombinálja. S Magyarország épp a hónapban került címlapokra azzal, hogy egy bíróság felmentette a második világháborúban magyar zsidók és szerb nacionalisták brutális lemészárolásában való részvétellel vádolt 97 éves Képíró Sándort.

Pfeifer, aki teljes mértékben kiismeri magát ezen ocsmány körülmények között, levélben fordult Bodonovich Jenőhöz, a médiatanács vezetőjéhez, feltéve a kérdést: mennyiben alkalmazható az új médiatörvény az „antiszemita, rasszista és homofób gyűlöletbeszéddel szemben”. Választ eleddig nem kapott. És az effajta „válaszra-sem-méltatlak” hallgatás ismét csak tanúbizonysága annak, hogy újra itt vannak a régi förtelmes napok.